Elérkezett az évnek az a periódusa, amikor a vörösessárgába fordult őszi tájban mintegy tapinthatóvá válik az elmúlás, lépten-nyomon találkozunk annak jeleivel, hogy valami megszűnőben van, és ezzel párhuzamosan az ember hajlamos valahogy többet gondolni olyan dolgokra, mint a halál, a túlvilág és ezek különböző variációi, ki-ki a saját spirituális potméterének megfelelően. 

Erre a hangulatra ráerősítenek még a keresztény kultúrkör olyan ünnepei, mint a küszöbön álló mindenszentek napja vagy a közvetlenül utána következő halottak napja. Rögtön előtte pedig mindjárt ott van egy másik ünnep, amely egy ősi kelta hagyományból eredeztethető, és amely hatékony amerikai közreműködéssel ugyan, de mára az év egyik legközkedveltebb ünnepévé vált világszerte. Igen, a halloween ez a szóban forgó jeles nap (október 31.), amely ugyan jószerével mára teljesen elvesztette spirituális jellegét, de esetében annál nagyobb hangsúly tevődik a külsőségekre, amelyek a túlvilági lények és egyéb rémisztő teremtmények igencsak széles skáláján helyezkednek el, és ezáltal hatalmas kreatív energiákat szabadít fel azokban, akik – és akadnak szép számban – évről évre új megoldásokkal rukkolnak elő annak érdekében, hogy emlékezetessé tegyék ezt az ominózus napot. Ilyenkor a vendéglátóipari egységek sem akarnak lemaradni a horrorvonatról, ezért bárhová is mennénk ebben az időszakban, nagy eséllyel találkozhatunk a kötelező faragott töklámpások mellett csontvázakkal, szellemekkel, zombikkal, óriáspókokkal meg még ki tudja mikkel-kikkel. Na meg boszorkányokkal, amint vicsorogva lovagolják meg seprűiket az összes elképzelhető és elképzelhetetlen installáció keretében. 

Mifelénk nagy valószínűséggel az idők végeztéig vita tárgyát fogja képezni a kérdés, miszerint mennyire ildomos ünnepelni, mi több, egyáltalán tudomást venni egy ilyen importált ünnepről, de jelen írás nem akar igazságot tenni a halloween-párti és a hagyományos értékeinket védelmezők tábora között. Maradjunk annyiban, hogy cselekedjen mindenki saját belátása szerint. De ha már a hagyományoknál tartunk, akkor lenne itt valami, ami hangsúlyosan megjelenik a kelta kultúrkörből kölcsönzött globalizált ünnep kellékei, valamint a nagy múltra visszatekintő magyar hagyományokban is, még ha nem is ugyanaz a kontextus, és, amint látni fogjuk, nem is annyira egyszerű kategorizálni mindazon rétegeket, amelyek a századok során egymásra tevődtek a magyar folklórban. Ez a valami pedig nem más, mint a rendkívül komplex boszorkány-hiedelemkör. 

Akit behatóan érdekel a téma, de nem tudta mindeddig, hogy hol juthat hozzá releváns információkhoz, és nem igazán jártas a néprajzi tudományokban sem, azok számára jó hír lehet, hogy október első hetében megjelent a Cser Kiadó gondozásában a Magyar boszorkánykönyv, avagy a Maleficiarium Hungaricum, amelyben megtalálható (majdnem) minden, ami a témával kapcsolatos. Közérthetősége ellenére egy tudományos munkát tart a kezében az olvasó, ami viszont a tudományos igényesség mellett élvezetes olvasnivaló is a hosszú őszi estékre. Aki forgatta már a Bestiarium Hungaricum (ITT írtunk róla) című, a magyar mitikus lények enciklopédiájának is tekinthető kiadványt, az tudja mire számítson, hisz ugyanaz a három alkotó – Magyar Zoltán, Németh Gyula és P. Szarhmáry István – jóvoltából lapozható immár egy ugyancsak magas színvonalú, hasonló regiszterben létrejött mű, hisz a boszorkányok is ott vannak a mitikus lények között, de ezúttal a hangsúly teljes egészében erre a külön kategóriára tevődik. 

„Boszorkányok márpedig nincsenek” – áll az 1102 és 1116 között uralkodott Árpád-házi királyunk, Könyves Kálmán 1110 körül kiadott törvénykönyvében. Rögtön az általános bevezetésből megtudjuk, hogy ezt a mondatot az utókor alaposan félreértelmezte, ugyanis Könyves Kálmán nagyon is hitt a boszorkányok létezésében, a korabeli latinból fordított törvénycikkely – „De strygis vero quae non sunt, nulla amplius quastio fiat” – pedig minden bizonnyal a strigákra vonatkozott, akik a kereszténység előtti időkből származó mitológiai lények voltak, leginkább a vámpírokhoz hasonlíthatók. A Magyar Zoltán által írt szövegek mind az általános, mind az egyes nagy fejezetek bevezetőiben a könnyebb értelmezhetőség érdekében betekintést nyújtanak a boszorkánykultusz evolúciójának különböző fejezeteibe, hangsúlyt fektetve a vallási és politikai vetületeire is, magyar és európai kontextusban egyaránt. Ha pedig már itt tartunk, akkor zárójelben meg kell jegyezni, hogy jó érzéssel tölthet el a tény, miszerint boszorkányperek terén mi, magyarok, jóval visszafogottabbak voltunk, mint európai kortársaink, bár azért néhány nagyobb visszhangot keltő és több tucat kivégzéssel záruló boszorkánypert mi is fel tudunk mutatni, amikről szintén bővebb információkhoz juthatunk a Boszorkánykönyv révén. 

Summa summarum, boszorkányok márpedig vannak, ráadásul nagyon sok formában léteznek, ezért valóban bajban lehetett bármelyik középkori uralkodó, kezdve a frank Nagy Károlytól Szent Istvánon át Könyves Kálmánig, amikor igazságos törvényekkel akarták szabályozni az ezekkel szemben foganatosítandó intézkedéseket. A témával kapcsolatos fontos megállapítás, miszerint „a ma ismert magyar boszorkány hiedelemkör kialakulása feltételezhetően fokozatosan, integráns módon a kora újkor századaiban (15-18. század) ment végbe, az idők folyamán magába olvasztva több más hiedelemélmény (kísértet, ördög, lidérc, nora, vámpír, tündér) és természetfeletti erejű hiedelemalak (néző, jós, garabonciás, tudós, bába) egyes vonásait is, valamint a németek és a szomszédos nyugati szláv népek egyes boszorkányhiedelmeit.” Az imént említett boszorkányperek pedig csak felerősítették eme negatív képzetkörök széles körű terjedését, különös tekintettel a 16. század második felétől, amikor ezek száma látványosan megnövekedett. Összefoglalva: „A boszorkány mintegy ötszáz éve tehát már bizonyosan olyan negatív hiedelemalak, amely a néphitben sajátos, kettős lény: elsődlegesen egy a paraszti és mezővárosi társadalomban élő, ártó szándékú ember (aki rendelkezik bizonyos mágikus tudással és természetfeletti képességgel), esetenként azonban démonikus lényként is megjelenhet.”

Mindezen információk birtokában bele is lehet vágni a magyar kultúrkör boszorkányainak felfedezésébe, de a valódi „munka” csak itt kezdődik igazán. Mert a boszorkányok világában járatlan olvasó nem is gondolná, hogy mennyire gazdag és szövevényes mifelénk a boszorkány-hiedelemkör. A Magyar boszorkánykönyv nagy erőssége, hogy a három nagy fejezetbe való tagolás egyfajta rendszert kínál ebben a valóságos útvesztőben való eligazodáshoz, de még így is indokolt az oda-vissza lapozás, hisz bármennyire is tetten érhető Magyar Zoltán azon igyekezete, miszerint a laikusok számára is érthetővé akarta tenni a témát, ilyen esetben elkerülhetetlen a szaknyelv terminusainak használata. Ilyen például a különböző mesetípusok felsorolása, de ezen felül is találhatók bizonyos hivatkozások, amelyek különböző, esetenként akár száz évvel korábban keletkezett néprajzi munkákból származnak. Ez viszont korántsem kellene zavarjon senkit, hisz épp arra való ez a könyv, hogy bármikor le lehessen venni a polcról, ha netán elbizonytalanodnánk egy adott boszorkány-típus kapcsán. Ezekből pedig valóban nincs hiány, hisz a három nagy fejezetben – A népmesék boszorkánya, A magyar néphit boszorkánya és a Szépasszonyok (elboszorkányosodott tündérek) – nem kevesebb, mint negyven fajta boszorkányt különböztet meg a szakirodalom. Ezek már megnevezésükben is rendkívül szerteágazó tevékenységi kört jelölnek, nem is gondolná az ember, hogy mi mindennel foglalkoztak ezek a mágikus tudás birtokában levő lények. Ha ezt úgy képzeljük el, mint egy nagy céget, mondjuk Boszi Zrt., akkor nagyon sok különálló osztály és alosztály mentén lehetne meghatározni a szervezeti struktúrát. Kezdve a sárkányok anyjától az emberevő boszorkányokon át a vérszívó és tojást tojó boszorkányig vagy a forgószéllel járó szépasszonyig, találkozhatunk itt mindennel, de az összes típust felsorolni itt helyszűke okán lehetetlen. Maradjunk annyiban, hogy tényleg érdemes beleolvasni a könyvbe, hisz remek időutazást is kínál gyerekkorunk meséinek világába, mert a boszorkány alakja mellett még más szereplőkkel is találkozunk, akik interakcióba léptek kalandjaik során ezekkel a különféle alakokban megjelenő, az esetek túlnyomó részében nőnemű lényekkel.

Az egyes boszorkányok elméleti leírása mellett a könyvben találhatunk a Kárpát-medence különböző tájegységeiből származó meséket és hiedelemszövegeket. Ugyanakkor a Boszorkánykönyv rendkívül gazdagon és igényesen illusztrált, a vizuális élmény pedig nagy mértékben hozzáad az olvasási élményhez. A különleges módon ábrázolt boszorkányok a két illusztrátor, Németh Gyula és P. Szathmáry István érdeme, akik a Bestiarium Hungaricum képanyagához hasonlóan, most is nagyot alkottak.

Befejezésül pedig következzen egy közérdekű információ mindazok számára, akik érdeklődnek a téma iránt: október 30-án 19 órától kerül sor a kolozsvári Bulgakov Caféban a Magyar boszorkánykönyv – Maleficiarium Hungaricum bemutatójára. A rendhagyó előadáson Szucher Ágnes beszélget a könyv egyik illusztrátorával, Németh Gyulával, valamint a szerkesztő Vörös Andrással, a budapesti Cser Kiadó ügyvezető igazgatójával. A szervezők közleménye szerint a helyszínen mindkét könyv, a Bestiarium Hungaricum és Magyar boszorkánykönyv is kapható lesz.