Az állítást, hogy a népi kultúrának befellegzett a laikus résztvevő, bámészkodó pillanatok alatt elfelejti, amikor a háromszéki István Ildikó és Mihály Pál néptáncos és népzenész tanítványait látja. Az oktatók a setétpataki táborba gyűjtötték össze a következő táncházas generációt.

István Ildikó és Mihály Pál tanítványai nyáron a setétpataki táborban, a többi évszakban pedig Középajtán, Vargyason és Bereckben ropják. Ami a szemük előtt zajlik, az garancia arra, hogy lesz még sok olyan nemzedék, amely nem pusztán művészi igénnyel, hanem a mulatás kedvéért éli meg a népi kultúrát. A háromszéki vidéki kultúrotthonoknak és iskoláknak külön értelmet ad, hogy alkalmasint összegyűl a 80 fős, vegyes korú, székely legény és leány, aki óriási ricsajt, dobogtatást, porfelhőt tud kavarni maguk körül.István Ildikó néha hangos szóval igazgatja a táncosokat, bátorítja őket különböző páros, vagy éppen sokadmagukban végrehajtandó figurákra – azonban egy-egy nagyobb találkozó során báli hangulat uralkodik. István Ildikó hangsúlyozza, hogy oda-vissza jelzések mennek táncos és zenész közt, ez mindenkinek tanulságos. Változnak a tempók, a dallam is el-el tér. A zenészek közt vannak diákok is, a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskola különböző korú muzsikusokat tanít, egészen fiataltól idősekig.

Bőgős, hegedűs, brácsás tanítvány gyakran kerül, viszont a hangszerek beszerzése gond. Az együttműködés adott, a SICArt egyesület a Csoóri Sándor Alapból és a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától pályázott oktatásra és hangszerekre. Nagy valószínűséggel ilyen tevékenységekre gondoltak Budapesten, amikor az Alapot létrehozták, hiszen nagy kincs tud lenni egy brácsa, meg egy hegedű. A következetesség a szervezőket igazolja, ugyanis az évtizedes múltra visszatekintő program első diákjai ma is űzik a muzsikálást, táncolást – akad, aki külföldön élőként hazatérve kimondottan úgy időzíti a szabadságát, hogy mulatni is legyen ideje.