Megszólalt a héten R. Hahn Veronika a Népszava londoni tudósítója és beszámolt arról, hogy karácsonyi készülődés időszaka, a hétvége, sőt a szinte ítéletidőnek beillő londoni időjárás ellenére számos nemzet képviselője volt kíváncsi a magyar származású George Szirtes költői és fordítói pályafutásának szentelt estre, amely a londoni Magyar Kultúra Háza (Liszt Intézet) idei utolsó rendezvénye volt. A MUOSZ Európánkért-díjas újságírónője, aki közel három és fél évtizede tudósít a brit fővárosból annak az örömének is hangot adott, hogy a közönség soraiban feltűnően sok magyar fiatal ült. A Budapesten született és szüleivel 1956-ban, kisgyerekként Angliába érkezett T. S. Eliot és Pro Cultura Hungarica díjas, Nagy-Britanniában mind költőként, mind műfordítóként jól ismert szerzővel, a Királyi Irodalmi Társaság tagjával a Sheffieldi Egyetem professzora, Lehóczky Ágnes beszélgetett el, akivel kreatívírás-oktatói tevékenységük is összeköti.

Sok-sok mulasztásom egyike az, hogy annak a George Szirtesnek a nevére, aki egy hónappal ezelőtt vette át a Buckingham-palotában az Őfelsége aranyérme a költészetért (His Majesty’s Gold Medal for Poetry) díjat a brit uralkodótól csak későn, tizenhat évvel ezelőtt figyeltem fel, amikor több alkalommal is találkoztam a nevével a Litera irodalmi portálnak köszönhetően.

Előbb 2009 januárjában egy interjúja révén, melyből kiderült, ő egyike annak a néhány műfordítónak, aki már több mint húsz éve fordítja angolra a magyar irodalom klasszikus és kortárs legnagyobbjainak verseit és prózáját és emellett maga is ír, sőt elsősorban költőként definiálja önmagát. Akkor nemcsak arról nyilatkozott, hogy milyen a jó és a rossz műfordítás, hanem beszámolt arról is, három kötet átültetésével foglalkozik egyszerre: Márai Sándor Az igazi, Krasznahorkai László

Sátántangó című regényét fordítja, valamint dolgozik egy Fiatal magyar költők antológiája című kiadványon.

Két hónappal később, márciusban, annak kapcsán jött velem szembe a George Szirtes név, hogy az az évi rangos angliai irodalmi seregszemle, a Bath-i Irodalmi Fesztivál a magyar irodalmat és filmet helyezte a középpontba, az esemény csúcsrendezvénye pedig az volt, hogy ott két alkalommal is a tőlünk elszármazott Szabó T. Anna költőt és férjét, Dragomán György írót ő mutatta be a közönségnek. (Szabó T. Anna beszámolója a fesztiválról itt elérhető.)

Félévvel később, decemberben szembesültem újra a Szirtes névvel, amikor a Literában arról olvastam, hogy három olyan angol író emlékezett vissza a londoni Liszt Intézetben a magyar rendszerváltás hónapjaiban szerzett személyes tapasztalataikra, akik Budapesten élték meg ezt az időszakot. Egyikük épp ő volt és előbb a nagy változások idején írt költeményeiből olvasott fel a rendezvényen, majd elmondta, a rendszerváltás eseményeit 1989-ben Magyarországról tudósította a BBC-nek.

Azóta már következetesen nyomon követtem, hogy mi minden fűződik annak a nevéhez, aki úgy lett második hazája egyik legismertebb lírikusává, hogy közben a lehető legjobb szolgálatot tette a magyar irodalom ottani népszerűsítéséért. E téren pedig mindegyre volt mire odafigyelnem.

Így például 2013-ban arra, hogy Krasznahorkai László Sátántangójának fordításáért ő kapta a legjobb, angolra fordított kötetek számára alapított, Best Translated Awardot, amiről egyik méltatója így vélekedett: „Az író műveit eddig is sikk volt olvasni a fiatal, feltörekvő New York-iak körében, és a díj csak fokozza majd a Krasznahorkai-mániát.”

Vagy épp arra, amikor 2013-ban egy Budapesten megrendezett nemzetközi könyvfesztiválon arról beszélt, hogy 1984 óta nem telt el olyan hét, amikor ne fordított volna magyar szöveget. Ekkor elmondta, első jelentős munkája az Ember tragédiája volt, majd jöttek sorban a szintén nagyon jelesek, Kosztolányi, Krúdy, Márai, Csoóri, Vas István, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Orbán Ottó, Szabó T. Anna és többször is Krasznahorkai. Emlékezetes maradt számomra az is, hogy ekkor egy pódiumbeszélgetésen miként magyarázta azt, hogy „Krasznahorkai fordítása csak technikailag okoz nehézséget, sokkal jobban meggyűlik a baja egy népdallal, aminek nem elég angolba ültetni a szövegét, meg kell fejteni a mögöttes tartalmát, a többletjelentését is.”

Persze azt se hagyhatom ki a vázlatos visszatekintésemből, elégtétellel olvastam 2015-ben, neki és a Krasznahorkai művek másik fordítójának, a kanadai Otillie Mulzetnek oroszlánrészük volt abban, hogy az író megkaphatta a Nemzetközi Man Booker-díjat.

Az is megmaradt az emlékezetemben, hogy 2016-ban milyen megindító sorokat közölt a The Guardian hasábjain az Egyesült Királyságban az EU-ból való kilépési kampány és a szavazás óta lángra kapott rasszizmusról, „a lengyeleknek szóló mocskos üzenetekről, a középületeken lévő graffitikról, amelyek ugyanahhoz a spektrumhoz tartoznak, mint a manchesteri villamoson bevándorlókat verbális agresszióval letámadó huligánok.” Ekkor keserűen így fogalmazott: „Az Egyesült Királyság nagyvonalúságában mindig is elnéző volt a kis hazugságokkal szemben, de az elmúlt kampány alatt hatalmas hazugságokat nyelt be, amelyek sajnos működtek. S emiatt az UK, s részben emiatt Európa törékenyebb, mint az elmúlt 60 évben bármikor.”

Tavaly azután eljött a legnagyobb visszhangot kapott a Szirtes elismerés, amiről Maszol is beszámolt 2024 decemberében, azaz, hogy ő kapta meg a Királyi Költészeti Aranyérmet.

A díjat V. György király alapította 1933-ban, és azok érdemelhetik ki, akik több éven át kiemelkedő poétikai tevékenységet folytatnak. A kitüntetést évente adják át egy az Egyesült Királyságból vagy a brit nemzetközösségből származó személynek, Szirtes ezt az elismerést tizenhárom verseskötetével érdemelte ki, amelyek kortárs témákat dolgoznak fel, és a világ aktuális ügyeire reagálnak. Beszédes volt, ahogyan reagált a kitüntetés hírére: „Bár az angol a második nyelvem volt, a mindennapi életben hamar az első lett. Nem voltak elvárásaim, nem volt hátterem vagy hivatalos tanításom, így a Költészetért Érdemérem elnyerése mindent felülmúl.”

Hadd tegyem ezekhez hozzá, hogy ugyan az elismerést már tavaly bejelentették viszont a király egészségügyi állapota miatt a kitüntetéssel járó medált csak idén, november 26-án vehette át a Buckingham-palotában. Szirtes az eseményről Facebook-oldalán számolt be egy rendkívül olvasmányos bejegyzésében.

Ebből kiderült: „az élményhez tartozott egy terijakis (japán főzési technika, amiben az ételt szójaszósszal, rizsből készült borral és cukorral roston sütik vagy grillezik – szerk. megj.) csirke a Victoria pályaudvar mellett a reménykedő galambok gyűrűjében; egy gazdatüntetés, aminek köszönhetően gyalog kellett besétálnia a palotához; udvarias és jóképű katonák és őrök; és egy tisztességesnek tűnő, szimpatikus, vele szinte egymagas ember – az Egyesült Királyság királya.” Beszámolóját azzal zárta: „végső soron megérti, hogy a király nem a palotában éli a hétköznapjait, egy kicsit valóban rideg hely. De a medál azért szép.”

Hangulatos beszámolójából ki nem hagyhatok egy olyan tanulságos vonatkozást, ami térségünkben, de nem csak errefelé, államfőkkel meg kormányfőkkel is, teljesen elképzelhetetlen: „Több, mint fél órát vártunk, mert a király épp Sandringhamből jött vissza és dugóba került.”

Ezek után lássuk R. Hahn Veronikának minap a Népszavában megjelent helyszíni tudósítását arról, hogy Magyarország angliai kulturális központjában, alig egy héttel Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díjas eseménysorozata után három könyvének angol fordítója, George Szirtes beszélt a munkájával járó kihívásokról.

A költő, műfordító, irodalomkritikus Lehóczky Ágnes, aki a Sheffieldi Egyetem kreatív írás szakának vezető tanára, a Sheffieldi Költészeti és Poétikai Központ társigazgatója bevezetőjében a kortárs brit költészet és műfordítás egyik legmegbecsültebb alakjaként jellemezte Szirtest, akinek valamennyi verseskötete szerepelt rangos irodalmi díjak rövidlistáján. Az ismert és elismert Szirtes, akit egy méltatója „a magyar lélek angliai tükrének” nevezett már sok esztendeje, pontosabban 2004-ben a Reel (Filmtekercs) című kötetével elnyerte a T. S. Eliot-díjat, amit most követett a brit uralkodó által átadott költészeti aranyérem.

Az irodalmi est elején Szirtes felidézte, hogy 1956-ban, menekültként, nyolcéves korában érkezett szüleivel Angliába. Ezzel együtt fokozatosan maga mögött hagyta a magyar nyelvet, különösen annak aktív szókincsét. Szülőhazájába először 1984-ben tért vissza, addigra már jelentős angol nyelvű költői életművel a háta mögött.

Azt már én jegyzem meg, hogy amikor a szülei úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot, ezt az elhatározást komoly megfontolások után hozták meg, és jó okuk volt a távozásra: Szirtes budapesti édesapja a második világháborúban munkaszolgálatos volt, kolozsvári édesanyját pedig egész családjával együtt Auschwitzba deportálták, ahonnan egyedül ő tért vissza. Így, amikor '56-ban egyre súlyosbodtak a harcok, a múltban átélt tragédiák és a félelem miatt, hogy mindez talán újra megtörténhet, a család a távozás mellett döntött.

Az első önálló látogatásom Magyarországon 1984-ben mindent megváltozatott. Az életem teljesen új irányt vett – mondta egy korábbi vallomásában, hozzátéve: „ezt már akkor is éreztem, mára pedig már tudom is.” A decemberi pódiumbeszélgetésen elmondta, egy ösztöndíjnak köszönhetően feleségével és két gyermekével együtt érkezett 1984-ben Budapestre, s akkor a British Council fogadást rendezett a tiszteletére. Itt került sor arra a találkozásra, amely fordulópontot jelentett az életében: a New Hungarian Quaterly irodalmi szerkesztőjével, Vajda Miklóssal beszélgetett, aki megkérdezte tőle, volna-e kedve magyar verseket angolra fordítani. Amikor igennel felelt, Vajda négy Kosztolányi Dezső-verset adott át neki.

R. Hahn Veronika beszámolójából ezután megtudjuk, hogy ettől kezdve Szirtes – saját megfogalmazása szerint – „újratanulta” a magyar nyelvet, és költőként olyan alkotóvá vált, aki fordít is, elsősorban modern és kortárs szövegeket. Korai munkái közé tartozott Az ember tragédiája angolra ültetése, amely két-három évet vett igénybe, és melyet 1989-ben publikált.

Ami ezt követően derült ki a londoni Liszt Intézet zsúfolásig megtelt előadótermében az adventi időszak harmadik hetében, arról ekképp számolt be a helyszíni tudósító:

„Szirtes – különösen pályája korábbi szakaszában – kizárólag megbízásra fordított, maga nem kezdeményezett. Fejében elkülönült egymástól a költészet és a műfordítás. Az angol nyelvű olvasók így is számos jelentős magyar szerző művét ismerhették meg az ő tolmácsolásában: többek között Nemes Nagy Ágnes és újabban Tóth Krisztina verseit, valamint Márai Sándor regényeit, köztük a Zendülőket. Ezekkel a munkákkal Szirtes jelentősen hozzájárult a magyar irodalom angolszász recepciójához.

E háttér ismeretében fordult a beszélgetés középpontjába Szirtes Krasznahorkai-fordítói tevékenysége. Először az angol Quartet kiadó kérte fel Az ellenállás melankóliája átültetésére, majd az amerikai New Directions is megbízást adott a további regények fordítására. Szirtes a beszélgetés során hangsúlyozta: mindenekelőtt költőnek tartja magát, nem fordítónak. Amikor mégis elvállalta a munkát, úgy kezdett hozzá Az ellenállás melankóliájához, hogy a teljes regényt előzetesen nem olvasta el.

Az angol változat végül 1998-ban jelent meg, jóval később az eredeti határidőnél. Krasznahorkai számára nem volt kérdés, hogy első regényét, a Sátántangót is Szirtes fordítsa angolra.

Végül, de a friss irodalmi Nobel-díjasunk kapcsán ez természetesen érthető is, hogy a beszámoló utolsó részében hangsúlyosan a műfordító és az alkotó együttműködése kerül terítékre.

Szirtes elmondja, hogy a közös munkát Krasznahorkai Lászlóval jelentősen megkönnyítette az író hozzáállása, mert a friss Nobel-díjasunk „a műfordítót második írónak, nem puszta végrehajtónak, „rabszolgának” tekinti.” Majd így fűzte tovább a gondolatot: „Ennek ellenére – vagy éppen ezért – soha nem konzultáltak szavak, mondatok értelmezéséről; a szerző teljes mértékben megbízott fordítója nyelvi és szellemi döntéseiben. Amikor Krasznahorkai 2015-ben elnyerte az International Booker Prize-t, a díjat addigi teljes életművéért ítélték oda. A zsűri külön hangsúlyozta a fordítók szerepét, akik a díj összegének a felét is megkapták.”

A cikk zárszavában a tudósító arról ír, hogy számára nem volt meglepetés a Nobel-bizottság idei döntése, mert – mint mondta – : „A Krasznahorkai-regények nemzetközi fogadtatása alapján Szirtes elképzelhetőnek tartotta, hogy Kertész Imre 2002-es Nobel-díját Krasznahorkai megismételheti. Ezt a „duplázást” a magyar irodalom szempontjából rendkívüli jelentőségűnek nevezte. Az emblematikusnak tartott új Nobel-díjassal kapcsolatban Susan Sontag szavait idézte: „Korunk írója.”