Képregénykiadót alapított és saját munkái mellett tehetséges rajzolót, írót is keres a kézdivásárhelyi Szabó Kriszta és Sárosi Mátyás. A Fantomatika megszületéséről, a képregénykészítés folyamatáról, a kilátásokról kérdeztük őket.

Miért éppen képregény? Hogyan jutottatok el külön-külön oda, hogy együtt ezzel a műfajjal foglalkozzatok?

Matyi: Az úgy kezdődött, hogy a képregény-gyűjteményünk egy dobozba került (nevet). Hasonlóan gondolkodunk, hasonló dolgokat szeretünk, ilyen például a képregény. Mindketten művészetit végeztünk, és állandóan kifejezési kényszer gyötör. A táblaképek mellett ösztönösen ontottam a figurákat, pokoli gépezeteket, szörnyeket, amelyek magukban nem állták meg a helyüket, hiányzott a koncepció, mondanivaló mögülük. Amikor olvastam Krisztának a történeteit, akkor jöttem rá, hogy sokkal érdekesebb és nagyobb kihívás lesz ezekből egy egész világot felépíteni, és élethű karaktereket is, ami szerintem a legnehezebb.

Kriszta: Szeretem a képregényeket gyerekkorom óta, nagyon jó szórakozás volt, de nemcsak az. Azt hiszem, hogy mindenféle tinédzserkori elvágyódásomat, álmodozásomat táplálta, kielégítette, és végül a sci-fi iránti rajongásban öltött testet. És elég jól sült el, mert amikor harmadszor vágtam a fizikatanár szavába, akkor felszólított, hogy magyarázzam el a relativitáselméletet, ha ilyen nagyokos vagyok. Azt gondolta, hogy jól megszívat, de el tudtam magyarázni. Én arra buzdítom a szülőket, bátorítsák, hogy a gyerekeik sci-fit olvassanak. Egyáltalán olvassanak. Képregényt, bármit. Visszatérve: képzőművészetit végeztem, de a történetmesélés mindig jobban érdekelt. Kezdetben animációs filmekhez írtam történeteket, de nagyon nehéz megvalósítani ezt, hatalmas munka. Ha nem nyer az ember egy nagyon gazdag pályázatot, márpedig ez szinte lehetetlen, akkor éhen fog halni az animációs filmje mellett. Ráadásul nem lehet eljuttatni a közönséghez, ez egy fesztivál-műfaj. Viszont ugyanezeket a történeteket el lehet mesélni más formában is, például képregényben, amely olyan, mintha filmet néznénk papíron. És aprópénzért jut el a közönséghez, olvasó-barát, user-friendly művészet.

Miről szól a Fantomatika? Nem is csak a történet érdekel (spoilerek nélkül persze), hanem az, hogy hogyan alakult ki a sztori, miért pont emellett döntöttetek?

Matyi: Kriszta több történetet is kitalált már – igaz, a legtöbb még csak egy ötlet –, és van egy visszatérő karaktere is, akinek az életútja több hosszú történetre is elég lesz. De szándékosan választottuk ezt a különálló sztorit, mert ezt egyszer egy profi forgatókönyvíró kiértékelte, és jónak találta. Ráadásul rövidebb, mint a többi, és egyelőre rövid távon gondolkodunk.

Kriszta: Érdekes, azt hittem, hogy ez az ihlet dolog csak költői fantazmagória, de ezt a történetet szinte készen kaptam, mintha diktálták volna. Egyszer látogatóban voltam egy haveromnál, aki végig számítógépes játékot játszott, és rám se hederített. Először mérgelődtem, de aztán rájöttem, hogy ő nagyon boldog, jól szórakozik. Én is végigdőltem a kanapén és a fülemet a karfára tettem. És a karfán át meghallottam az egész világnak a rezgését, a kinti autós forgalomnak, a gépi világnak a morajlását, amit addig nem lehetett érzékelni, mert egy pincelakásban voltunk. Egyből összeállt a fantomatikus világ képe: az elidegenült szórakozás, a minket kiszolgáló, de láthatatlan gépi világ, a pince elzártsága – kész fantomatika kocka volt. Ha elolvassátok a képregényt, megértitek, hogy pontosan milyen is ez. Már csak két szimpatikus szereplő kellett, hogy használják, szeressék, majd megtagadják ezt a világot. A fiú akár egy székelyföldi falusi srác is lehetne, de ezt nem erőltettük, egy köznapi hősről van szó, aki többet szeretne az élettől és elvágyódik az isten háta mögötti településről. Mindenki álmodozik arról, hogy egyszer a csillagok közé utazhat, de ennek a srácnak, velünk ellentétben, meg is adatik a lehetőség, hogy űrhajóra szálljon, bár ezt titokban kell tartania. Az űrben várja a szerelem, sok-sok kaland és szórakozás, aztán minden a visszájára fordul, de ezt már nem mesélem el.

Mennyire kemény munka egy negyvenoldalas kiadvány elkészítése? Ezt lehet bírni ketten?

Kriszta: Nagyon kemény munka, nem tudjuk ketten sokáig csinálni. Alkotókat, társakat keresünk, akik a lap egy részét megrajzolnák, egy másik történetet vinnének párhuzamosan, vagy akár rövidebb, pár oldalas sztorikat közölnének. Nem magunknak csináltuk a kiadót, hanem minden jó rajzolónak, írónak, akit érdekel ez a műfaj. Várjuk a jelentkezésüket.

Matyi: Az első a forgatókönyv, majd ez szerint megtervezem a karaktereket, főbb helyszíneket – ilyenkor vitatkozunk is Krisztával, mert mindketten másképp képzeljük el ezt a világot. Utána lebontjuk oldalakra storyboard formájában, és nagy vonalakban felrajzolom a kompozíciót. Mielőtt részletesen megrajzolnám, mindenféle kutatásokat végzek, interneten kikeresek hasonló helyszíneket, tájakat, vagy tárgyakat, amelyeket sosem láttam, de meg kell rajzolnom. És van egy olyan rész is – ilyenkor rengeteget röhögünk – hogy eljátszódjuk a szereplőket, vagyis beállunk mi magunk a nehezebb pózokba, lefotózzuk egymást, és annak alapján vázlatolok. Ceruzával felrajzolom, véglegesítem az oldalt, tussal kihúzom és kiszínezem akrilfestékkel, amivel lehet kísérletezni, fúvókával, vagy spaklival is szoktam anyagszerű felületeket csinálni. Szóval, egyelőre a hagyományos papír-ceruza módszerrel dolgozom, ezt a történetet már így rajzolom végig, hogy egységes legyen, de ha a munkával nem bírok, akkor lehet, hogy a színezést digitálisan csinálom majd, a következő történettől kezdve. Persze most is kell digitalizáljuk az oldalakat, Kriszta szkenneli és kozmetikázza a képeket, néha egy-egy elcsúszott orrot is helyrerak, ha kell.

Kik inspirálnak?

Matyi: Elsősorban Fazekas Attilát, a magyarországi képregény rajzolót említeném, mivel a 90-es években eljutott hozzánk is a munkássága, ami a magyar legendák feldolgozásától a Csillagok Háborújáig terjed, ő nagy hatással volt rám gyerekkoromban. Természetesen Will Eisner, akinek a munkássága miatt kezdték komolyan venni a képregényt, mint műfajt, tőle mindig tudok valamit tanulni. Szeretem még Dave Gibbons és Alan Moore Watchmen-jét, amely újabb elismerést szerzett a műfajnak, mivel a története súlyos morális problémákat feszeget és az idealizált hős képét szedi ízekre. Scott McCloud könyveiből a képregény nyelvezetét és elméleti részét tanultam. Frank Miller, Art Spiegelman, Neil Gaiman még a kedvenceim. Az irodalomból nagy hatással volt rám Kurt Vonnegut, a fekete humorba burkolt empátiája miatt.

Kriszta: Stanisław Lemet szeretem nagyon mint írót, képregényben a Kázmér és Huba a kedvencem. Nehéz megmondani, hogy kik inspirálnak, minden olyan írót szeretek, aki nem él vissza a sci-fi formavilágával, aki nem üres, szenzációvadász sci-fit ír, hanem azért ír sci-fit, mert a mondanivalóját így tudja előadni. És alapból van mondanivalója. A sci-firől azt hiszik az emberek, hogy ponyva. Pedig még az erdélyi szépírók is írtak ilyesmit, Karácsony Benő és Majtényi Erik is, mégpedig nagyon jót! Majtényitól az A Kékek Tanácsát feltettem a weboldalunkra, el lehet ott olvasni.

Mennyire népszerűek ma a képregények? Én magam is azokon nőttem fel, aztán valahogy kimaradoztak. Nem is azért, mert nem érdekeltek, hanem mert talán változott a piac, megjelentek egyéb technológiai eszközök, háttérbe szorult a print. Ma meg alig kerül elém képregény, ha nem erőltetem meg magam.

Kriszta: Ez igaz. Én is szoktam kérni a rokonoktól, haveroktól, ha Pesten járnak, mert itt nem lehet találni. Még az amerikai képregényeket sem forgalmazzák Erdélyben. Eltűnt a Garfield is, pedig az igazán népszerű. Valamikor gyerekkoromban lehetett kapni az újságosbódéban. A képregény általában nem népszerű Erdélyben, nem is nagyon ismeri az ifjúság, csak a képregényekből adaptált filmeket. Nem kizárt, hogy olvasnának, ha lenne a piacon. Leginkább az ő korosztályuknak szól a képregény, mert átmenetet képez a képes, mesés könyvek és a felnőtteknek szóló szöveges könyvek között. Nem is nagyon létezik másféle színes magazin, olvasnivaló számukra, a bulváron kívül. A jó sci-fi pedig nemcsak a tudományok iránt ébreszt érdeklődést, hanem világképet, erkölcsöt formál, de legalábbis nyitottabbá tesz.

Matyi: Én azt szeretném, ha az az érzés alakulna ki a közönségben, mint amikor egy sorozatos filmet néznek, hogy számíthatnak a folyatásra, és megszokott olvasmány lenne az életükben a képregény. Elegem van abból a negatív hangulatból, hogy Erdély egy elmaradott hely, ahol nem lehet semmit haladni, semmilyen kezdeményezésnek nincs jövője. Tényleg nincs kultúrája Erdélyben a képregénynek, mert soha senki nem merte megpróbálni. Szerintem az itteni fiatalok ugyanolyan kíváncsiak az új dolgokra, mint bárhol a világon, miért pont itt ne szeretnének képregényt olvasni?

A nyomtatott verzió mellett hogyan élvezhető még egy képregény? A tietek megjelenik webes felületen is majd? Hogyan érhető el az érdeklődők számára?

Lehet, hogy majd digitálisan is megjelenik, még nem tiszta, hogy ez hogyan is lesz. Egyelőre nyomtatásban lehet hozzájutni, nagyon szeretnénk, ha gördülékeny lenne a kézbesítése, most keresünk rá módszereket. Tárgyalunk a Magyar Postával, hogy Magyarországon házhoz vigyék, Erdélyben ugyanígy, lapkézbesítőn keresztül lenne jó – ez egy kicsit döcögősebb, de mindenképp a legkényelmesebb megoldást keressük az olvasók számára. Az első számot szeptemberben fogjuk kiadni, már meg lehet rendelni a honlapunkon.

Címlapi illusztrációnk forrása: Vizi Géza