Január elején díjazta az Országos Kulturális Alap (AFCN) azokat a pályázó civil szervezeteket és intézményeket, amelyek kiemelkedően teljesítenek a kultúra valamely ágazatában. Az ideiek között két magyar jelölt volt, az egyik pedig jutalommal tért haza Sepsiszentgyörgyre a bukaresti díjkiosztó után. A Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér alapítóival, Kispál Ágnes Evelinnel és Kispál Attilával azt jártuk körül, mit is jelent konkrétan a „kitartás a kultúrában” – a megfogalmazás, amely az AFCN-től kapott elismerésben szerepelt. Arról is meséltek: honnan indultak, és éppen hol tartanak a kortárs képzőművészet megismertetésében.

A Magmát budapesti egyetemi éveitek utáni hazatelepülve hoztátok létre. Volt-e arról már a kezdetekben határozott elképzelésetek, hogy milyen szerepet kell betöltenie Sepsiszentgyörgyön egy ilyen jellegű művészeti létesítménynek?

Attila: A Magma története egy picit korábbra nyúlik vissza. A kilencvenes években Sepsiszentgyörgyön a zeneiskola mellet létrehozták a képzőművészeti tagozatot, amelyen több generációhoz hasonlóan mi is végzetünk. Ez azért fontos, mert az ott tanuló diákokban merült fel elsőként az igény – miután végeztünk és elkerültünk egyetemre különböző városokba Kolozsvártól és Temesvártól Iasi-on át egészen Bukarestig vagy Budapestig –, hogy lássuk konkrétabban, ki mit csinál majd egyetem után, legyen Sepsiszentgyörgyön egy olyan hely, ahol kiállíthatjuk, áttekinthetjük a más-más helyen végzett kollégák munkáit. Ez így egy sokkal egyszerűbb formája annak, hogy megismerjük és tudjunk egymás munkájáról. Ebből az igényből jött létre 2002-ben a Maybe 1 csoportos kiállítás, és ez olyan jól esett akkor mindenkinek, annyi pozitív élménnyel töltődtünk fel, hogy eldöntöttük: két év múlva megismételjük az egészet biennálészerű folytatásként.

De erre már nem volt lehetőség, mert a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtár olyannyira leterhelt volt, hogy azt mondták: legközelebb öt év múlva tudnának fogadni egy ilyen kiállítást, amivel semmi gondunk nem volt, ki is vártuk a 2007-et. De a Maybe 2 témái közé már bevettük azt is, hogy gyakorlatilag milyen kiállítóterek is léteznek Sepsiszentgyörgyön, hogyan tud egy képzőművész megnyilvánulni, milyen lehetőségei vannak. A kiállítást már úgy is hirdettük meg, hogy „tervműveket” kértünk az alkotóktól – akikhez újabbak is csatlakoztak, illetve meghívott vendégművészek –, mondtuk nekik, hogy csupán terveket nyújtsanak be, mert nincs pénzünk az alkotások kivitelezésére.

A kiállítás legfontosabb mozzanata a megnyitó utáni kerekasztal-beszélgetés volt, amelyen a kortársművészet finanszírozásáról és megnyilvánulási tereiről szólt az eszmecsere. És erre az egészre próbáltunk példákat is felhozni. Emlékszem, hogy mi akkor Veszprémet tekintettük mintának, egyrészt azért, mert Sepsiszentgyörgy testvérvárosa, másfelől meg egy hasonló méretű város egy másik országban. A párhuzam alapján azt láttuk, hogy nálunk csupán a Gyárfás Jenő Képtár, a Székely Nemzeti Múzeum és a Míves Ház működött kiállítótérként – ez pedig nagyon kevésnek bizonyult. Azon a beszélgetésen fogalmazódott meg a kiállító művészek és a meghívottak részéről is, hogy Sepsiszentgyörgynek szüksége van egy olyan térre, amely alkalmas is a kortárs képzőművészeti alkotások bemutatására. És ezt azért mondom, mert ha akkor, 2007-ben be akartunk mutatni egy videót például, akkor otthonról kellett tévét és DVD-lejátszót hoznunk. Nem volt infrastruktúra, amely lehetővé tette volna azoknak az a videóművészeti alkotásoknak a bemutatását például, amelyek – lássuk be – 2007-ben már nagyon is jelen voltak a világunkban. Mivel mi akkor költöztünk haza, volt időnk – a feleségemmel, Ágnessel és Vetró Barnabással – az új kezdeményezés részleteivel foglalkozni.

Ágnes: Amúgy mi azért is jöttünk haza tulajdonképpen, hogy egy ilyesmit létrehozzunk. Ez volt az A terv. A B terv meg az, hogy ha ez netán nem jön össze nekünk, akkor Berlinig meg sem állunk…  Tehát mi nem csak hazajöttünk a nagy semmibe, hanem volt egy elképzelésünk az egészről.

Attila: Igen, koncepcióval jöttünk és az alapoktól kezdtük. Először nevet adtunk a projektnek, elneveztük Magmának, hiszen fontosnak tartottuk azt, hogy a megnevezés több nyelven is ugyanazt jelentse, ne kelljen lefordítani. Utána elkezdtünk aláírásokat gyűjteni, megkerestünk minden intézményt – a színháztól a könyvtáron át egészen a múzeumig –, és általában mindenkit, aki kulturális téren élt és mozgott, elmondtuk nekik, hogy miben áll az ötletünk, és ha jónak tartják, akkor kézjegyükkel is lássák el a tervet. A végén körülbelül ötven aláírás kíséretében, egy kéréssel és egy programtervezettel megkerestük a Kovászna Megyei Tanács akkori elnökét, hiszen kiderült, hogy a kiszemelt helyiség a tanács tulajdonában van és éppen felújítás előtt áll, ami nagyon kapóra jött. Még Kónya Ádám bácsi, a múzeum nyugalmazott igazgatója is azt mondta nekünk, hogy „hát persze, hogy oda képzőművészeti kiállítóteret kell létrehozni, minthogy irodahelyiség legyen, ahol valami számítógépek mellett ülnek emberek”.  

Kérésünkhöz nagyon-nagyon pozitívan álltak hozzá a tanácsnál és szerencsések is voltunk, hiszen a tér 2009-es felújításakor és kialakításakor már olyan szempontokat is figyelembe vettek, amelyeket később nagyon nehéz és költséges lett volna korrigálni. Bevontak minket a munkálatokba és még azt is megkérdezték, hogy a konnektorokat, fűtőtesteket hova szeretnénk, hiszen nekünk minden szabad felületre szükségünk volt, így megoldást kellett találni mindenre.

Akkoriban volt egy váltás is a megyei tanács élén és meg is ijedtünk egy kicsit, hogy – amint az nálunk szokott történni – az új tanácselnök lesöpri az asztalról az előző által támogatott projekteket. De ez nem így történt, a megye új vezetősége is partnerünk volt a projekt megvalósításában. Az egyetlen dolog, ami dilemma tárgya volt, az a Magma státusa és alárendeltsége volt, hiszen egy új intézmény létrehozása nagyon költséges lett volna.

Szerintünk a lehető legszerencsésebben alakult ez is, hiszen a Székely Nemzeti Múzeum szárnyai alatt jöhetett létre a kiállítótér, a múzeumigazgató pedig egy képzőművész, Vargha Mihály, aki érzékenyen viszonyul a mi témáinkhoz, nem beszélve arról, hogy – mivel tanított mindkettőnket – garanciát is vállalt a munkánkért a tanácsnál, ahol nem ismertek bennünket személyesen.  Így nyílt meg 2010 áprilisában a Magma.

Ahogy az eseményeiteket és kommunikációtokat követem, a kiállítótér nyitása eléggé széles és nagyon természetesen többnyelvű. Hogy alakítjátok ki az éves eseménynaptáratok? Egyáltalán éves lebontásban gondolkodtok-e vagy ennél szélesebb időtartamban?

Ágnes: Mindig éves tervben gondolkodunk, és az új évet megelőző hónapokban már kezd kialakulni, kikristályosodni egy nyomvonal – projektekkel, alkotónevekkel és művekkel –, amelyre ráépítjük a kiállításokat, adott esetben egy-egy művészt meghívunk még a már tervbe vettek mellett. Az elején túlsúlyban voltak az egyéni kiállítások, aztán az évek során elmozdultunk abba az irányba, hogy többségben vannak a csoportos kiállítások. Már az elején próbáltunk odafigyelni arra, hogy mutassunk be fiatal és idősebb művészeket is, legyenek helyiek, de mellettük hazai román és magyar alkotókat, valamint határon túliakat és külföldieket is hívjunk meg. Azt is megnézegettem, hogyan alakul a nemek aránya a kiállítók sorában, de egy ilyen kritériumot nehéz fenntartani, nem mindig úgy alakult, ahogy szerettem volna. A képzőművészetben nem lehet ilyen téren egy ideális egyensúlyt megtartani, mivel bizonyos tematikában bizonyos művek forognak fenn és elsőként ezeket kell figyelembe vennünk.

Eat art, szerialitás, hálózatok – ezek az utóbbi eseményeitekhez kapcsolódó kulcsszavak. Miben más az a fajta művészet, amellyel a Magmában találkozhatunk? Miben tér el például az átlag sepsiszentgyörgyi tárlatlátogató képzőművészethez kapcsolód képzeteitől, amelyek a „bemegyünk, megnézzük, hazamegyünk” alapján alakulhattak ki?

Attila: Sok mindenben más, ugyanakkor semmiben sem. A mássághoz azt tenném hozzá, hogy a kortárs képzőművészet sajátja az, hogy a néző olyan témákkal, gondolatokkal, történetekkel és felvetésekkel találkozhat, ami a hétköznapjaihoz közelebb áll, ott zajlik, más kontextusban is foglalkoztathatja, nem csak a kiállítótérben való belépésekor.  Ugyanakkor sok olyan művel is találkozhat, amely interakcióra hívja, nem passzív, hanem aktív nézőként kell bekapcsolódnia a néha a puszta jelenléte által, de van olyan is, amikor konkrétan tennie kell valamit: gondolok itt a Szegedy-Maszák Zoltán és Fernezelyi Márton kiállítására, amelyen egy device-ot kellett kezébe vennie és azzal mozognia a térben, mert másként nem láthatta, hogy mi zajlik. De találunk sok más ehhez hasonló példát is. Ezek mellett sok időalapú művet is bemutatunk, amelyek abban különböznek a klasszikus képzőművészeti alkotásoktól, hogy ezeket végig kell nézni. Például egy ötperces videóművészeti alkotás, ellentétben egy grafikával vagy egy festménnyel, nem hat azonnal, ahogy rápillantunk.

Mi a kortárs képzőművészeten belül is elsősorban a médiaművészetre fektetjük a hangsúlyt, arra összpontosítunk, ezekre vagyunk érzékenyebbek. Már csak azért is, mert a Magyar Képzőmvészeti Egyetem intermédia szakát végeztünk, de mindezen túl is úgy érezzük, hogy az ilyen jellegű alkotások bemutatása nyomatékosabb kell hogy legyen, hiszen a klasszikus művészet bemutatásának terei, felületei sokkal kiterjedtebbek térben és időben. Ezért is helyezzük előtérbe az új médiumok megismertetését. Ráadásul ezen a téren nagyon sok értékes, bemutatásra érdemes alkotó és alkotás van még a tarsolyunkban, ezért igyekszünk minél nagyobb merítésű bemutatásokat kínálni.

Időzzünk el egy kicsit az utóbbi néhány hónap talán legjelentősebb kiállításánál, amelyen Daniel Spoerri svájci vizuális művész étel- és evésközpontú alkotásait láthatták a sepsiszentgyörgyiek. Ehhez a megmozduláshoz szervesen kacsolódott egy, a látogató által elfogyasztott vacsora is. Hogyan kapcsolódik az étkezés művészete a képzőművészeti élményhez?

Attila: Roppant izgalmas volt számunkra, hogy a Galacon született svájci művész, Daniel Spoerri nevéhez kapcsolódó eat art eredeti műveit éppen nekünk sikerült bemutatni elsőkként Romániában. Az evés és művészet kapcsolata korábbra nyúlik vissza, itt kell megemlítenem például Marcel Duchampot, akit az eat art-jelenség előfutárának is lehet tekinteni különböző munkáin keresztül.

A gasztronómia és művészet összekapcsolódása nagyon szépen tetten érhető a Spoerri munkáiban, hiszen a művész tulajdonképpen azt csinálja, hogy különböző baráti társaságokat meghív egy vacsora elfogyasztására és a tányérokban, poharakban megmaradt étel- és italmaradékot rögzíti, kilencven fokba elfordítva felhelyezi a falra. Ezek a mardékok már nem funkcionálisak, nem szolgálják eredeti rendeltetésük, másrészt az étkezés egy bizonyos pillanatát is rögzíti, amelyből sok további következtetést is levonhatunk. Amolyan időkapszula ez, amely több információt is hordoz.

Spoerri ezt tovább is szokta bonyolítani, például olyan vacsorákat is szervez, amelyeken szegények és gazdagok ételét szolgálják fel és sorshúzás dől el, hogy ki melyik fajta ételt fogyassza el, ráadásul az ételek formájáról nem lehet megállapítani, hogy miből készültek. A svájci művész pedig mindig rákérdez arra is, hogy melyek az étkezéshez kapcsolódó kulturális szokásaink – egy csörgőkígyó elfogyasztása például alapvetően kulturális kérdés. Ezért Spoerri azt is megállapítja, hogy az ételek, az ízlelés révén jobban meg lehet ismerni a másik embert.

Az érdekességek után a legkisebb művészetfogyasztók nevelésére térnek át, hiszen a Magmának gyermekfoglalkozásai is vannak, amelyek alapvetően nem rajzórák, hanem a vizuális neveléshez kapcsolódnak inkább, ha jól értettem. Miért tekintitek fontosnak a művészeti látásmód tanítását?

Ágnes: Már kezdetektől, 2011-2012-től elkezdtünk gyerekekkel foglalkozni. Fontosnak tartottuk, hogy bevonjuk, megszólítsuk a legifjabb korosztályt is, hiszen velük a képzőművészet alapjaitól lehet kezdeni a művészeti látás tanítását – a színek és formák használatától a témafeldolgozásig. És úgy látjuk, hogy szükség is van arra, hogy a tanügyet kiegészítve egy olyan területet mutassunk be, amely gyakorlatilag még nincs is benne a művészettörténet-könyvekbe. Olyan aktuális művekkel, jelenségekkel ismerkedhetnek meg, amelyek tegnap születtek.

Az oktatásban általában nem fektetnek hangsúlyt a vizuális nevelésre, a rajzórákon jobb esetben is a kancsók és portrék rajzolásában, a kézügyesség fejlesztésében és múzeumlátogatásban merül ki a képzőművészeti nevelés. Ezért óvodásoktól tizenkettedikesekig próbáljuk lefedni vezetett tárlatlátogatással és műhelyfoglalkozásokkal mindazt, amit szükséges tudni a Magma kiállításainak megértéséhez.

Attila: Meg aztán próbálunk egy-egy olyan képalkotási módszert is gyakorolni velük, amelyben nem a ceruzát és papírt kell használniuk, hanem például a klasszikus fotográfiai eljárásokat, netán németalföldi portréfestészetre alapozó fotókat készítünk közösen, amelyhez a gallérokat ők maguk hajtogatják. Mindig utalunk vagy hozzákötjük ezeket a képzőművészet korábbi korszakaihoz, hogy legyen kapcsolódási felületük is.

Úgy gondoljuk, hogy a műhelyeken vagy tárlatvezetésen való részvételükkel egyre bátrabban mozognak a kiállítótérben, és mi azt roppant fontosnak tartjuk, hogy a látogató ne görcsösen fogjon hozzá egy kortárs művészeti kiállítás megtekintéséhez. Ehhez pedig hiányzik sajnos az oktatásból a vizuális nevelésnek egy olyan minimális szintje, ami képessé tenné a gyermekeket arra, hogy a kiállításainkat értsék. A leérettségizetteknek minimum érteniük kellene ezeket, de ehhez szükséges egy kis fogódzó – mi tulajdonképpen ezeket próbáljuk megadni ezeken a foglalkozásokon.

Azt is szoktuk mondani, hogy a lezserség mellett a kortárs képzőművészetben nincs olyan, hogy félreértelmezés. Ennek éppen olyan létjogosultsága van, mint a helyes értelmezésnek, hiszen ez egy több tényezőből összeálló dolog. A tárlatlátogatásnak megvan a maga technikája, mi pedig ezeket is elmondjuk a gyermekeknek, fiataloknak. Bátorítjuk arra, hogy mindenképp térjenek be hozzánk és nézzék meg a kiállításokat, mert ha az embert elkapja a lelkesedés, akkor nagyon szépen beindul és magától működik minden, öröm számára a felfedezés.

Szándékosan hagytam a végére a „piszkos anyagiakat”, mert ugye a Magma AFCN-díja is ehhez kapcsolódik, nevezetesen ahhoz, hogy ti legalább annyi időt töltötök pályázással, mint amennyit a tárlataitok megszervezésével. Kiszámoltátok-e már, hogy hány eseményt bonyolítottatok pályázati forrásokból, a költségvetésetek hány százalékát teszik ki ezek?

Attila: Nem számoltuk még ki pontosan, de általában olyan egyharmad-kétharmados az arány a pályázati források javára. De nem tudnánk erről nagyon pontos képet nyújtani, mert évente változik ez az arány.

Ágnes: Tavaly például körülbelül tíz százalékos önrész mellé pályáztunk kilencvenszázaléknyit. Kicsit nehezebb év volt, többet kellett a költségvetésünkhöz hozzátenni más alapokból.

Attila: De itt nem is ez a gond, mert ha van, ahova pályázni, és van, aki megírja ezeket, akkor rendben van. Én egyedül csak azt nehezményezem, hogy azt az időt és energiát, amit a pályázatok megírásába és elszámolásába muszáj befektetünk, azt az elméleti munkától vesszük el.

Mert valljuk be őszintén, hogy a nagyobb méretű rendezvényeink sokszor igényelnének egy mélyebb szántású feldolgozást, de ehhez túl kevesen vagyunk, akik stabilan a Magma működtetésével foglalkozunk. Persze, ehhez hozzáadódnak a bedolgozók meg a rengeteg meghívott művész, akik nélkül tényleg semmi nem lenne, és akik szintén pályáznak különböző költségekre. Így az sem teljesen igaz, hogy csak hárman foglalkozunk a Magma eseményeivel, hiszen ha mindenkit beleszámolunk, akkor több száz emberről beszélünk, akikkel együttműködtünk az elmúlt tíz évben, és bízunk abban, hogy ez a csapatmunka a továbbiakban is ugyanígy alakul. Persze, ez sem kizárólag a Magma sajátossága, mert országszerte mindenki így csinálja, aki kultúrával foglalkozik és nem a kiemelt nemzeti intézmények közé tartozik komolyabb költségvetéssel.

Én amúgy az idő és energia hatékonyabb felhasználására a megoldást abban látom, hogy inkább csökkenteni kellene az események számát és hosszabb időre kinyújtani a kiállítások látogathatóságát, „a kevesebb, de jobb” elvét alkalmazni általában a munkánkban.