22 éves. Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel című előadása közben vannak, akik buliznak, vannak, akik megbotránkoznak, ő azonban hajlíthatatlanul állítja, hogy saját játszóterén, a deszkákon senkinek nincs beleszólása abba, rendezőként mit akarjon. Cenzúráról, mecénásokról, rossz előadásokról, az elmúlt hónap tapasztalatairól kérdeztük Nagy Botond rendezőt.

Mostmár egy ideje játsszák a darabod Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színházban. Milyen reakciókat váltott ki a nézőkből?

A Julie egy fontos előadás lett a fiatalok számára, és ez a tény mindennél fontosabb számomra. Például az, hogy egyik előadáson a nézőtér utolsó sora egy partisabb jelenet alatt felállt és bulizott, azt hiszem, eléggé cool. Mármint, hogy az előadásnak sikerült egy olyan kapcsolatot teremtenie, amelyben ők is felszabadultak. Ez a momentum elérzékenyített, és nagyon büszke voltam a munkánkra. De nem csak kimondottan a fiatal nézőkről van szó, az utolsó előadáson például párok mentek ki a teremből az előadás végén úgy, hogy megfogták egymás kezét, összebújtak, megsimogatták egymást. Ezekért a pillanatokért megéri csinálni ezt az egész színházasdi bohóckodást.

Az előadás nagyon megosztó lett, aminek csak örvendek. Azt jelenti, hogy senkit nem hagyott hidegen: vagy eszméletlennek tartják, vagy irtóznak tőle. Ez kissé meg is döbbent, mivel a város szellemi nyitottságát, helyzetét is tükrözi, ami nem túlságosan bíztató. És nem a felhozatallal van különösebb gond, hanem a befogadókkal. Volt nemrég egy Plachy fotókiállítás Szentgyörgyön, ahol sokan csak harisnyás fejű fotókat láttak…

Mi fontos számodra a színházban?

Huszonkét éves vagyok, nyilván vicces lenne, ha azt nyilatkoznám, hogy az élet súlyos létkérdéseit és társait keresem a szent deszkákon. Az előadásaim persze nagyon költőiek, de ezen belül csak az érdekel, hogy helyesen tegyek fel kérdéseket, amelyek elrugaszkodnak az általánosításoktól és amelyek kényelmetlenebb fókuszpontba helyeznek önmagunkkal szemben. Abban a három órában, ameddig tart az előadás, azt csinálok, amit akarok, semmi és senki nem tud megakadályozni benne. Van, aki egy életet él le a rendezői asztal mellett, és nem meri kipróbálni azt a szabadságot, amelyről oldalakon át képes untatni az olvasóit egy-egy tanulmányban, nekem megadatott az a bátorság, hogy hatalmas játszótérként kezeljem a színházat. Mert ez csak színház, nem fog meggyógyítani a rákból, a globális felmelegedést sem szünteti meg… viszont tud találkoztatni – más "gyerekekkel", játékokkal, örömökkel, sérülésekkel, szerelmekkel, barátságokkal, önmagunkkal…

Elfér-e számodra a színházban a tömegszórakoztatás, alacsony színvonalon?

Nemrég láttam egy ünnepelt magyarországi rendező munkáját, akire a szakma is esküszik. Az előadás valószínűleg megállta volna a helyét az 1850-es években, de ma már csak arra volt jó, hogy csaljon egy kis könnycseppet azok szemébe, akik az „egy–megérett a meggy” típusú rímekre vannak kiéhezve körülbelül a magyar forradalom óta. És ez az igény (amely még nagymértékben van jelen) 2016-ban borzasztó, és számomra elfogadhatatlan. Nem beszélve az adott rendezőről, aki ezt az igényt kielégítve nyugodtan fekszik le este. Nem a kabaréval mint műfajjal van bajom, mert Hofi Géza is egy zseni volt, hanem amikor nézőként hülyének vagyok tekintve. Ez a divatban is jelen van: Alexander Mcqueen után már nem alkothatod ugyanúgy a ruhákat vagy divatbemutatókat, és szerintem a színházat sem. Az idő közben halad, és ezt sokan valamiért nem akarják, vagy félnek konstatálni.

„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?” – tette fel a kérdést egy háromszéki napilap hasábjain nemrég valaki, ebből pedig számos vita kerekedett. Mit gondolsz, szükség volna egy ilyen bizottságra?      

Bennem az a kérdés merül fel, hogy például sokakat zavar a vetkőzés a színpadon, de az például, hogy ők soha, vagy csak ritkán vetkőzik le a maszkjaikat, nem zavaró? De hát a pucérság mióta lett tabutéma? Ezek szerint sokan pufajkával a hátukon és norvég mintás pulóverben szoktak a partnerükkel szeretkezni? És mi csináljuk rosszul pucéran? Az nem elkeserítő, mikor valaki az út egyik felén veri a feleségét, mi pedig ezt kikerüljük és átmegyünk az út másik szélére anélkül, hogy beleártanánk magunkat? Ez az élet. A színház pedig az, amikor nem tudunk átmenni az út másik oldalára, hanem szembe kell néznünk a tényekkel, helyzetekkel, önmagunkkal.

A cenzúrabizottságot inkább ajánlanám vonatállomásokra, ahol a jegyárus néni csak ordítva tud kommunikálni, és a kalauz azt hiszi, hogy a vonat az ő önkényes uralma alatt tud csak száguldani. A javaslat kapcsán egy film jutott eszembe: a Good Bye, Lenin! Érdemesebb volna az ötórás hírek helyett megnézni.

Később felmerült az is, hogy a levélíró mecénása a színháznak. Ez felvet egy érdekes kérdést: mivel a színházat tulajdonképpen a tömegek tartják el, van a színháznak bármilyen kötelezettsége velük szemben? Szükséges kiszolgálnia őket, vagy kompromisszumokat kötnie?

Határozottan nem! Az illető mecénás egy repertoárszínházat támogat, ha tehát ennyire káros az egészségére egy előadás, választhat másikat, vagy fektesse a pénzét napelem-mezőkbe.  Mindenkinek szíve joga, hogy mit, hol, hogyan akar megnézni. Bukarestben létezik erotikus színházi fesztivál is – ezt csak azoknak mondom, akik például utánam kiabálják, hogy pornót csinálok a színházból.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a színház valamiféle prostitúciós hely, piroslámpás ház, ahová elmegyek és hatalmasat élvezek, mivel fizettem. A templomba is sokan elmennek, jóval többet fizetnek, és nincsenek felháborodva, mikor gyónás közben a pap megdorgálja őket, mert megcsalták a házastársukat és hazudtak neki. Van egy mondás: a világ olyan, amilyen te is. Viselhetsz sötétkék, mocskos szemüveget és azon keresztül nézed a világot, ami olyanná válik, amilyennek akarod, vagy elmélyedhetsz, megtapasztalhatod a boldogság, kreativitás, intelligencia óceánjának hullámait, és elkezdhetsz hordani egy rózsaszínű szemüveget. És onnantól lassacskán talán változni fog a világ is.