Egyfajta skizofrén lét a szóló szett és a kvartett váltakoztatása, de Barabás Lőrinc trombitás-zeneszerző ezen nem változtatna. A Barabás Lőrinc Quartet legújabb lemezét, a Medvetáncot erdélyi turnén is bemutatja, ennek első állomásán, Kolozsváron beszélgettünk az erdélyi gyökerekkel rendelkező zenésszel az albumról, zenei karrierjéről, inspirációkról.

Azt nyilatkoztad, hogy a Medvetáncot az észak-amerikai indián népzene ihlette. Éltél New Yorkban, Londonban, Budapesten – a sok impulzus közül miért épp az indián népzene inspirált?

Elég sok zene inspirált engem az évek során. Ennek a lemeznek a címadó dala a Medvetánc, a Beardance, ami egy szám a tizenegyből. 2013-ban voltam legutóbb Amerikában, három hónapig, és akkor keltette fel az érdeklődésemet ez a dolog: az ottani indián kultúra mint olyan, az indiánok zenéje. Ezzel kapcsolatban mindenfélét olvastam, voltam indián gyűlésen, hallgattam a zenéjüket, elég sok CD-t szereztem be, a Kongresszusi Könyvtárban nagyon régi, kb. Bartók korabeli fonográf-gyűjtések voltak, azokat hallgattam bakelit lemezen. Valami nagyon ősi dolog van benne. Hangszerekben nem bővelkednek annyira, sokkal inkább a dob meg az ének az, ami ott van benne. Ezt a harci, sikítós indián éneklést kísérleteztem ki olyan módon, hogy hogyan lehet ezt a trombitával imitálni. Az elmúlt évek során volt olyan, hogy dobosokkal játszottam duóban, és akkor is csináltunk már ilyen indiános dolgokat.Egy évvel ezelőtt a kolozsvári Jazz in the Park-on a Barabás Lőrinc Quartet teljesen más zenészekkel lépett fel. Mi történt azóta, hogy alakult ki a zenekar végleges felállása?

Mivel én utazgattam, itt is, ott is éltem, valahogy addig alkalom sem volt rá, meg nem is nagyon tudtam pontosan, hogy mit, merre, hogyan. Általában a kvartett felállás az billentyű, basszusgitár, dob és én, de ez jellemzően változó emberekkel történt. Annak idején sokat játszottam improvizatív zenét, mindig változó emberekkel, most is van egy havi klubom Budapesten, a Random Szerda, ahol mindig másokkal játszok együtt. Szeretem ezt az egymásra ismerést, és a frissességét az új emberekkel való játszásnak. Aztán úgy alakult, hogy ebben a nagy változatosságban rátaláltam erre a három zenészre, akikről úgy gondoltam, hogy itt az alkalom arra, hogy megállapodjunk, hogy csináljunk valami olyat, amit a folyton változó tagokkal nem lehet. Azt hiszem, hogy február körül fixálódott ez a fölállás és akkor elkezdtünk együtt játszani.Cséry Zoltán billentyűzik, vele már nagyon régóta játszom együtt, ő a Patché-ban, meg annak idején a Special Providence-ben játszott, Herr Attila basszusgitározik és vele is nagyon régóta tart a barátság meg a zenei együttműködés – például ezeken a Random Szerdákon játszottunk már együtt –, ő a Besh o droM-ban játszik. Tavaly nyáron találkoztam a dobosunkkal először, Nagy Zsolttal, ő a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar ütő szólamvezetője, ő klasszikus zenéből érkezett, mellette pedig egy csomó formációban játszik, a pop zenétől a smooth jazzen keresztül mindenféléket zenél. Ezzel párhuzamosan én 2015-ben hazaköltöztem Londonból, másodszorra is, és akkor pont úgy álltak a csillagok is, úgy jött ki a lépés, hogy elkezdtük ezt az egész dolgot úgy csinálni, hogy össze tudtunk szokni. Ebből kinőtt ez a lemez, amit nyáron fölvettünk és szeptemberben megjelentettünk.

Jelenleg formációban zenélsz, de szólókarriert is folytattál. Melyik az igazán neked való?

A mai napig párhuzamosan van egy szóló projektem. Én igazából mindkettőt nagyon szeretem és nem tudnám megmondani, hogy melyik az, ami inkább a szívem csücske. Teljesen másfajta élményt ad mindkettő. Az, hogy a kvartettben négyen együtt játszunk, az a zenei és emberi interakciók miatt valami elképesztő pluszt ad. Nagyon szeretem és örülök, hogy úgy alakult, hogy egymásra találtunk és ezt csináljuk. De ezzel párhuzamosan meg szeretem azt is, amikor egyedül játszok. Az egy teljesen másfajta zene, hangulat. Oda is írom egyik számot a másik után, és ide is írom a számokat, valahogy ez egy ilyen skizofrén lét.

Mi az oka annak, hogy áttértél az instrumentális zenére? Van emögött olyan tudatosság, hogy ne szűkítsd le a célközönséged nyelvtudás szempontjából?

Valamennyire én ezt eldöntöttem, igen. Azt gondoltam, hogy két különböző dolog ez a szóló szett, ami elektronikus zene, egy houseosabb, gépzenésebb valami és ezzel párhuzamosan a kvartett, ami szintén szöveg és ének nélküli, de azért egy jazzesebb, fúziós dolog. Volt a Barabás Lőrinc Eklektric annak idején, 2005-től 2010-ig, ott énekesekkel, rapperekkel dolgoztunk együtt – Fábián Juli, Sena, Kemon (MC Kemon – szerk. megj.), Kasai. Azt én nagyon szerettem, de valahogy volt bennem egy kíváncsiság afelé, hogy ezt instrumentálisan csináljam.

Több helyen olvassuk, hogy brassói kötődésű vagy. Ez mit jelent konkrétan?

Nagypapám Brassóban érettségizett. A családom Kézdimarkosfalváról, Kézidvásárhely mellől való, a Barabás vonal a családomból onnan jön. Nagyszüleim még itt éltek, de apukám már Pesten.

Kolozsvár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Brassó, Szatmárnémeti – ezek az erdélyi turné állomásai. Ezeket a városokat kizárólag adminisztratív okokból választottátok?

A menedzserünk intézte leginkább, próbáltuk úgy csinálni, hogy minél többfelé eljussunk. Ha már itt vagyunk akkor nézzük meg, hogy mi esik útba, és hogy tudjuk minél több felé megmutatni Erdélyben a zenénket.