A programszerűség hiányzik – Szonda Szabolcs műfordító a román-magyar irodalmi átjárásokról

A programszerűség hiányzik a román-magyar műfordítások területéről, pedig a térségben rengeteg a közös életélmény, az ezekből építkező irodalom így megszólíthatná az itt élőket, bármilyen anyanyelvűek is. Így látja Szonda Szabolcs költő, műfordító, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, aki eddig körülbelül 30 kortárs román szerző egyes írásait vagy teljes kötetét ültette át magyar nyelvre. A román, illetve a magyar kultúra napja kapcsán készült interjúban azt is elmondta, hogy fordításkor az empátia, a személyes kapcsolódás legalább olyan fontos, mint a nyelvi készségek.

A Iași-i nemzetközi irodalmi és műfordítói fesztiválon szervezett kerekasztalról beszámolva írta az Observator Cultural, hogy 2020-ban több mint 50 románból fordított kötet jelent meg, ami nagyon jónak számít. Mekkora szeletet képeznek ebből a magyar fordítások?

Szerintem jókora szeletet, bár lehetséges, hogy tavaly ez teljes köteteket kisebb arányban, és annál inkább folyóiratbeli közléseket jelentett. Persze mindig van hely többnek is, a fordított irányban még inkább, magyarról románra. Többen vagyunk Erdélyben, akik románról magyarra fordítunk, kevesebben vannak, akik magyarról románra. Viszont nagy a termés is, a román kortárs irodalomban nagy az iram, rengeteg érdekes dolog jelenik meg, ugyanígy nyilván a magyarban is. Valószínű, hogy az lenne az igazi, ha ennek lenne egyfajta programatikussága. Mi, akik magyarra fordítunk, egymás között néha egyeztetünk, de nem látjuk igazán át, hogy ki min készül dolgozni.Szonda Szabolcs a 2017-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol Dan Lungu általa fordított Tyúkok a mennyben című regényét mutatták be | fotó: Bach Máté

Ezek szerint az erdélyi műfordítók inkább saját preferenciáik alapján döntik el, hogy mit fordítanak?

Igen. Lehet, hogy bizonyos mértékben kiadói felkérésre is, de úgy látom, hogy nincs szervezett összkép, mindenki a maga feje után foglalkozik, amivel szeretne, amivel tud.

A szervezetlenség mennyire következhet a piaci igényekből? Lehet, hogy az olvasókat úgy Romániában, mint Magyarországon jobban érdekli a nyugat-európai vagy amerikai irodalom, mint a szomszédban született művek?

Nem lehet ezt mondani. Azt gondolom, hogy ebben a térségben azért az olvasók érdekeltek abban, hogy megismerjék a közelebbi országok irodalmát. Inkább az van, hogy a kiadóknak a műfordítások megjelentetésére nyújtható támogatás rendszere szűkebb, elsősorban az eredeti művekre van többféle támogatás. A Román Kulturális Alapnál is az elbírálás során ritkábban kerül előre egy műfordítás, lehet, hogy igen, ha valamilyen szempontból aktuális vagy nagyon jelentős. A Román Kulturális Intézetnél tavaly lefújták a műfordítóknak szóló ösztöndíjprogramot, elfogadták a jelentkezéseket, aztán hirtelen azt mondták, hogy halasztódik az egész, de a tavalyi év feje tetejére állt világot eredményezett, nem csak a kultúrában, úgyhogy valószínűleg ennek tudható be, hogy bizonyos pénzeket át kellett csoportosítani. Vannak azért itteni pályázati lehetőségek, meg magyarországiak is, ott lehet, hogy több is, mint a hazai térfélen, csak egy kicsit mindig attól függnek a támogatások, hogy milyen időket élünk, hányan pályáznak, milyen művek vagy szerzők kerülnek esetleg előtérbe azért, mert aktuálissá válik a megjelentetésük.

Több fordításkötet jelent meg korábban a budapesti Pont Kiadó sepsiszentgyörgyi fiókjánál, a Pontfixnél, amelyet Ön irányított. Miért maradt abba ez a projekt?

A Pontfix önállóan nem adott ki fordítást, viszont közösen a Pont Kiadóval igen. A Conflux sorozat az, ami arra szakosodott, hogy az ebben a térségben élő szerzők művét több nyelven, ugyanazzal a borítóval, grafikai koncepcióval jelentesse meg, ez egy ambiciózus és valószínűleg a lehetőségeihez mérten elég sokat vállaló és teljesítő sorozat, ami megfékeződött az utóbbi időben, a Pontfix maga is visszaszorult. Létezik, csak nem ad ki könyveket egy ideje. Olyan elképzelés volt a Conflux, amiből, ha beállna mögéje néhány állami intézmény, akár magyarországi, akár itteni, lehetne olyan programot fejleszteni, amiben tényleg szervezetten jelenhetnének meg fordítások mindkét irányban. Ebben a térségben sok a közös tapasztalat, életélmény, bármilyen nyelven beszéljen az ember, a társadalmi-politikai folyamatok is eléggé hasonlóak voltak, és az irodalom nyilván az életből táplálkozik. Így rengeteg izgalmas könyv van, amit le kellene fordítani, mindkét nyelvről a másikra.

Művek és műfordítók tehát volnának, csak támogatásra lenne még szükség.

Igen, fokozottabb odafigyelésre a műfordítás területére. A szervezettséggel meg a programatikussággal nyilván nem azt akartam mondani, hogy meg kellene mondani a fordítóknak, mi az, amit igen, és mi az, amit nem, viszont lehetne válogatásokat készíteni, akár 10-15 éves távlatra is, olyan művekből, amelyeket érdemes lefordítani, és akkor lehet, hogy még olyanok is előtűnnének műfordítóként, akik most nagyon csendben, az asztalfióknak dolgoznak, így viszont úgy éreznék, hogy egy nagyobb ívű munkának a részesei, ami azért adhat lendületet.

Említette, hogy kevesebb a magyarról románra fordító szakember. Hogyan lehetne ezen javítani, segítenek-e a műfordító-képzések?

Nagyon gyakorlati munka a műfordítás. Több egyetemen van műfordítás tantárgy, de mindig azon múlik, hogy az, aki ilyen képzésben részesül, érez-e magában kalandvágyat, lelkesedést, hogy ilyesmibe belevágjon, és hosszú időn keresztül végezze. Az tény, hogy kevesebb most azoknak a száma, akik magyarról románra tudnak magas szinten fordítani. Valószínűleg olyan emberekre van szükség, akik mindkét kultúrában otthon vannak, akár születésileg is, mindkét nyelvet indulásból bírják. Szakmai közhely, hogy a műfordítás kultúraközvetítés is, és ez igaz, nem csak át kell ültetni egyik nyelvről a másikra egy irodalmi művet, vele együtt jön egy kulturális háttér, egy ilyen jellegű információegyüttes is, amit nem lehet megérteni anélkül, hogy az ember ne merülne el a másik nyelv kultúrájában. Fontos is talán, hogy a fordító olyan vidékeken megforduljon, ahol ezt meg tudja tapasztalni, és ez az a rész, ami nem a szövegi-nyelvi tanulmányokon múlik, hanem azon, hogy mennyire tud figyelni, empatikus lenni.

Mondta, hogy az erdélyi műfordítók ritkán felkérésre, többnyire saját preferenciáik alapján döntik el, hogy mit fordítanak le. Melyik eset volt a kettő közül a legutóbb megjelent fordítása, a Lector kiadó által gondozott, Macska-e a cica? című, Alexandru Mușina (1954 - 2013) verseit tartalmazó kötet?

Az, amikor úgy érzem, hogy ezt nekem le kell fordítanom. Téma a műfordítás szakirodalmában, hogy jó-e az, ha a fordító valamilyen személyes kapcsolatot teremt a mű szerzőjével vagy nem, és a könyv utószavában elmondom, hogy nekem tulajdonképpen egyetlen személyes találkozásom volt Alexandru Mușinával, és ebben az esetben az mennyit hozzáadott ahhoz, hogy fordítás közben valahogy jobban „halljam” a szerzői hangját. Konkrétan egy rendezvény volt a könyvtárban román középiskolásokkal, beszélgetett velük, felolvasott nekik, és egyből éreztem, hogy ez az ember annyira megfogta őket, hogy revelációszerű volt a résztvevők számára. A dactăr nicu & his skyzoid bandből olvasott fel – a magyar kötetnek az egyik felét alkotják ennek a kötetnek a versei, a Regele dimineții kötet versei pedig a másikat. A dactăr nicuról először azt hittem, hogy egyperces-szerű, groteszk rövidprózákból áll, aztán utánaolvasva, dolgozva az anyaggal nagyon szépen látszott, hogy ezek prózaversek, csak sajátosan „fifikás” Mușina-stílusban. Ő a 80-as nemzedéknek (optzeciştii) az egyik teoretikusaként, „atyjaként” nagyon tudta a szöveg működésének, teremtésének az elméleti részét is, hogy lehet kísérletezni, játszani azzal. Ez az a vonulat, amelynek a legismertebb képviselője Mircea Cărtărescu, az volt a programjuk, hogy a verset, az irodalmat, a szöveget emberközelibbé tegyék, azt mondták indulásukkor, hogy az utcára akarják visszavinni az irodalmat. Visszatérve, valóban volt egy személyes indíttatás is, úgy éreztem, hogy ezek a szövegek engem is megszólítanak, és úgy sejtettem, hogy a magyar olvasót is meg tudják szólítani.

Fontos a jó műfordításhoz ez a szöveghez fűződő személyes viszony?

Nekem, mint olvasónak és mint műfordítónak – mert, ugye, a műfordító elsősorban értő olvasó – nagy kedvem van azokhoz az írásokhoz, amelyek úgy adnak hozzá valamit a lelkemhez vagy az értelmemhez, hogy közben életközeliek, van bennük valami, amiről úgy érzem, hogy a mindennapi életem része. Ez lehet például groteszk, abszurd humor… a dactăr nicu par excellence groteszk humorú röntgenkép az örök blokknegyed világáról. A könyv másik része, a Regele dimineții másfajta versfüzér, abban az élet és a halál, ennek kapcsán pedig a térség közelmúltja is át van világítva. De ott is van egy nagyon sajátos fekete humor, ami elviselhetővé teszi az erről való gondolkodást.

Min dolgozik most? A következő munkában is lesz személyes kapcsolódás?

Egy jászvásári szerző, Florin Irimia egyik könyvén, az a magyar változat munkacíme, hogy A kínai kisautók rejtélye, rövidebb novellákból álló kötet, de ezek összefűződnek egyfajta sajátos regénnyé. Ha röviden akarom jellemezni, akkor azt mondanám, hogy a könyv beszélője a saját gyerek- és kamaszkorát, aminek jó része ’90 előttre esik, próbálja felnőttként felfejteni, megidézni, tulajdonképpen önmagát megérteni, hogy hogyan válik abból a kamaszból azzá a meglett emberré, aki ezt végzi. És ebben van egy személyes, családtörténeti vonal is, de ott van körülötte azoknak az időknek a társadalmi környezete is, hogy hogyan nőtt fel a mai világgá az, amiből a gyerek elindul. Őszinte könyv, engem nagyon megfogott, majdnem egyidősek vagyunk a szerzővel, olyan dolgokról ír, amiket én magam is megéltem. Azt gondolom, hogy lesz fogékonyság iránta, egy-egy darabja már folyóiratokban megjelent, és látom, hogy jól fogadják.

Könyvtárigazgatóként hogy látja, mennyire vehetőek rá a magyar fiatalok, hogy kortárs román irodalmat olvassanak?

Nem az én szakterületem, de figyelem a dolgokat, van ez az állandó polémia a tantervek kapcsán, amely nagy mértékben belejátszik: hogy mi az például, amit a háziolvasmányok listája kínál. Látom, azért megpróbálják fellazítani a sok éven át a klasszikusokra összpontosító tanterveket, olvasmánylistákat. Változnak a preferenciák, változnak a reagálási módok, a generációk már nem, mondjuk, tízévente, hanem sokkal gyorsabban váltják egymást. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy hogyan közelítenek a kultúrához, az olvasáshoz, a felgyorsult világ abban mutatkozik meg, hogy mi az a terjedelem, mi az a szövegtípus, amit közel éreznek magukhoz. Ha olyan olvasmányok kerülnek be, akár részletekben is, kedvcsinálóként, ami az ő életükhöz is konkrétan, szorosan viszonyítható, kapcsolható, akkor nagyobb az esélye annak, hogy kérnek még belőle. Sok szakember foglalkozik ezzel, és olyanok, akik nem csak a munkájukat végzik, hanem lelkesek is. Elindult egy jó irányú folyamat.

Szonda Szabolcs 1974-ben született Sepsiszentgyörgyön, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának Hungarológiai Tanszékén végezte egyetemi tanulmányait és szerzett doktori fokozatot. Önálló szépirodalmi kötetei: Kiegyezés a tükörrel (versek, Pont, 1998); Vagyontárgyalás (versek, Erdélyi Híradó – FISZ, 2002). Fontosabb műfordításai: Simona Popescu: Xilofon (Pont, 1998); Ardian-Christian Kuciuk: A hattyú feltalálásának éve (regény, Pont, 2005); Simona Popescu: Vedlések (regény, Pont, 2008); Dan Lungu: Tyúkok a mennyben (regény, Pont, 2016); Alexandru Mușina: Macska-e a cica? (versek, Lector, 2020). Szakmai elismerései: Babits Mihály műfordítói ösztöndíj (2008, 2010); a Nemzeti Kulturális Alap Franyó Zoltán alkotói támogatása (2013–2014, 2018, 2020); a Román Kulturális Intézet műfordítói ösztöndíja (2015); a Litera irodalmi portál 2016-os Műhelynapló-díja (a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztőségével), a Székelyföld folyóirat díja (2020).

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

banner_33n1iUxf_maltai-970x250.gif
banner_jpL2NADm_maltai-300x250.gif

Kimaradt?