A fekete március eseményei máig érezhető cezúrát hagytak Marosvásárhely kulturális életében, és a város az elmúlt évtizedekben nem becsülte meg a képzőművészeit, akik így el is mentek onnan. Így látja Bartha József vizuális művész, kurátor, UNITER-díjas díszlettervező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára, aki ennek ellenére, vagy éppen ezért több mint húsz éve működteti az ARTeast Alapítványt, 2007 óta pedig a B5 Stúdiót a városban. Bartha Józsefet abból az alkalomból kerestük meg, hogy az ARTeast Alapítvány elnyerte a román Országos Kulturális Alap (AFCN) „Kitartás a kultúrában”-díját, kurátori tevékenységének archívuma pedig hamarosan felkerül a szervezet honlapjára.

1987-ben végezted a képzőművészeti egyetemet Kolozsváron, majd Dicsőszentmártonba helyeztek ki, az üveggyárba. Innen kerültél vissza Marosvásárhelyre, ahol korábban a képzőművészeti líceumot végezted. Milyen művészeti szcénát találtál itt?

Marosvásárhelyen az 1980-as években volt egy exodus, ami a fiatal képzőművészeti élet majdnem teljes kiüresedését hozta maga után. Korábban volt egy erős, egygenerációs csapat, a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ). Eleinte Apolló-kör néven állítottak ki, mert az Apolló épületében kaptak egy helyiséget. Hangsúlyozom: a fiatal képzőművészek az 1970-es években kaptak egy külön helyiséget Marosvásárhelyen. A Marosvásárhelyi Műhely 35-40-es tagsága 3-4 főre csökkent a ’80-as évek végére. Ezt az űrt próbáltam én pótolni Erdei Zoltán kollégámmal.

Erdei Zoltánnal és Adi Chirával még ’89 áprilisában szerveztünk egy nagyszabású országos kiállítást, amit nem nyitottunk meg, ugyanis a „párt és kormány” által delegált kultúrkommiszár, Isăroiu elvtársnő kulturális prostitúciónak nevezte, és azzal a kérdéssel, hogy „Így látják a fiatal művészek az aranykort??” (így nevezte magát a Ceaușescu-rezsim, szerk. megj.) egy fél napot adott, hogy leszedjük, és elvigyük a munkákat a kiállítótérből. Aztán jött a „nagy verekedés” ’89-ben, és akkor ’90-ben ott voltunk, hogy mindent lehet.

Merre próbáltatok lépni?

’90-ben elkezdtem külföldön rezidensprogramban részt venni, Észtországban, Olaszországban, Amerikában, Svájcban, Dél-Koreában, de közben itthon elkezdtünk szervezni egy pár kiállítást. Ezek közül kiemelném, a Füge című kiállítást, amellyel felavattunk egy új galériát, a Bolyai tér 5. szám alatti műteremház pincéjében. Ez volt az első olyan tér, amit létrehoztunk, de aztán öt kiállítás után megszűnt. A tér most is létezik, de a mai napig is nagyon vizes. Még megemlíteném a Hattyúk dala című kiállítást, amelyet Novotny Tihamérral szerveztünk a szentendrei Vajda Lajos Stúdió által működtetett Vajda Pincében. Ez volt ez első eset, hogy erdélyi magyar fiatal művészek a rendszerváltás utáni Magyarországon jelentkeztek egy kiállítással. A kiállítás a budapesti Fiatal Művészek Klubjában is megtekinthető volt még ugyanabban az évben.

’96-ban több időt töltöttem Amerikában, és amikor hazajöttem, elhatároztuk, hogy csinálunk egy kis forradalmat. Meg is csináltuk, nem volt véres, inkább meggyőztünk pár idősebb képzőművészt, és megválasztottak minket a Képzőművészek Szövetségének Maros megyei vezetőségébe. Megpróbáltunk különböző kiállításokat szervezni, nagyon nehézkes volt, mivel akkor még a Képzőművészek Országos Szövetsége egy piramidális szervezet volt bukaresti központtal, és nem voltunk jogi személyek, nem tudtunk kiállításokra pénzt pályázni. Lett volna még egy évem, de lemondtam, és ’99 végére beírattam az ARTeast Alapítványt.

A rezidens-programok alatt az nem merült fel, hogy családostól kint keress egzisztenciát?

Mi laktunk a ’90-es években majdnem egy és fél évet Budapesten, ahol nagyon sok embert ismertem meg. Amerikában ArtsLink ösztöndíjjal voltam, előadást is tartottam a Buffalo-i Egyetemen, és volt egy ajánlatom egy ottani galériától, de 5 perc elég volt, hogy nemet mondjak. A honvággyal nincs problémám, de rájöttem, hogy nekem nem működik az emigráns lét, mert akkor nincs motivációm.

Hogy indult el az ARTeast Alapítvány pályázati tapasztalat nélkül?

Akkor még nem tudtuk, hogy hogyan kell pályázni. Akik ott voltunk, Albert Maritól Izsák Ildikón keresztül Pávai Csanádig, mint a hályogkovácsok megpályáztuk az EuroArt-támogatást, és benne voltunk az első tízben majdnem száz pályázó között. Meg is ijedtünk egy kicsit, én legalábbis, mert én inkább a lassú építkezésben hiszek… Akkor elkezdtünk megtanulni pályázni. Évente 3-4 kiállítást szerveztünk, ezek inkább low budget és no budget kiállítások voltak, de egyet mindig megpályáztunk, és valahogy a pályázataink 90 százalékban nyertek. Tavaly, a bezártság idején archiválással foglalkoztunk, és most meg tudjuk számolni az általam szervezett programokban megfordult művészeket, kurátorokat, teoretikusokat, szervezőket és önkénteseket. 30 év alatt 358 embert tudtunk összeszámolni.

Milyen kurátori szempontokkal indult ennek a művészhálózatnak a kiépítése?

Marosvásárhelynek a ’60-as években volt egy nagyon erős művészeti korszaka, amikor Nagy Pál és az akkori fiatalok visszaérkeztek Kolozsvárról Marosvásárhelyre, és a szocialista realizmus utáni energiákat használták ki. Aztán Nagy Pál tanítványaiból lett a ’70-es évek marosvásárhelyi neoavantgárd csapata, akik nagyon fontos szerepet játszottak az egész erdélyi és romániai neoavantgárd kultúrában, ugyanis a ’68-as nyitás után egészen a ’80-as évekig volt egy 10-15 éves időszak, amikor ez nagyon erősen tudott virágozni. A bezárásánál nagyon sokan elmentek, jelenleg Magyarországon, Németországban, Franciaországba és Izraelben vannak a MAMŰ egykori tagjai. Nekem egyik fontos célom az volt, hogy Marosvásárhely visszakerüljön nemcsak a romániai, hanem a nemzetközi szcéna térképére is.

Másik fontos cél volt normalizálni ezt a máig ránk nyomasztóan ható, aberrált helyzetet, hogy van egy város, ahol van két külön kultúra, amelyek párhuzamosan léteznek. Fontosnak tartottam, hogy legyen egy olyan hely Marosvásárhelyen, ahol nem párhuzamos román-magyar élet zajlik, és erre a vizuális művészetek nagyon jók. És ez még a 90-es években volt, amikor mindenki nagyon furcsán nézett a dologra, ma se teljesen „normális”, de azért nem néznek furcsán.

A harmadik dolog, ez már személyes, hogy az ember szereti jól érezni magát a környezetében, és kialakult egy társaság, aki járt a kiállításokra. Mindig annak örülök, ha valaki eljön a kiállításra, és nem ismerem. Cél volt olyan közeget teremteni, ahol a vizuális művészetek kapcsán kialakulhatnak olyan diskurzusok, amik normálissá teszik a helyzetet.

A negyedik szempont az volt, hogy a közönségből közösség legyen: erősíteni a vásárhelyi létnek a közösségi érzetét. Ez nagyon nehéz, mert tudjuk, hogy több olyan pontja volt a vásárhelyi történelemnek, amikor valakik megpróbálták ezt megakadályozni.

Utaltál rá, hogy a helyzet mára sem „normalizálódott” teljesen Marosvásárhelyen, ami a művészeti szcénát illeti. „Kitartás a kultúrában” a neve annak a díjnak, amit megkaptatok. Mit értél el ezzel a több mint húsz éves „kitartással”?

Az In Situ 2 kiállításra (2017-2018) egy olyan munkát csináltam Exodus címmel, amelyben arra a levélre reagáltam, amit 2006-ban küldtem a városi tanácsnak, és úgy kaptam én is választ rá, mint ahogy te… ebben leírtam, hogy mit kellene csinálni, mert ’90-ben megint elkezdődött egy exodus Vásárhelyen, a fekete márciusi események után, úgy nézett ki, hogy megint kiürül a képzőművészeti szcéna. A város nagyon nehezen tudta megtartani az embereit. Marosvásárhely az a hely, ahol mindig máshova tették a hangsúlyokat, mint ahová kellene.

A Pál Péter kollegámmal való műteremcsere után 2007-ben létrehoztam a B5 Stúdiót (a kortárs művészeti tér a Bolyai utca 5. alatti műterem-házban található), és akkor lett egy terünk, de az még mindig az én saját műtermem, tehát minden közköltséget saját magam fizetek.

Kialakítottunk egy rezidens-helyet is, ahol minden feltétel megvan arra, hogy a művész itt-tartózkodása alatt alkosson, és részt vegyen az alapítvány valamelyik projektjében, ami lehet egyéni vagy csoportos kiállítás. Ezt megcsináltam a saját műtermemben, miután nem kaptam erre semmilyen ígéretet. Van egy kortárs művészeti könyvtárunk is, amit az elhunyt kollegánkról, Irsai Zsoltról neveztünk el. Létrehoztunk egy olyan médiaművészeti gépparkot, ami több kamerából, lejátszóból, különböző technikai felszerelésekből áll. Amit 2006-ban leírtam javaslatként, azt 90 százalékban megvalósítottuk. Kutathatóvá tettük az archívumunkat, rezidens-programot hoztunk létre, és itt meg is kell említenem, hogy mindez nem jöhetett volna létre Albert Attila és az alapítvány fő támogatója, a Bioeel nélkül.

2012-ben egyébként a B5 Stúdió nagyon közel került a megszűnéshez. Az épületnek azt a részét megtámadta egy könnygomba, a vásárhelyi akkori városvezetés nem volt partner, de a művelődési miniszter közbenjárásával, aki akkor Kelemen Hunor volt, sikerült megoldani a helyzetet.

Nagyjából ez volt az az időszak, amikor elindult a MAGMA Sepsiszentgyörgyön és a Monotremu csapat is Temesvárról Vásárhelyre költözött. Ők most fontos partnerei a B5 Stúdiónak és az ARTeast-nek.

Pontosan, megjelentek Lauráék (Laura Borotea és Gabriel Boldiș, a Monotremu csapat alapítói, szerk. megj.), és azt mondtam nekik, hogy folytassuk együtt. A MAGMA indulásától támogattam Kispál Attilát és Kispál Ágnes Evelint, ők a MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótér kigondolói és kurátorai. Velük kialakult egy nagyon erős partnerségi kapcsolat, régebb a kolozsvári Tranzit házzal is volt, aztán ez valahogy megszűnt, de a MAGMÁval a mai napig is tart.

Kapcsolódó

Berlinig meg sem álltunk volna – a sepsiszentgyörgyi Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér alapítóival beszélgettünk

A Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér alapítóival, Kispál Ágnes Evelinnel és Kispál Attilával azt jártuk körül, mit is jelent konkrétan a „kitartás a kultúrában” – a megfogalmazás, amely az Országos Kulturális Alaptól (AFCN) kapott elismerésben szerepelt.

Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér Kispál Ágnes Evelin Kispál Attila Sepsiszentgyörgy

Mennyire voltál jobb helyzetben erdélyi magyar kultúraszervezőként azzal, hogy magyarországi forrásokra is pályázhattál?

Pénzek szempontjából valamivel jobb helyzetben voltam, két fele tudtunk mindig pályázni. A velem egyszerre induló szervezetek, galériák közben mind elhaltak, az újabbak is. Én azért tudtam fennmaradni, mert a saját műtermemet használtam, nem szólt bele senki. Lehet, hogy ha kaptam volna egy kiállítótermet valahol a városban, akkor már rég nem lenne meg. Egyébként a várban is létrehoztunk egy kiállítóteret, amikor a B5 Stúdió még nem volt meg, amit el is vettek, jelenleg vendéglő működik benne.

Volt úgy az elmúlt két évtized alatt, hogy úgy érezted, hogy a kultúraszervezői munka az alkotás rovására megy?

Mai napig sok az energiám, de érzem, hogy a kurátorság, a szervezés, az ARTeast Alapítvány, a színházi díszlettervezés és a tanítás sok időt elvesz, ezeket viszont nem választom el annyira. Úgy fogom fel, hogy mindegyik hozzátartozik ahhoz a fajta művészélet-struktúrához, amit kialakítottam magamnak.

Mennyire sikerült kiépíteni a kortárs művészet iránt érdeklődő közösséget Marosvásárhelyen?

50-100 ember érdeklődik az olyan kortárs művészeti rendezvények iránt, amilyeneket mi szervezünk, ami szerintem nagyon jó szám.

Mit lehetne tenni azért, hogy a marosvásárhelyi közösség inkább magáénak érezze ezt a kezdeményezést? Hogy a város is lássa, hogy jobban alá kell nyúlni?

Mi már nagyon sokat tettünk ezért, ők kell tegyenek. Én már mindent megtettem, le van dokumentálva, hogy hányszor, mit mikor. Mi most abban a fázisban vagyunk, hogy mindegy mi történik, tesszük a dolgunkat. Az udvarlásnak vége van, megöregedtünk. Ha valaki nem ismeri fel ennek a fontosságát egy város életében, attól még mi benne vagyunk a nagyobb körforgásokban. Én azt kérem mindig, hogy ha nem segítenek, jó, csak ne akadályozzanak. Most vannak jelek, hogy a nem akadályozáson kívül valamilyen szinten támogatnak, ha nem is konkrétan a B5 Stúdiót vagy az ARTeast Alapítványt, de normalizálódik a helyzet. A közönséggel mi elbírunk, egyre többen vannak.

A kelet-európai társadalmak jelenleg egy nagyon erősen kontraszelektív építkezésben vannak. A városban például vannak fiatal művészek, de azok, akiket én szívesen kiállítanék a B5
Stúdióban, azok nem Marosvásárhelyen vannak, akkor sem, ha marosvásárhelyiek, nem jöttek vissza, mert nem láttak jövőképet az itteni művészeti létben. A műtermek közül legalább négyet-ötöt fel kellene szabadítani, most is van, amiben nem dolgoznak, és odaadni ösztöndíjként egy évre, két évre, három évre azoknak, akik megpályázzák. A végzetteknek nagyon fontos a Communitas Alapítvány, azért is vállaltam tagságot az ösztöndíjbizottságban, hogy valaki legyen, aki támogatja ezt a progresszív, kísérletező vonalat.

A mai napig optimista vagyok, mert ha nem lennék, beszüntetném az ARTeast Alapítványt, a B5 Stúdiót, és befejezném a tanítást is az egyetemen. Még mindig hiszek abban, hogy a művészet, ha jól csináljuk, használ a társadalomnak és az emberi létünk egyik legfontosabb része.