Harmincnegyedik alkalommal gyűltek össze Hargita megye hagyományőrző csoportjai szombaton Alsósófalván, hogy zenével, tánccal, tréfával, jókedvvel búcsúztassák a telet és a farsang időszakát. A gyergyószárhegyi farsangosokat kísértük el, akik különleges szokás, a bőgőtemetés örökösei, éltetői és továbbadói.

Szombaton délelőtt benépesült Alsósófalva központja, a közigazgatásilag Parajdhoz tartozó, mintegy 1600 lelkes falu megtelt farsangosokkal, akik a megye számos pontjáról érkeztek, hogy mint korábban már harminchárom alkalommal, közösen vegyenek búcsút a téltől és a farsangi időszak mulatságaitól.

A sok száz farsangolót elsőként Nyágrus László, a községközpont Parajd polgármestere köszöntötte, aki az utóbbi időszakot alapjaiban meghatározó bányakatasztrófán túlmutatva kiemelte az itt élők hagyománytiszteletét, élni akarását. A polgármester ezúttal adta át a „stafétát” a megyei farsangbúcsúztató jövő évi házigazdájának, Csíkcsicsónak, amelyet a Csíkszereda szomszédságában található település első embere, Péter Lukács vett át.

Ferencz Angéla, a főszervező Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója köszöntjében felidézte: a megyei farsangtemetés forgatagát első alkalommal 1998-ban látta vendégül Alsósófalva. Kérdésére, hogy a jelenlévők közül ki volt ott 28 évvel ezelőtt, ha nem is sokan, de jó néhányan magasba emelték a kezüket.

Nem csoda, hogy egy ilyen nagymúltú rendezvényen ismerős arcok tűntek fel szinte mindegyik csoportban. Sokan hosszú évek, akár évtizedek óta „játsszák” ugyanazt a karaktert településük farsangosai között. Így régi barátként köszönthettünk a mellénk parkoló menasági „orvost”, vagy zenghettük a dícsértesséket a „tisztelendőknek”. Ugyanígy ismerősök voltak a kéregető „cigánylányok”, vagy a híres kászoni bikát megfékezni próbáló „vásárosok” is. Csak azon gondolkodtunk el, vajon meddig viselheti még a fehér menyasszonyi ruhát a domokosi „ara”.

És ha már ara. Idén a gyergyószárhegyi bőgőtemetőkhöz csatlakoztunk, akik közel hatvan fővel és egy egész vonószenekarral érkeztek (na, jó, volt ott harmonikás, klarinétos, de még ütőgardonos is). Nem hiányozhatott a menyasszony és a vőlegény a szárhegyieknél sem, csak éppen a langaléta „hölgy” vöröses borostája és az apró termetű „ember” kalap alól kibukkanó fürtjei és szénnel festett bajsza árulkodott arról, hogy valami nem stimmel.

Azaz, dehogynem stimmelt minden. Hiszen a farsang éppen erről szól, mókáról, kacagásról, szerepcserékről és dramatikus játékról, amit minden település kicsit a maga képére formált és adott elő. Minden évben kicsit máshogy, mint a szárhegyi „tisztelendő” fogalmazott: nem lehet ugyanazt mondani, unalmas is lenne. Meg hát reagálni kell a világ történéseire. Így a „halotti beszédben” bizony szoba került az adóemelés, a nép nyúzása, de a sebességmérő kamerák kihelyezése is, és néhány politikus nem úszta meg, hogy a neve el ne hangozzék.

A vendéglátók pedig vették a lapot, harsány kacagás volt a válasz minden elhangzott poénra. A csoport megszolgálta a két helyszínen is felkínált finomságokat. Volt ott minden, ami szem szájnak ingere és ez most cseppet sem túlzás. Az asztalok főtt krumplitól (na, jó, errefelé inkább pityóka), túrótól, szalonnától, farsangi fánktól, süteményektől roskadoztak. A poharakba pálinka, bor, a szerényebbeknek (vagy épp’ autózóknak) meleg tea, üdítő, kávé került. Egy dolog biztos, éhen, szomjan nem maradt senki. Főleg úgy, hogy ebédre a kultúrházba az összes résztvevőt vendégül látták. Volt is keletje a csaknem háromezer töltött káposztának, ami, akár a népmesében „két nap és két éjjel” készült.

Ahogy a szárhegyiek szertartását vezető „plébános úr” fogalmazott: amíg egyetlen székely ember is marad a Földön, addig a jókedv is megmarad. Ebben biztosan lehetünk, ahogyan abban is, hogy jövőre találkozunk Csíkcsicsóban a harmincötödik Hargita megyei farsangbúcsúztatón.