Kissé megkésve ugyan, de annál nagyobb… szól a standard születésnapi jókívánság, amikor picit később ébredünk fel, hogy valakit elfelejtettünk felköszönteni egy jeles évforduló alkalmából. Ebben az esetben más a helyzet, hisz feledékenységről szó sincs, viszont május 17-én és az azt megelőző, valamint követő napokban minden a választásról szólt. Még az se mozgatott meg igazán senkit, hogy az OSK kiesett a másodosztályban, ezért szintén nem érte volna el az ingerküszöböt, hogy Trent Reznor 60 éves lett.

Pedig kétségtelenül fontos hír, még akkor is, ha valószínű, hogy az olvasók jelentős részének fogalma sincs róla, hogy ki az a Trent Reznor, bár nagy az esélye, hogy mindenki találkozott már vele – konkrétan a munkásságával – valamilyen formában, csak nem tud róla. Ebben pedig épp ez a nagyon különleges: egy olyan alkotóról beszélünk, amilyenből meglehetősen kevés van manapság a globális zeneiparban, és akkor még nagyon le is egyszerűsítjük a problémát, ha csak ezt a művészeti ágat említjük. Ez egyébként fordítva is megközelíthető oly módon, hogy feltesszük a kérdést: mi a közös a Quake, vagy a Doom számítógépes játékokban, Johnny Cash Hurt című utolsó videójában, A közösségi háló, a Született gyilkosok meg egyéb nagysikerű filmekben, na meg az indusztriális-dark pop-rock-metál-alternatív zenei szcénában? A válasz: Trent Reznor. Mindjárt az is kiderül, hogy miért.

Teljes nevén Michael Trent Reznor a Philadelphia állambeli Mercer kisvárosban született, és nagyon fiatalon elkezdett érdeklődni a zene iránt: ötévesen már zongorázott. A később megnyilvánuló egyértelmű tehetsége kibontakozására azonban még egy ideig várni kellett, saját bevallása szerint az egyik legnyomósabb ok, amiért idővel a művészi alkotás felé fordult, épp a kisvárosi életre jellemző unalom volt. A zenében a kitörési lehetőséget, saját határainak feszegetését látta.

A középiskolában fúvós hangszereken tanult zenélni, és belépett az iskola dzsesszzenekarába is. A szó valódi értelmében vett zenei karrierje azonban csupán egy véletlen folytán indult be, amikor már Clevelandbe költözött, ahol rövid ideig tagja volt ugyan egy zenekarnak, de onnan mindössze három hónap után kilépett. Nagy valószínűséggel már akkor rájött, hogy nem neki való a csapatban történő alkotás és zeneszerzés. A későbbi évtizedek bebizonyították, hogy ez a lehető legjobb döntés volt, ugyanis Trent Reznor egy szólójátékos, olyan értelemben, hogy többnyire egyedül szerzi a zenét, amit saját maga is rögzít. Azért többnyire, mert egy idő után lett valaki, aki állandó alkotótársnak tekinthető Atticus Ross személyében, de ő egy külön történet, azzal együtt, hogy a Reznor-Ross-duó zenei munkássága megkerülhetetlen az ezredforduló zenetörténetében. De egyelőre kanyarodjunk vissza a nyolcvanas évek végére.

A fiatal Trent Reznor egy stúdióban vállalt munkát mindenesként, ahol sikerült elérnie, hogy saját kísérletezős anyagait rögzítse olyankor, amikor a stúdiót épp nem használták. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Reznor tulajdonképpen a stúdióban élt, és az is elmondható, hogy korántsem tétlenkedett, ugyanis ebben az időszakban vette fel azokat a demókat, amelyekkel 1989-ben útjára indult az azóta egyik legkultikusabbnak számító zenekar, a Nine Inch Nails. Az első nagylemezt, a Pretty Hate Machien-t, amelynek az anyaga túlnyomórészt a Reznor által szerzett és felvett tételekből áll, pozitívan fogadta Amerikában a közönség és a kritika egyaránt. Olyannyira, hogy több, mint száz hétig állt a Billboard-listán, azóta pedig többszörös platinalemez is lett, és mind a mai napig Reznor és a zenekar egyik alapművének tartják.

A Nine Inch Nails esetében persze nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett zenekarról, hisz az egyetlen hivatalos tagja Trent Reznor, az élő fellépéseket pedig mindig változó felállásban zavarják le, bár az évtizedek során itt is akad néhány olyan zenész, aki többé-kevésbé állandó résztvevő a NIN-koncerteken.

Ami a névválasztást illeti, több elmélet is keringett az idők során, hogy mire is asszociálnak a szögek – kilenc inch vagy kilenc szög, amit Jézus keresztre feszítésénél használtak stb. –, de ezeket a spekulációkat később maga Reznor oszlatta el, mondván, hogy egyszerűen arról volt szó, hogy rengeteget agyalt egy jól hangzó néven, ami kifejezi azt a fajta nyersességet, amit akkoriban a zenéjével képviselni akart. Saját bevallása szerint kb. 200 elnevezést talált ki, de másnapra egyik sem tetszett, a Nine Inch Nails viszont kiállta ezt a próbát, három nap múlva is tetszett, ezért maradt, na meg az sem utolsó szempont (saját véleményem szerint), hogy könnyen megjegyezhető, tényleg „szöget üt” az ember fejébe.

1989-ben minden adott volt tehát a sikerhez, és ezeket a lehetőségeket Reznor maximálisan ki is használta, hisz a Nine Inch Nails nemcsak az underground szcéna köreiben lett befutó, hanem sajátos és egyedi zenei stílusának köszönhetően képes volt a közönség széles spektrumát megszólítani. Ez amúgy nem utolsósorban az élő fellépések energikus és magával ragadó hangulatának is köszönhető: aki volt valaha Nine Inch Nails koncerten, az tudja, hogy miről beszélek. Zárójel: a Nine Inch Nails egyszer fellépett Erdélyben is, mégpedig a szép emlékű Félsziget fesztiválon Marosvásárhelyen, valamikor a kétezres évek második felében. Sose fogom elfelejteni azokat az arcokat, amivel azok az emberek, akik nem a rajongótáborból kerültek ki – fiatalok és idősebbek egyaránt – figyelték a produkciót: Reznor és társai azokat is odaszögezték a színpad elé, akiknek mindaddig fogalmuk sem volt arról, hogy mi az a Nine Inch Nails.

Ez amúgy azért sem annyira meglepő, mert a NIN stílusa a legtalálóbban talán az eklektikus jelzővel jellemezhető, azaz van benne (majdnem) minden, ezért nem csak a keményebb műfajok rajongóit képes megszólítani. Bár leegyszerűsítve leggyakrabban az indusztriális rock kategóriájába sorolják, a képlet korántsem ennyire egyszerű. Maga Reznor erről egyszer úgy nyilatkozott, hogy más, ebben a műfajban alkotó együttesekkel annyi a hasonlóság, hogy a zenei alapoknál ő is használ különböző zajokat, de ennyiben ki is merül nagyjából a párhuzam.

A lényeg, hogy Reznor a Nine Inch Nails néven kiadott lemezekkel hatalmas sikereket ért el. Az olyan albumok, mint a debütálást követő Broken (1992), The Downward Spiral (1994), The Fragile (1999), a With Teeth (2005), vagy a Year Zero (2007) az amerikai és a brit toplisták élén nyitottak, és több esetben hetekig vezették ezeket, ami nyilvánvalóan az eladásokon is meglátszott – a több, mint húszmillió példányban eladott albumok között akad olyan is, amelyik négyszeres platinalemez lett.

Másrészt, ez a periódus tekinthető a Nine Inch Nails legkreatívabb és legsikeresebb időszakának, aminek oka, hogy menet közben Trent Reznor – és Atticus Ross – kreatív energiái más területeken is megnyilvánultak, így nem valószínű, hogy nem maradt elég kapacitás maximális fordulatszámon működtetni a NIN-projektet. Trent Reznor producerként is egyre nagyobb feladatokat vállalt, ugyanakkor a filmiparban való jelenléte is egyre hangsúlyosabbá vált: 2010-ben A közösségi háló című film zenéért Reznor és Ross munkásságát Oscar-díjjal jutalmazták, ami megismétlődött tíz évvel később, a Soul (magyarul Lelki ismeretek) című animációs film kapcsán is. Ezen kívül nehéz lenne itt felsorolni, hogy hány film és sorozat zenéjét szerezték közösen, vagy működtek közre valamilyen formában, Reznor ráadásul az olyan népszerű számítógépes játékok zenei világáért is felelős, mint a Doom vagy a Quake.

Producerként olyan előadókkal működött közre, mint például Marilyn Manson, akivel meglehetősen hullámzó volt a viszonya az idők során. Ezen felül rengeteg világhírű zenésszel dolgozott együtt, mint például David Bowie vagy Johnny Cash. Talán az utóbbival sikerült a legemlékezetesebbre és leglátványosabbra az együttműködés, már csak azért is, mert a mai napig sok embernek fogalma sincs arról, hogy a Hurt, ami egyben Johnny Cash utolsó videója is, az egy NIN-szerzemény, és Reznorék nem egy Johnny Cash-dalt dolgoztak fel, hanem épp fordítva. Ezen kívül kétségtelenül emlékezetes a Született gyilkosok Oliver Stone-film zenéjéhez való hozzájárulása, de ugyanebben a regiszterben említhető a szintén kultfilmként számontartott, az 1994-ben megjelent A holló is.

Figyelemre méltó pályafutás, bár itt is, ahogy ez hasonló esetekben lenni szokott, Trent Reznor sem úszta meg a hullámvölgyeket: évekig küzdött a depresszióval, alkohol- és drogproblémáival, továbbá a különböző botrányokat sem sikerült elkerülnie. A Nine Inch Nails amúgy már hosszú évek óta nem koncertezett Európában, viszont idén, aki kíváncsi rájuk, a Peel It Up elnevezésű turné keretében elcsípheti őket valahol a kontinensen: a hozzánk legközelebb eső állomás Bécs. Trent Reznornak pedig nagyon boldog 60. születésnapot, remélhetőleg maradt még bőven kreatív energiája, amire egyébként bizonyíték, hogy Atticus Rossal közösen egy újabb rendhagyó projekten töri a fejét, ami nem más, mint egy kaliforniai fesztivál. Az eseményen a filmzeneszerzők mutatkozhatnak majd be a szélesebb közönség előtt. Ennek kapcsán egyébként a jelenlegi zeneipari helyzetet is nagyon jól összefoglaló, saját álláspontot megfogalmazó nyilatkozatot is tett Trent Reznor, amivel minden bizonnyal nagyon sokan egyet tudunk érteni:

„Azért szeretünk filmzenéken dolgozni, mert közösen alkothatunk érdekes emberekkel. A könnyűzenében nem igazán van részünk ilyesmiben, de ez a saját döntésünk következménye. Hogy csalódtam-e a zenei világban? Igen. Az egész zenei kultúra sz*r. A technológia szerepébe inkább bele sem megyek, mert reggelig lehetne róla beszélni, de az biztos, hogy komoly károkat okozott, mert teljesen megváltoztatta a hallgatói szokásokat, és drasztikusan lecsökkentette a zene értékét. Ezt nem azért mondom, mert öreg vagyok és nem tudok haladni a korral. Egyszerűen csak arról van szó, hogy imádom a zenét, ami a fiatalkoromban még mindennél fontosabb volt, mostanra viszont szinte teljesen háttérbe szorult és csak úgy mellékesen hallgatjuk, miközben valami mást csinálunk. Hosszú és szomorú történet ez.” (IndieWire-Rockbook.hu)