Bartha Ernő magyarfenesi szoborparkjában ismét sokkal többen gyűltek össze a TIFF kedd esti vetítésére, mint ahány résztvevőre a szervezők számítottak: a kiadós eső miatt négyszáz műanyag széket hozattak a szabadtéri mozizásra, a közönség több mint fele így is földön ült végül.

Mesés volt a hangulat az Arkhai szoborparkban: Bartha Ernő óriás szénaszobrait szentjánosbogár-zöld fénnyel világították meg, a természetadta amfiteátrumot ellepték a tiffelők. Aki időben kiért és átverekedte magát a kocsi- meg az embersoron, átesett a kapunál zajló ellenőrzésen, az még talált ülőhelyet a székeken. A többiek pokrócokon, izolírokon helyezkedtek el, plédekbe burkolózva, teát vagy sört kortyolgatva várták, hogy teljesen besötétedjen, s megkezdődjön a Două lozuri (Két sorsjegy) című román produkció első vetítése.

Oana Giurgiu, a fesztivál ügyvezető igazgatója bejelentése szerint este 10-re több mint ezren gyűltünk össze a szoborparkban, a nappali zuhé után csillagossá derült ég alatt. Sokkal többet azonban nem mondhatott köszöntő beszédként sem ő, sem a két házigazda – Bartha Ernő szobrászművész és Bács Ildikó, a park menedzsere –, mert a hangosítás csődöt mondott, az összes mikrofon mintha ellenállt volna a sok beszédnek, és a tárgyra, azaz a filmre akart volna térni.

Paul Neagoescu alkotása ismét bebizonyította, hogy a realista komédia továbbra is a leghálásabb műfaj a hazai filmgyártásban. Caragiale országa egyszerűen kiapadhatatlan, ami a fájdalmasan vicces helyzetek, gesztusok, karakterek és történetek tárházát illeti, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a 115 évvel ezelőtt született novellát (Două loturi) simán át lehetett ültetni napjainkra úgy, hogy a film egyszerre legyen nagyon mai, ugyanakkor az első negyedórában ráismerjünk benne Lefter Popescura és társaira.

Dinel egy autójavító műhelyben dolgozik, felesége, Gina két éve Olaszországban gürizik, és állítása szerint főnöke nem engedi haza, amíg le nem perkál neki egy nagyobb összeget. Házuk félkész állapotban, befejezésére nincs pénz, de Dinelt ennél sokkal jobban aggasztja az a gyanú, amit két havere – Sile és Pompilius – ültet el a fejében. Éspedig, hogy szép és fiatal asszonykája talán nem is akar hazajönni, mert összeállt az olasz főnökkel. Dinelnek tehát pénzre van szüksége, sok pénzre és gyorsan. Így történhet meg, hogy ő, aki azt se tudta ezidáig, hogy néz ki egy sorsjegy, most hagyja magát meggyőzni a játékszenvedélyben égő Sile által: próbálják ki szerencséjüket. A nyakig eladósodott két barátnak azonban még egy sorsjegyre se futja, két lejjel az összeesküvés-elméletek megrögzött hívője, Pompiliu segíti ki őket.

Dinel övtáskájába teszi a szelvényt, és meg is feledkezik róla. Mindaddig, amíg ki nem derül: hatmillió eurót nyertek. Csakhogy se az övtáska, se a sorsjegy nincs már meg…

Többet nem árulok el a cselekményből, mert ezt a filmet látni kell, és erre rövidesen lesz is alkalom, mert már csütörtökön, június 2-án vetítésre kerül a Főtéren.

Hogy mi az, ami (nem) fehér, derüljön ki a filmből.