Sorra nyeri Püsök Botond Túl közel című dokumentumfilmje a nemzetközi díjakat. Nem véletlenül, hiszen – mint a rendező is megfogalmazza – Romániában és Magyarországon sem beszélnek nyíltan az abúzus és gyermekabúzus témájáról, inkább a tabusítás és áldozathibáztatás a jellemző. A Túl közel pontosan ezt a falat szeretné áttörni, és bepillantást nyújtani egy olyan család mindennapjaiba, amely a zaklatás árnyékában él, annak következményeit hordozza, és azért küzd, hogy egyszer majd maga mögött hagyhassa a borzalmas emlékeket. A film egy egyedülálló anya küzdelmeit követi végig, aki két gyermeke számára épít egy biztonságos, új életet, miután agresszív expartnerét börtönbe juttatta. A főszereplő mindent megtesz, hogy begyógyítsa a lányát ért trauma sebeit, egy olyan közösségben, amely szemet huny a történtek felett, és amely megnehezíti az életét. A dokumentumfilm nagyjából öt év alatt készült el, és száz óra nyersanyagból vágták össze a 85 perces alkotást. A munkafolyamat nehézségeiről, a lelki megpróbáltatásokról és a film utóhatásáról Püsök Botond rendezőt kérdeztük.

A Túl közel-t a Szarajevói Filmfesztiválon mutatták be 2022-ben, az Astra Filmfesztiválon pedig elnyerte a legjobb nemzetközi dokumentumfilmnek járó díjat. Később a FIPADOC Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon díjazták, majd a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválról két díjjal – egy különdíjjal és egy közönségdíjjal – tért haza.

– Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a film témájával, főszereplőivel?

– Úgy hiszem, 2015-ben volt, amikor Andrea elmesélte nekem ezt a történetet. Akkor ő meg a lánya is a trauma feldolgozásának egy olyan fázisában voltak már, amikor szükségét érezték annak, hogy beszéljenek róla. Ugyanakkor, mivel azt tapasztalták, hogy nagyon sok hasonló eset van körülöttük, úgy érezték, nekik lenne bátorságuk megszólalni, és remélték, hogy ez majd másoknak is segítséget nyújt.

Hosszú folyamat volt, ameddig elkezdtünk forgatni, mert én is fel kellett készüljek a témára, sok szakpszichológiát olvastam, szakemberekkel konzultáltam, hasonló sorsúakkal beszélgettem, és rengeteg referenciafilmet megnéztem. Azt tapasztaltam ekkoriban, hogy ahogy elkezdtem beszélni a közegemben erről a témáról, sokszor hallottam azt az emberektől, hogy úgy gondolják, ugyanez nem nem történhet meg az ő közvetlen környezetükben, hogy ez egy távoli dolog, ami csak a filmekben játszódik. Ebben az a paradoxon, hogy pontosan Románia toplistás Európában a gyermekabúzus esetek terén, mégsem beszél róla senki, a szőnyeg alá van seperve a téma, és ahogy dokumentálódtam, nem találtam egész estés romániai dokumentumfilmet ebben a témában. Úgyhogy nagyon erős volt az indíttatás, hogy ezt a falat áttörjük.

– Ez az első egészestés dokumentumfilmed, amelyet nagyon hosszú időn keresztül, öt éven át forgattál. Azelőtt inkább rövidfilmeket, kisjátékfilmet rendeztél. Milyen volt a munkafolyamat, milyen nehézségekbe ütköztél a film elkészítése során?

– A megfigyelői és karakterközpontú film, amilyen a Túl közel is, ritkább és sokkal nehezebb dokumentumfilmes műfaj, és alapvetően az elkészítése azért is ölel fel ennyire sok időt, mert a szereplők életét valós időben követjük, és majd abból állítjuk össze a történetet. A legtöbb ilyen film huzamos időn keresztül forog, mert azt szeretnénk megfigyelni, hogy a szereplőkben milyen változások mennek végig. Úgyhogy a nehézségek, amikkel küszködtünk egyrészt csapatként, de én rendezőként is, ehhez kapcsolódnak.

Nagyon nehéz volt, ráadásul az elején nagyon sok ideig finanszírozás nélkül csináltuk, önerőből. Mindez megnehezítette az életünket, de ugyanakkor nagyon motiváltak voltunk, hogy elmeséljük ezt a történetet, mert hittünk benne, hogy ha ezt megtesszük, akkor lehet, hogy ajtókat és kapukat tudunk megnyitni.

– Mennyire volt nehéz számodra lelkileg ezt a történetet végigkövetni ilyen közelségből? Hiszen te filmezted a legintimebb részeket benne.

– Annak ellenére, hogy filmesként mindig le kell valamennyire választanom magam érzelmileg, mivel objektív megfigyelőként kell jelen lennem a szituációban, mégis magánemberként nehéz nem együtt éreznem minden egyes alkalommal, amikor a főszereplők egy-egy nagyon heves vagy intenzív konfliktusnak vannak kitéve. Úgyhogy ezeket helyre kellett rakjam magamban. Valahogy mindig az jön elő bennem ösztönszerűen, hogy ha a szereplőim végig csinálták mindezt, akkor filmesként feladatomnak érzem, hogy mellettük tudjak lenni, és profin elmeséljem a történetüket.

Hogy milyen hatással volt rám maga a filmezés? Azt hiszem két év filmezés után kezdtem el pszichológussal konzultálni a saját megéléseimet illetően, mert éreztem a témának a súlyosságát magamban, ahogy gyűlt és gyűlt. Amikor nagyon beleásod magad filmesként egy témába, akkor sok mindent magadra veszel, és ezt meg kell tanulni a helyén kezelni. Számomra fontos azzal tudatosan foglalkozni, hogy a filmezési folyamat során objektív jelenlétet tudjak biztosítani anélkül, hogy az érzelmeim elárasszanak.

– Mennyire volt nehéz megszólaltatni a falubelieket, hiszen a filmben nagyon elutasítóak a főszereplővel szemben. Mennyire voltak ellenszenvesek veled szemben, és végül hogyan sikerült meggyőzni néhányukat, hogy interjút adjanak neked?

– A falubeliek megközelítése egy teljesen más dokumentumfilmes eszközzel történt, mint az Andreáékkal való filmezés. A falunál nyilván sokkal rámenősebben kellett próbálkozzak ahhoz, hogy olyan embereket találjak, akik hajlandók véleményt nyilvánítani az ügyről. Végül kerültek olyan személyek, akik vállalták azt, hogy hangot adnak a gondolataiknak, de ugyanakkor persze volt olyan is, aki teljesen elutasítóan viselkedett, vagy agresszív volt.

– Volt-e olyan pillanat a filmezés öt éve alatt, amikor a főszereplők nem akarták tovább folytatni a forgatást bármilyen okból kifolyólag?

– Nem volt, mert alapvetően egy annyira organikus kapcsolatunk volt a főszereplőkkel, hogy sohasem arról szólt ez az egész, hogy én, mint külső ember ott vagyok és filmezem őket, hanem ugyanazon a frekvencián voltunk, ugyanazt a történetet láttuk magunk előtt, ugyanazt akartuk elmesélni, úgyhogy ez egy nagyon szimbiotikus, nagyon jól működő kapcsolat volt.

– Te filmezted a jelenetek nagy részét, te is rendezted a filmet, ugyanakkor egy társíróval, Bocskai Brigittával közösen dolgoztatok a forgatókönyvön. Mivel járult hozzá Bocskai Brigitta a filmhez, milyen volt vele együtt dolgozni, és miben változott az által az alkotás, hogy ő előbb íróként, majd vágóként is hozzányúlt?

­– Brigivel mi ismerjük egymást már körülbelül tíz éve, dolgoztunk is együtt egy kisjátékfilmen. Nagyon jó kollaboráció volt közöttünk a Túl közel utómunkája során is, igazi alkotói folyamat volt, amiben folyamatosan arra törekedtünk, hogy Andreáékat, az élményeiket, a nézőpontjukat minél jobban megértsük, és minél jobban átadjuk a nézőknek. Az emberek nagyon távol próbálják tartani maguktól a témát, és nekünk az volt a célunk, hogy ezt, amiről nem akarnak beszélni, úgy tudjuk bemutatni, hogy azt érezzék, ez az ember akár az ő édesanyjuk, testvérük, barátjuk is lehetne.

Ez volt a legnagyobb kihívás, és a nézői- és civil szervezetek visszajelzései, illetve a kritikák alapján elmondhatjuk, hogy ezt sikerült elérni. A vetítéseken nagyon erős érzelmi reakciók szakadnak fel, és volt olyan is, aki megosztotta a vetítés után a saját történetét, vagy kaptunk olyan visszajelzést civil szervezettől, hogy a vetítés után keresték meg őket aktív esettel kapcsolatban. Szóval azt tapasztaljuk, hogy itt felszakadt valami, az emberek bátorságot kaptak látva azt, hogy Andreáék kiálltak, és elmesélték saját történetüket.

– Mit gondolsz, mit hozott a film a főszereplők számára? Adott például egyfajta biztonságérzetet ekkora nyilvánosság után?

– Nem csak azt adott, hanem a sok káosz után, aminek ki voltak téve a közösségben, a hibáztatás, a blamálás, kiközösítés után megtapasztalták a másik oldalt is a filmnek hála: azt, amikor egy közösség megkérdőjelezés nélkül felkarolja és szereti őket, és felnéz rájuk azért, mert el merték mondani saját történetüket.

A szarajevói nemzetközi premier után az utcán sétálva valaki felismerte a főszereplőket, odament hozzájuk, és elmondta, hogy mi az, ami történt vele, és hogy mennyire köszöni nekik, hogy annyira bátrak voltak, hogy kiálltak. Ugyanakkor az is nagyon megható, hogy sok állami és civil szervezet, amelyek a gyermekabúzus témájával foglalkoznak, hajlandók együttműködni a csapatunkkal az ügyben, hogy érzékenyítsük az embereket a téma felé.

A filmmel nem csak azt szeretnénk, hogy a szokványos forgalmazásban eljusson a nézőkhöz, hanem az is, hogy egy változást érjünk el ebben a témában, együttműködve ezekkel a szervezetekkel.

Püsök Botond Kolozsváron diplomázott filmrendezőként a Sapientia EMTE Filmművészet, Fotóművészet, Média szakán. 2016-ban az Angela című dokumentumfilmje legjobb rendezői díjat nyert az Astra Nemzetközi Filmfesztiválon, valamit a DocuArt Filmfesztiválon. Tanulmányait tovább folytatva, 2020-ban diplomázott a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszakán. Fő érdeklődési területe a kreatív- és megfigyelő dokumentumfilm, az emberi jogokra fókuszáló karakterközpontú történetek, és az emberiesség határainak feltárása kihívással teli élethelyzetekben.
Püsök Botond Túl közel című, román-magyar koprodukcióban készült filmjét Romániában májustól forgalmazzák, a filmet ugyanakkor Magyarországon az RTL+ streamingszolgáltatón lehet megnézni. A falu nevét a filmben sem említik (ahogy a szereplők teljes nevét sem), és az interjúban sem lehet megemlíteni – ez a rendező és a szereplők kérése.