„Számomra Visky András Kitelepítés című kötete lett a 2022-es év legmegrázóbb olvasmánya, ami egyszerre mutatja meg az emberi gonoszság feneketlen kútját és közben a hit, az összekapaszkodás, a hajthatatlan elköteleződés csodás erejét” – írta Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, előadó januárban Facebook-oldalán. Ő is, Visky András is Jelenkor kiadós szerzők: Orvos-Tóth 2018-as Örökölt sors, majd a 2022-es Szabad akarat című önismereti-pszichológiai könyve, valamint Visky Kitelepítés című regénye is töretlen népszerűségnek és szeretetnek örvend megjelenése óta. A két szerző találkozására hamarosan sor is kerülhetett, mivel a kolozsvári Planetárium kávézóban beszélgetőestet szerveztek egyrészt a regényelbeszélés, az írói emlékezet és a lágertapasztalatok, másrészt a hozzá kapcsolódó traumafeldolgozási lehetőségek, közösségi lét és kapcsolódási formák témái révén.

Orvos-Tóth az est folyamán mesélte el, hogy a kiadó vezetője, Sárközy Bence hívta fel a figyelmét a még nyomdában levő Visky-kötetre, a könyv elolvasása közben és után pedig egyre inkább megfogalmazódott benne a szándék, hogy beszélgetniük kell. „Ennek a találkozásnak egyszerűen az az öröme, hogy beszélgethetünk” – mondta el Visky András a rendhagyó rendezvényről, amely nem a moderátor-meghívott megszokott dinamikájával működött. A szerző erős felütéssel indítva vallotta: „beszéljünk egy kicsit erről, hogy bizonyos szavaktól félek, az olyanoktól, mint például a trauma. Nem konkréten a szótól magától, hanem attól, hogy vannak olyan szavak, amelyek azt a látszatot kelthetik, hogy mindent megmagyaráznak, ezek a szavak szoktak elfedni.” A pszichológus szerint az elhasznált szavak közé ékelődött ez is, ugyanakkor itt Kelet-Közép-Európában mi nagyon elhisszük, hogy kötelező módon kell hoznunk és cipelnünk családi és közösségi sérelmeket, súlyos történeteket magunkkal, hogy azzal elbánva majd felnőtté válunk – ez kultúrköreink generációinak szerves részévé vált, és azt érezzük anomáliának, hogy tőlünk különböző népek, főleg a természethez közelibbek társadalmaiban létezni lehet traumák nélkül is. Ha mindannyian több együttérzésről, empátiáról tennénk tanúbizonyságot, jobb esetben olyan társadalmi átalakulás következhetne be, amely jelentősen csökkentené a traumatizálódási folyamatokat. „A kapcsolódási trauma azt írja át, amit a kapcsolódásról tudunk. Azok számára, akik ezen keresztülmentek, a következő kapcsolódási lehetőség nem lehetőségként mutatkozik meg, hanem fenyegetésként” – fejtette ki Orvos-Tóth a traumák tágabb értelmezéseként.

Sebezhetőségünk felvállalása az egyik legnehezebb feladat

Visky András korábban is beszélt már arról, hogy sok személyes visszajelzést kap a regényével kapcsolatban, ezek két típusúak: az egyik az, hogy ez egy „véres történet”, a másik az, hogy már-már idilli (az elbeszélő viszonya, humora által). Hogy egy tőről fakadna mindkettő? Orvos-Tóth nyilvánvalóan előbb kérdéseket tenne föl bármelyik olvasónak, viszont a véres történet felől jövőknek valószínűleg nem következett be a traumatikus események átkeretezése és az áldozati identitás erősebb, azoknak pedig, akik számára az idilli felé billen a mérleg, azoknak megtörtént ez az átkeretezés, és feltehetően olyan közösségben élhettek, ahol a humor és az átlényegítés, az események elemelése bekövetkezett.

„El kell mondanom, hogy nálam sosem volt meg az áldozati identitás, illetve megtörtént valami beépülés nekünk, úgy gondoltuk, hogy jól voltunk ott, ahol voltunk” – hangsúlyozta Visky, akinek szavait a pszichológus úgy értelmezi, hogy bár kiderült számára is, és a könyv által az olvasók számára is, hogy ő kisgyerekként is tudta, hogy valami nincs rendben azzal a berendezkedéssel, ahol életének első éveit töltötte, mégis a szülő megtartó ereje (az édesanya ebben az esetben, illetve az őket követő Nényu) az, aki lefordította nekik, gyerekeknek az eseményeket. „Nálatok ez felszabadító értelmezés volt, amiben kinyílt a kontextus és nem a tragédiáját mutatta meg elsősorban” – összegezte.

Az író szerint olyan visszajelzések is adódnak a kötettel kapcsolatosan, amelyek annak bosszú-jellegét emelik ki – ez a bosszú társadalmilag megengedett formája, maga a szerző is utal erre, ugyanakkor azt érzi, hogy ez elsősorban abból a társadalmi jelenségből fakad, hogy sem magunknak, sem másoknak nem tudunk megbocsátani. „A megbocsátásnak van egy ilyen vallási felhangja, de mi ennek a szekuláris rítusa?” – hangzott el a kérdés. A szakember szerint nincsen, éspedig azért, mert a megbocsátásnak „lett egy rossz marketingje”, amibe belefért mindaz, amit olyan sokszor hallottunk: mondjuk azt, hogy nem fájt, lépjünk túl rajta, felejtsük el. A megbocsátás aktusa mélyen szubjektív és olyan sok rétege van, nincs egyetlen érzés benne, hanem több és komplex módon, de egy biztos benne van, és ez a megkönnyebbülés. „Azért nehéz a megbocsátás, mert rettenetes dolog megélni és bevallani a bánthatóságunkat. Az egy dolog, hogy megtörténik a lelki/fizikai bántás, de abban az identitásban benne lenni, hogy én egy bántható lény vagyok, a saját sérülékenységemhez nagyon közel menni és ezt nem letagadni, az nagyon-nagyon nehéz” – mondta el. Visky hisz a megbocsátás társadalmi erejében is, de úgy látja, 1989 után az egyház nem hitt ebben, és nem tudta kihirdetni, hogy létezik valóságos bocsánatkérdés és mindenki a saját történetei mögé bújik el. Ez egy kisebbségi kultúrában még hangsúlyosabban jött létre. Egy rendszerváltást követően nagyon nehéz az átmenet, egyik lábbal egyik, másik lábbal másik rendszerben lenni. A környezetünk huszadik századi nagy társadalmi-történelmi traumái nincsenek elbeszélve tisztességesen, mert mellébeszélés zajlik.

Kiveszőben vannak a szekuláris rítusaink, de történelmi traumáinkat sem dolgoztuk fel kellőképpen

„Olyan pácienseim sok van, akivel a történelmi és személyes traumáit igyekszünk feldolgozni, ezek viszont kizárólag elszenvedői és áldozatai a történteknek. Olyannal viszont sosem találkoztam, aki mondjuk az elkövetői oldalról jött volna, és elmondta volna, hogy nézze, az én apám nyilas volt, az én rokonom azok között volt, akik másoktól valamit elvettek, elkoboztak, kisemmiztek és én ezt szeretném feldolgozni. Pedig kellene. Egy egészséges társadalomban ki kellene tudni mondani, hogy például az én nagyszüleim vagy dédszüleim ezt és ezt tették”– hangsúlyozta Orvos-Tóth Noémi.

A két szerző találkozása és előzetes telefonbeszélgetései hangsúlyosan a személyes és igen partikuláris emlékek köré szerveződtek, Visky például a hóropogás miatt fokozottan emlékszik a lágerben töltött kegyetlen telekre, ahol négy méteres vastagságú hó borította a házakat időnként, a szélfúvás pedig betemette, és mai napig a testében őrzi azt a hideget. Ez a hideg pedig jelzi számára az is, hogy mikor fog megfázni: „én mindig belülről hűlök meg”. A lágerben eltűnt idősek kapcsán, akikről az terjedt, hogy a fiatalabbak életét akarták megkönnyíteni, halvány emlékei vannak, viszont az ortodox temetések intenzív gyászrítusaira mindig emlékezni fog.

A pszichológus kiemelte azt, hogy amikor pont arra lenne szükségünk, hogy „ne tartsuk magunkat”, hanem igenis adjuk át magunkat a rítusnak, az érzelemnek, ne álljunk ki megveszekedetten valami mellett, ami merevséget és elfojtást generál. A rítusok megcsappantak a huszonegyedik századra, egyre kevesebb olyan célzott rítusunk van, amivel bizonyos dolgokat fel tudunk dolgozni, pótcselekvésekbe rohanunk. Visky, Kertész Imrének a Kaddis a meg nem született gyermekért című szövegére utalva magyarázta el, hogy „a történteket a magyarázattal helyettesítjük”, ami szerinte magyarázatfüggővé tehet bennünket, de legalábbis valami még kell mellé. A pszichológus szerint először a miértekkel van dolgunk, a megértéssel kezdjük, aztán jutunk el addig, hogy az értelmi belátásunkat érzelmi is kövesse, ez szokott nehezebb lenni. Visky pedig azt tette hozzá, hogy a legszebb visszajelzés, amit kapott egy olvasójától, az az volt, hogy egy kis családnak (a sok, történelem során meghurcoltak közül) a története tud értelemmel bírni, mer jelentésessé válni, és ezért szerette az a bizonyos olvasó a könyvet.