Vasárnap a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház kétszer egymás után is előadta Urbán András vajdasági rendező Az Úr nevében című produkcióját – délután öt és este tíz órától is részt vehettünk a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében az előadáson, amely vállaltan is arra törekszik, hogy kiverje a biztosítékot a nézőkben. Az előadás alkotói másnap a TIFF-házban beszélgettek az érdeklődőkkel. 

Az Úr nevében erős idegzetűeknek ajánlott, ugyanakkor az időnként feltörő nevetés által megtisztító és feloldozó potenciállal rendelkező alkotás, amely a gyűlöletbeszéd, a magyar társadalom tudatából és tudatalattijából feltörő szenny, illetve a megélt, vélt és valós félelmek megfogalmazását tűzi ki céljául. Legfőbb eszköze a hatalmi nyelv, amely a kereszténység és az iszlám szakrális eszközeihez nyúl, valamint mindannyiunk kulturális-vallási tapasztalataihoz – Mircea Eliade szavaival élve a szent és a profán profi és abszurd keveredésének lehetünk szemtanúi. Díszlete minimális, nem túl sok kellékkel dolgozó, de ami van, erős szimbolikus jelentéssel bír.

Fő témája a menekültkérdés, amely egy olyan polarizációt eredményezett a magyar társadalomban és tágabban Európában, hogy megválaszolatlan kérdések és megoldatlan problémák halmaza tornyosul mindannyiunkra: azokra is, akik a menedékkérők feltétel nélküli elfogadását és befogadását szorgalmazzák, és azokra is, akik többé vagy kevésbé kulturális és vallási különbségeinkre hivatkozva mindennemű integrációt, multikulturalizmust és támogatást elutasítanak.

A négy szereplő (Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Nagyabonyi Emese és Kucsov Borisz) fehér egyenruhában és katonai bakancsban beszélnek, elemeznek, ordítanak, acsarkodnak, őrjöngenek a nézőhöz – ő majd eldönti, melyik „oldalról” szemezget.

Az előadás leírásából ezt olvashatjuk: „A ‘balliberális’ koncepció nem létezik. A lusták és a jobboldaliak találták ki, hogy leírják velük ellenségeiket. A produkció a zsidó-keresztény kultúrhagyomány védelme – vagyis a keresztény Európa védelme. Önpusztítás árán is. A demokrácia elpusztításának árán, mint a társadalmi és emberi szabadság egyetlen formája. Cél, hogy minél közelebb kerüljünk a szakadék széléhez. Senkinek sincs igaza, csak és kizárólag nekünk. Az életmódunk elfogadhatatlan a közeledő vallási kultúra számára. Nincs megoldás. Csak a leszámolás a másikkal. És önmagunkkal. A menekültekkel nincs semmi probléma, amíg közelebbről meg nem vizsgáljuk őket. Szeretjük őket, amíg a régi téglagyárakba vannak zárva, melyek illegális befogadóközpontokként működnek. De nem számítanak különösebben. Az iszlámot is csak addig kedveljük, amíg Egyiptomban nyaralunk. Vége a toleranciának. Ideje, hogy elfogadjuk önmagunkat annak, amik vagyunk. Az előadás két nagy vallási kultúrát állít szembe egymással, Európa határán, a híres magyar kerítés mellett, melyek úgy tesznek, mintha nem ismernék egymást… És nem is ismerhetik, amíg nem látják a másikat egy sniper célkeresztjében. Mi sem ismerjük. Egészen addig, amíg be nem lépnek a hálószobánkba. És mindezek közt ott áll az ember. Az egyén. Az individuum. És állást kell foglalnia.”

A darab szereplőivel Visky András beszélgetett, s mint kifejtette, az előadásban mindenki megtalálja a maga mondanivalóját, és ezek a teljes palettáját kirajzolták annak a zavarnak, amelyben vagyunk – mindenben igazunk van és semmiben sincs. Olyan színház ez, amelyben nem tudunk kényelmesen hátra dőlni, hogy most éppen a mi szócsövünk jön, mert abban a pillanatban felülírja valami más és átfordítja abszurdba. Amikor jönne a saját ideológiánk megerősítése, akkor fordul át az irónia a tragikumba. „Minden szélsőség megkapja a maga evangéliumát” – tette hozzá. Ugyanakkor a valódi színház ezt a nyelvhiányt mutatja meg, és talán itt éri el a legtöbbet, hiszen, ha azt hinné magáról, hogy van mindenre nyelve, saját konformitásába futna bele – fejtette ki Visky.

Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek az előadásban elhangzó migránsokkal kapcsolatos esetek, történetek kapcsán elmondták, hogy Urbán András az előadás létrehozása során arra kérte őket mind, hogy improvizációs technikával „álljanak ki a színpadra és szidják a migránsokat”. A provokatív kérést úgy teljesítették, hogy eszükbe jutottak a vajdasági, határhoz közeli lakosság panaszai, történetei és tapasztalatai, amelyek a félelem és az elutasítás felé hajlottak. Mészáros azonban hozzátette, ő maga Szabadka környékén él, két kilométerre attól az erdőtől, ahol a menekültek összetűzésbe kerültek, lövöldözés volt, illetve virágzik az embercsempészet. Az ottani lakosok nagyon másképp élik meg ezeket, mint mondjuk az egyszerű magyarországi vagy erdélyi állampolgár. Mikes, aki Újvidéken él, kb. száz kilométerre a határtól, úgy látja, már Vajdaságon belül is a távolságok más perspektívákat generálnak – egy délebbre élő ember számára ez valami „messzi”, ami „ott északon van”. Mindannyiunkban kettős érzések élnek, még akkor is, ha empatikusak vagyunk azokkal, akik láthatóan szenvednek és háború elől menekülnek, de ameddig bizonyos dolgokat nem tapasztal meg az ember a saját bőrén, addig teljesen másképp látja az egész helyzetet. Nagyabonyi Emese elmondta, az improvizációs szövegekből felépülő szövegkönyv részleteit ismételgetve, tanulgatva ő maga csak később tapasztalta meg szemtől-szembe ennek a valóságát, egy alkalommal azonban szinte pontosan ugyanaz történt meg vele, ami elhangzik egyik monológjában.

Kucsov Borisz kifejtette, hogy a vallásos retorikába csomagolt gyűlöletbeszéd színházi eleme akkor vált számára hátborzongatóvá előadóként is, amikor az emberölésre buzdító részletekkel kellett dolgoznia. Arra a kérdésre, hogy a darabot játszották-e muszlim környezetben, Mikes Imre elmondta, hogy egy belgrádi muszlim konferenciára hívták meg őket, és bár a közönségnek csak nagyon kis hányada volt valóban muszlim vallású, azért nagyon féltek a reakcióktól – főként amiatt is, hogy a közönség elsősorban szerb nyelvű volt, feliratot olvastak. Végül nem történt semmi – bár az előadásról elmondható, hogy egyenlő arányban tartalmaz keresztény és muszlim elemeket, szónoklatokat. „Sok helyen félnek meghívni ezt az előadást. Eddig csak Szerbiában, Magyarországon és Erdélyben játszottuk” – mondta el.

Mészáros Gábor szerint a próbafolyamatok keservesen hosszúak voltak, és rengeteg improvizációt tartalmaztak, ami során a szövegkönyvet rengetegszer átírták, húztak ki belőle, toldottak hozzá, míg végül valahogy a főpróbáig sikerült elvonatkoztatni tőle – mindenki számára lelkileg megterhelő alkotásról beszélhetnek, amely a nézőt is aktívan bevonja, saját vallására apellálva. „Egy olyan dolgot szólaltat meg benned, amit te is tudsz” – összegezte.