A Saul fia sokkal többről szól, mint az Oscar-díjas elismerés – hangzott el péntek este Kolozsváron a Röhrig Gézával és Molnár Leventével szervezett találkozón. A színészek elmondták, az egyébként alacsony költségvetésű film nem tervezte a sikert, és nem kötött kompromisszumot ennek elérése érdekében.

A Mi a titok? (What is the secret?) című angol nyelvű beszélgetésen az említett színészek mellett Mihaela Ursu és Berszán István egyetemi oktatók, valamint Visky András dramaturg jelenlétében beszélgettek Nemes Jeles László filmjéről, a színészek tapasztalatairól, de a hollywoodi holokausztfilmek is terítékre kerültek.

Röhrigből Saul

Bár a húszas évei elején szerepelt két játékfilmben, Röhrig Géza nem színésznek készült, véleletlenül lett azzá – mesélte. Saul pedig úgy lett belőle, hogy Nemes Jeles Lászlóék az első kiszemelt színészükről úgy érezték egy adott ponton, hogy mégsem ő az igazi Saul, majd amikor utolsó percben kétségbeesetten új színészt kerestek, a stábban felmerült Röhrig neve, akivel a rendező évekkel azelőtt találkozott. Átküldték neki a forgatókönyvet, de anélkül, hogy jelezték volna, hogy a film főszerepére kérnék fel.

Mint ahogyan a szakma is fenntartással kezelte, hogy Nemes Jeles a mozivásznon a holokauszt feldolgozásával akar elsőfilmes rendezőként bemutatkozni, Röhrig elismerte: a témaválasztás miatt ő is mérlegelt az elején, hogy vállalja-e a felkérést.

A film ismeretében nem meglepő, hogy mind Röhrig Géza, mind Molnár Levente is azt vallja: intenzív, kemény munka volt felkészülni Ábrahám és Saul szerepére, majd hozni azokat a mélységeket a forgatáson is. A hiteles ábrázolás érdekében például olyan kérdésekkel foglalkoztak, hogy hogyan kellett a sonderkommandósoknak viselkedni a túlélés érdekében, például közös szabályuk volt: soha ne nézz az ellenség szemébe!

„Az ételnek nem volt íze”

A munka folyamán Röhrig pánikrohamokat, szorongást élt át, de tudta azt – legalábbis úgy sejtette –, hogy amikor majd összeáll a film, és visszatérhet a civil énjéhez, mindez elmúlik, és simán hozzászokik majd a mindennapokhoz. Viszont az a furcsa meglepetés érte, hogy a közérzete valahogy változatlan maradt, Saulként érzett továbbra is.

„Az ételnek nem volt íze” – fogalmazott. Arra kényszerült rájönni, hogy valamilyen perverz okból kifolyólag „hiányzott” neki Auschwitz. Kifejtette: a koncentrációs táborokban személyiségüktől megfosztott emberek éltek, nem számítottak azok a részletek, amelyek a 21. századi embert terhelik és fárasztják, hogy például ki hogyan szerez előnyt az életben a kapcsolatrendszerének köszönhetően.

Auschwitzban senkinek sincs múltja

A hallgatóságot is megmosolyogtató, közeli barátságra valló öleléssel üdvözölte egymást a találkozón a két színész, így ott lebegett a levegőben Visky azon kérdése, amely Röhrig és Molnár, illetve Saul és Ábrahám viszonyáról érdeklődött.

Röhrig azt emelte ki, hogy karakterének a gyermekkel, majd Ábrahámmal van a legfontosabb viszonya, viszont arra figyelmeztetett, hogy a rendezőnek nem állt szándékan bármit is elárulni a szereplők Auschwitz előtti énjéről, hiszen a deportáltakat megfosztották mindattól, akik azelőtt voltak. A táborban senkinek sincs múltja.

Molnár Leventével való kapcsolatáról elmondta, különböző temperamentumúak, de ez kapóra jött a karakterek viszonyának dinamikájában is. A kolozsvári színész arról beszélt, hogy mindkét szereplőnek volt egy-egy gondolata, ami életben tartotta őket: Saul számára a kisfiú, Ábrahám számára a lázadás jelentette ezt.

„Cserbenhagytad az élőket a halottakért”

Berszán István kérdésére a film fenti kulcsmondata is terítékre került. Valóban egy központi gondolatról van szó, viszont pont emiatt dolgoztak nagyon sokat azon, hogy Ábrahám ezt hogyan mondja, sőt az is felmerült, hogy kihagyják a szövegkönyvből. A művészetben rétegek vannak, különböző szabad értelmezésekkel és meglátásokkal, mondta el Röhrig Géza, a film nem akar semmit didaktikusan a néző szájába rágni.

Molnár Levente szerint sincs arra jó válasz, hogy Saul pontosan mit miért követ el a filmben. Az csak egy értelmezési lehetőség, hogy feláldozza az élőket a holtakért, ezért ódzkodtak attól, hogy ezt a film nagyon hangsúlyos üzeneteként könyvelje el a néző. Sault az ösztönök vezérelték, irracionális döntéseket hozott, tette hozzá Röhrig.

A Saul fia nem használ sztereotípiákat

Mihaela Ursu továbbá arra terelte a beszélgetést, hogy a színművészek hogyan látják a Saul fiát a többi holokausztot feldolgozó filmhez képest, hiszen az ő meglátása szerint kimarad belőle a közhelyes hősiesség és melodráma, amit sok alkotó előszeretettel használ az ilyen témájú filmekben.

Nemes Jeles László filmjében nincs ámítás és hitegetés, nincsenek hősök, senki sem éli túl a koncentrációs tábort. Röhrig Géza szerint az amerikai filmgyártás agyonhasználta a holokauszt témáját, sok középszerű rendezőnek nyújtott egy vonzó keretet, amit gyenge tartalommal töltött fel. A Saul fia maradandó élményt akar nyújtani, ami elérheti a nézők ingerküszöbét. Röhrig szerint arról a kegyetlenségről például a holokausztos filmek ritkán beszélnek, hogy Auschwitzban a munka piszkos részét az áldozatokra hagyták, a sonderkommandósok égették el nemzettársaikat.

A sztereotípiákat és a közhelyeket nemcsak a tartalomban, hanem a formában is mellőzték az alkotók, hagyták a tetovált szereplőket és a csíkos pizsamákat. Kertész Imrét idézve a két színész egyetértett: ma is Auschwitz idejét éljük. A Saul fia a holokauszt történetén keresztül az egész emberiségről szól, arról, hogy valami valamikor körülöttünk tönkrement.

„A drónok a mai sonderkommandósok” – fogalmazott Röhrig, aki szerint ezek az ember által messziről irányított szerkezetek az auschwitzi időszakra emlékeztető kegyetlenségeket művelnek, különösebb érzelmek nélkül.

A siker mellékes

Ez a meggyőződés hangzott el többször is a találkozó alatt. Molnár Levente szerint Cannes-on és az Oscaron túl sokkal nagyobb értéke van annak, hogy a Saul fia felkínálja a párbeszéd lehetőségét, ami talán majd egyszer oda vezet, hogy a különbségek és a másság taszítása helyett sokkal fontosabb lesz az emberit keresni és meglátni egymásban.

Röhrig Géza pedig úgy véli, a film egyszer sem kötött kompromisszumot azért, hogy mainstreammé váljon, nem ez volt a célja. Viszont az a nemzeti büszkeség, közösségvállalás és együvé tartozás, ami az Oscar-díjátadó másnap reggelén uralkodott, felejthetetlen élmény.