Május 23-án töltötte be 80. életévét Ternovszky Béla Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező, érdemes művész. A világhírű alkotóval születésnapja alkalmából beszélgettünk családról, a magyar animációs film hőskoráról és jelenlegi helyzetéről, és nyilván nem hagyhattuk ki a Macskafogót sem, amely korszakalkotó műként vonult be a történelembe és amely jelentős mértékben rányomta bélyegét a magyar populáris kultúra egészére.

– Először is, engedd meg, hogy szeretettel köszöntselek 80. születésnapodon. Gondolom, nagyon sűrű perióduson mész most keresztül…

– Így van, sűrű, ugyanakkor meglehetősen fárasztó. Úgy látszik, be kell tölteni a nyolcvan évet, hogy újra divatba jöjjön az ember. Lehet, hogy ez a kerek évfordulónak tudható be, meg a rácsodálkozásnak, hogy jé, ez még él? Kicsit meglepő is, hogy pusztán azzal, hogy nyolcvan éve megszülettem, ezzel ismét a figyelem kereszttűzébe kerültem. Nagyon hízelgő, hogy gyors egymásutánban két életműdíjat is odaítéltek nekem, de erősen elgondolkodtató, hogy mi a fenét is akarnak ezzel. Lehet, hogy az üzenet az, hogy oké, most már megcsináltál mindent, amit lehetett, megkaptad az életműdíjakat, ezzel pedig tűnj el a szakma környékéről. Komolyra fordítva a szót, tényleg nagyon mozgalmas, forgalmas időszak ez, nem csak a születésnap miatt, hanem rengeteg felkérés érkezik zsűrizésre, fesztiválokra hívnak, ezért elmondhatom, hogy kicsit sem érzem nyugdíjasnak magam.

– Ha már a szakmát hoztad szóba, láttam a minap, hogy producerként is tevékenykedsz, ráadásul nem animációs filmről van szó. Hogyan kerültél ebbe a szerepbe?

– Ebbe egész egyszerűen úgy kerültem, hogy az unokám a film rendezője, és meg voltak szorulva. Ahhoz, hogy a filmet be tudják fejezni, ahhoz szükségük volt még némi pénzmagra, és hát kihez forduljon? A nagyapjához.

Én nagyon jól tudom, hogy milyen az, amikor egy film az anyagi támogatás hiánya miatt abbamarad, ezért – és nyilván rokoni szeretetből – beszálltam ebbe a produkcióba, ami egyébként nem is az unokám, hanem az operatőr barátjának és évfolyamtársának a diplomafilmje, aki az unokámat kérte fel a rendezésre. Így aztán hálából felírták az én nevemet is a film végére, na meg azért is, mert ebben az esetben nem kell visszafizetni a pénzt, ugye, szóval röviden ez az én botcsinálta producerségem története.

– Ezek szerint a te családodban vannak olyanok, akik az általad kitaposott úton haladnak tovább…

– Ilyenkor azt szokták mondani színészek, filmesek, ha a leszármazottak ilyen pályára térnek, hogy én foggal-körömmel küzdöttem az ellen, hogy esze ágába ne jusson őneki is színésznek vagy filmesnek lenni. Nálunk nem ez volt a helyzet. Mivel a feleségem és én is filmszakmában tevékenykedtünk, a gyerekek is a gyerekkorukat a Pannóniában töltötték, az egész közeg ismerős volt nekik. Ebben ők jól érezték magukat, és természetes volt, hogy amikor munkakeresésre került sor, akkor ebbe az irányba indultak el, mert itt már kapcsolatok is voltak. De csak az egyik unokám az, aki effektív animációs szakon végzett most egy éve, de ő viszont még nem kezdte el a tényleges tevékenységet ezen a területen, hanem egyetem után egy kis utazgatásra adta a fejét. Régen ez úgy működött, hogy amikor beléptem a Pannóniába és kitöltötték a munkavállalói igazolványt, akkor onnantól kezdve kötelező volt naponta bejárni. Ma már ezek a dolgok másképp működnek, a lányaim, és most már az unokáim is berzenkednek az ilyen kötöttségek ellen, ma már a szabadúszó életforma a menő. Mindhárom lányom a filmszakmában tevékenykedett, egyikük mostanra viszont szakmát váltott. A másik kettő számára szerencsére akad bőven munka, mivel Magyarországon rengeteg amerikai és más külföldi filmet forgatnak, ezért ez a filmes szolgáltatásipar nagyon beindult.

– Ha már szóba került a filmes szakma, most hatalmasat fogok visszaugrani az időben. Képzőművészeti gimnáziumban végeztél festő szakon 1961-ben. Miért nem lettél festőművész inkább? Vagy nevezhetjük a körülmények szerencsés egybeesésének azt, hogy akkor sikerült a Pannónia Filmstúdióban elhelyezkedned?

– 18 éves koromban azt láttam, hogy tele van az ország éhező, diplomás festőművésszel. Egy-két kivételezett, befutott esettől eltekintve, más választása nem igazán volt egy képzőművésznek, mint elmenni valamelyik iskolába rajztanárnak, ami egy másik alulfizetett szakma és amit volt alkalmam testközelből tapasztalni anyám révén. Ehhez még az is hozzájárult, hogy első évben nem vettek föl a főiskolára, így kicsit megtört a festőművésszé válás addig egyenesnek tűnő útja. Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy a következő felvételire várva a diákok elmentek valahova dolgozni, de nekem nem igazán fűlött a fogam ahhoz, hogy valahol segédmunkásként húzzak le egy évet. Ezért mindenképp a szerencsés konstelláció számlájára írható, hogy akkor jöttek ki a Pannóniából embereket, rajzolni tudó fiatalokat verbuválni egy beinduló amerikai megrendelésre. Ez vonzóbbnak tűnt, pláne, amikor kimentem, körülnéztem és láttam, hogy a büfében zsonganak a színészek, mert a szinkronfilmmel együtt volt a rajzfilm. Fiatal csinos lányok, kollégák, szóval az egész miliő magával ragadott. Dargay Attilához kerültem, aki hat üveg sörrel a hóna alatt jött be a szobába, és mondta: „á, te vagy itt az új fiú?! Gyere, mert egy új film indítását mi mindig megünnepeljük”. Akkor még a büfében nemcsak sört, hanem még rövid italokat is lehetett kapni legálisan, aztán az később átment illegálisba és a kávéba. Úgy kértük, hogy „kérek egy bélelt kávét”, és akkor a kávé takarásában itták a rövid italokat az emberek. Aztán az is megszűnt. Kitiltották az alkoholt és a kutyákat a Pannóniából.

– Fogalmazhatunk úgy is, hogy a többi már történelem. Olyan filmeken dolgoztál, mint a Mézga család, a Pumukli vagy akár a Jankovics Marcell nevével fémjelzett János vitéz, és nyilván a Macskafogó. Ez utóbbi kapcsán kérném, hogy meséld el, hogyan is született meg ez a film, ami ennyi év távlatából is egy remekmű.

– A legtalálóbb talán a véletlenszerűség és a kegyelmi állapot kifejezésekkel írhatók le mindazon körülmények, amelyek során létrejöhetett a Macskafogó. Elérkezett ugyanis a magyar animáció történetében az az időszak, amikor a sok fesztiválsiker miatt lehetőség nyílott a rövidfilmek, sorozatok után egészestés filmek készítésére, amit a magyar állam finanszírozott. Azt tudni kell, hogy bármilyen film sok pénzbe kerül, de ezen a belül az animáció különösképp, mert egy ilyen film gyártási folyamata, a megrajzolás minimum két évet vesz fel, egy egészestés produkció esetében pedig még bizonytalanabb a megtérülés. Akkor az volt az elv meg a koncepció, hogy biztosra kell menni, tehát nem lehet megreszkírozni valamilyen szerzői film zsánerű dolgot, tehát klasszikusokhoz nyúltunk. Jankovics Marcinak a János vitéze volt az első egészestés magyar rajzfilm, utána pedig minden évben lehetett egy egészestés filmet csinálni. Lúdas Matyi, Szaffi, meg a Toldi – Gémes Józsefnek volt egy Daliás idők című, csodálatos festményfilmje Arany János művéből –, egyszóval klasszikus szerzők műveihez nyúlhattunk. A Macskafogó ebbe a sorba semmilyen szinten nem illett be, és minimális esély volt arra, hogy bekerüljön a támogatott filmek sorába. Ez be is bizonyosodott, amikor pályáztunk, mert visszautasították, mondván, hogy ez nem fér bele a kultúrpolitikai elképzeléseikbe, de nem zárták ki, hogy önerőből vagy koprodukciós partner bevonásával ez elkészüljön itt, Magyarországon. Hogy ennek ellenére miért csináltuk meg magát a forgatókönyvet és a figuraterveket a megvalósulás reménye nélkül?

Az egész tulajdonképpen egy dzsesszlemezre vezethető vissza, ugyanis Nepp Jóska, aki írta a sztorit, nagy dzsesszrajongó volt, és egy barátja elhozta neki a The Manhattan Transfernek a Four Brothers című számát, ő abba rögtön beleszeretett, és azt mondta, hogy „na, erre, erre kellene valamilyen sztorit kreálni”. Hát, ha nem a Four Brothers, akkor legyen a Four Gangsters, és akkor ugye bejött már a klasszikus modell, miszerint állatfigurákkal emberi társadalmat és karaktert ábrázolva el lehet minden történetet játszani, talán még az élét is el lehet esetleg bizonyos esetekben venni. Ekkor kerekedett ki a történet a négy gengszter köré, amikor megteremtettük a konfliktushelyzetet a macskák-egerek klasszikus alaphelyzetből kiindulva. Itt viszont már csavartunk egyet a történeten, mivel a filmben ugye az egerek a szimpatikusak, míg a macskák a gonoszok, holott a valós életben fordítva van: a macskákat simogatjuk, az egerektől pedig többnyire rettegünk. Maga a tervezés stádiuma is egy élmény volt, nagyon élveztük. Az elutasítás után a dolog reménytelennek tűnt, de épp ekkor beesett Magyarországra egy disszidens magyar, aki volt annyira hazafi, hogy az Amerikában olajbizniszből szerzett vagyonából úgy gondolta, hogy valamit visszaad a kis hazájának, és a kultúrába fektetne, de volt már annyira amerikai, hogy azért lehetőség szerint valami olyasmibe, ami meg is térül neki. El is ment érdeklődni a minisztériumba, ahol egyebek mellett mondták neki, hogy a magyar animációs film jó hírnévnek örvend külföldön. Eljött a Pannóniába, a forgatókönyv ekkor már készen volt. A kezébe nyomtuk, aztán egy éjszaka alatt el is olvasta és úgy jött vissza, hogy ez őt érdekli, kössünk szerződést. Igazából konkrét szerződés nem készült, inkább egyfajta megállapodást kötöttünk, de tartotta a szavát, így elkészülhetett a film. Úgyhogy a Macskafogót örömünkben csináltuk, egyfajta kegyelmi állapotban. Az első kritikák egyébként furcsák voltak, teljesen bizonytalanok voltak a filmkritikusok is. A bemutató ugyan fergeteges siker volt, de ez önmagában még nem jelent semmit, mert ott a rokonok és kollégák vannak túlnyomórészt, ők meg nyilvánvalóan tapsolnak bárminek. Rá két napra viszont elmentem a Vörös Csillag moziba, ahol már csak a jegyüzérektől tudtam jegyet venni, és csodálkozva konstatáltam, hogy vetítés közben egy-egy jelenet után nyílt színi taps tört ki, ami a mozira nem igazán jellemző. Nagyon büszkén ültem ott, figyelve a közönség reakcióját, az egyetlen szépséghibája a dolognak az volt, hogy senkinek sem volt fogalma arról, hogy én ki is vagyok. Ezzel azt akarom mondani, hogy a közönség reakciója kárpótolt a hivatalos kritikákért, amelyek a megjelenéskor igencsak negatív hangnemben íródtak. Később aztán egyes kritikusok a mennybe menesztették a Macskafogót, főleg akkor, amikor három hónap leforgása alatt a legnézetebb magyar film lett abban az évben. Úgyhogy le kellett nekik is nyelni a békát, ahogy nekem a kritikát.

– A Macskafogó jelentős sikereket ért el nemzetközi szinten is, Amerikában, a volt Szovjetúnióban is nagy érdeklődés közepette vetítették. Szerinted magyar animációs film elérhet-e még a jövőben hasonló sikereket?

– Minden bizonnyal igen. Azok a paraméterek, azok a mérőszámok, amelyekkel abban az időben jellemezhető volt a Macskafogó, az nyilván nem valószínű.

Ma már ilyen millió feletti nézőszám szinte elképzelhetetlen, mivel merőben másak lettek a nézői szokások. Én viszont ezzel együtt egyre rózsaszínűbbnek látom a magyar filmgyártás, és ezen belül a magyar animációs film jövőjét. Régebben másak voltak a viszonyok, zárójelben megjegyzem, hogy a kezdeti visszautasítás ellenére a gyártási folyamat végén a Macskafogó elkészítéséhez szükséges anyagi fedezet egy részét mégis biztosította a magyar állam, ez a fajta finanszírozás pedig ma is rendelkezésre áll, amiben nagy szerepe van Andy Vajna tevékenységének. Nyilván, nem minden esetben egyszerű egy film elkészítéséhez vezető út, de biztos vagyok benne, hogy minőségileg lesz még ilyen siker, ami, ha nézőszámban nem is, de fesztiválsikerekben mérhető lesz majd. Üzleti szempontból ezt nem is látom át, hogy mit is jelent ma egy sikeres film produceri szempontból, de ez a része engem nem is érdekel annyira. Ha viszont szakmai szemszögből vizsgálom a dolgokat, akkor több pozitív példát is tudok említeni. Most készült el a Kojot című egészestés animációs film, amelyik nem annyira közönségfilm ugyan, viszont egy nagyon szép, kiemelt művészi értéket hordozó film. Tehát a tehetség megvan és az animációs produkciók terén is jónak látom a helyzetet, annak ellenére, hogy a Pannónia Filmstúdió tönkrement, akkor pedig mi, az érintettek is úgy gondoltuk, hogy ezzel kész, befellegzett. Azt mondhatom, hogy hála Istennek, tévedtünk, mert a finanszírozás jelenlegi formája is lehetővé teszi, hogy készüljenek jó filmek.