Ha nem írnánk ki, hogy „Freddy” az interjúalanyunk, nehezebben kattanna be az olvasónak, kivel beszélgettünk: a Barabás Árpáddal már együtt van az, amit szakmán belül, de kívül is felismerhetően „freddys”. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház veterán közönségdíjasával egy picit beleástunk a székelyföldi színészi létérzékelésbe.

Sorozatos közönségdíjas. Van egy számomra emlékezetes nyilatkozata, legutóbbi interjúnkkor mondta: „mindannyian turkálós sztárok vagyunk” - ezt több mint tíz éve jegyeztem le. Ma is aktuális az erdélyi színészekre?

Maradjunk inkább annál, hogy ez talán egy pici népszerűséget jelent, a sztárság kifejezésről nem sokat tudok, nem tudom mit jelent, és ebben  a környezetben talán egy kissé vicces is. A tíz évvel ezelőtti kijelentésemben van némi irónia és önirónia, talán annyi különbséggel, hogy azt gondolom, ma már semmiféle sztárok nem vagyunk. Nyilván van, aki titkon azt gondolja, hogy ő egy helyi világsztár, én a magam részéről ezzel nem így vagyok.

Nekünk, erdélyi színészeknek egy kissé sajátosabb a helyzetünk, mint mondjuk az anyaországi kollégáknak. Nem mi vagyunk lépten-nyomon mindenféle címlapokon, nem lesz hírértékű az, hogy kutyasétáltatás közben szusit ettünk, és mindeközben balesetet szenvedtünk, mert meghúzódott a bal karunk jobb ujjperce. Én például nyugodtan járkálhatok a városban, mert nem sűrűn fordult elő, hogy ötszáz rajongó megrohamozzon abban a reményben, hogy autogramot, netalán izzadt pólót vagy holmi ereklyét kapjon tőlem. És ez jól is van így.

Milyen időszakokat élt meg a színészi pályán, illetve, hogy érzi: merre tart most, sorozatos udvarhelyi közönségíjakkal a tarsolyban?

Mindenekelőtt tisztázzuk le, hogy mindenféle díjak az embernek nagyon jól esnek, főleg ha színész-ember az illető, mert azt jelenti, hogy mégiscsak ér valamit, az, amit csinálunk és még a hiúságunkat is legyezgeti, de azokat rendszerint feltesszük egy polcra és  jól vannak ott, nem cipeljük a próbákra és előadásokra.

Az én színészi pályám, amely ide s tova 15 éve tart, meglehetősen rögös volt, tele küzdelmekkel és bizonytalansággal, valahogy mindig a nehezebb úton evickéltem, amely ráadásul jó kanyargósnak is bizonyult. Soha nem voltam olyan színház tagja, ahol a siker alanyi jogon garantált, hanem mindig olyan helyekre sikerült kilyukadnom, ahol rengeteg munkánkba kerül az is, hogy egyáltalán odafigyeljenek ránk. Ezt azonban nem bánom, mert így ha néha siker jön, akkor annak az íze talán édesebb és jobban megbecsüli az ember, mert a ritka alkalmakat meg kell becsülni. Ezt talán még a sportolói múltam és tapasztalatom mondatja velem és egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy rájövök, mennyi mindent köszönhetek a sportnak, nem csak fizikálisan, hanem annál inkább mentálisan.

A gyergyói Figura nem csak a múlt, a jelen is: rendezőként éppen Máthé Annamária munkatársaként. Milyen ez a rendezői „szerep”?

A Figuránál eltöltött tíz év meghatározó számomra, és a mai napig boldogan vállalok közösséget azzal, amit  ez a színház képvisel. A sors úgy hozta, hogy az utóbbi három évben két előadást is rendezhettem itt, mindkettő igen fontos számomra. Fontos, mert tehetséges emberekkel dolgozhatok, akiknek a munka nem teher, hanem egy kegyelmi állapot. Így fedeztem fel magamnak rendezőként Ancsát, ami nagy ajándék a számomra. Tudod, ez úgy van, hogy színészként egyszer csak elkezdi izgatni az embert, hogy mi van a túloldalon, megpróbál valamiről beszélni, ami fontos számára, gondolatait, kérdéseit megpróbálja egy előadásba szőni. De én mindig színészben és nem előadásban gondolkodom. Örülök, ha hívnak, de én nem ajánlgatom magam, nem vagyok az a nyomulós fajta.

Mi áll Barabás Árpád, a férfiszínész sikere mögött?

Hogy  Barabás Árpádnak van-e sikere azt nem tudom, nem az én tisztem megítélni, és hogy  a mögött mi áll, azt végképp nem tudom. Magammal szemben nagyon kritikus vagyok, végtére is én ismerem magam a legjobban, de mindig ez visz előre. Én az elvégzett munkában hiszek, az sokkal jobban beszél az emberről, mint ő saját magáról.

Hová tart ez a szakma 2015-ben Erdélyben, melyek a lehetőségek és milyen elégtételek vannak?

Nálunk is van egy bizonyos elit-kör, amelyhez minden színház titkon fel akar zárkózni, ez így rendben is van, hiszen mindig nagyobb és nagyobb célokat kell kitűzni, különben nincs értelme. A lehetőségeink azonban nem azonosak, és itt főleg az anyagi lehetőségekre gondolok. Egy nívós rendező meghívása számunkra annyi pénzbe kerül, hogy azt két évig nyögjük, míg máshol évente legalább öt hasonló fordul meg, és ez anyagilag nem ró hordozhatatlan terheket az illető színházra.

De a tapasztalatom azt mondatja, hogy jó dolgokat nem csak nagy színházaknál lehet létrehozni, hiszen a siker nem helyfüggő. Mindenhol születhetnek jó és kevésbé jó előadások, csak esetleg másképp vannak csomagolva. Elégtétel lehet viszont az, ha egy sikeres rendező úgy is eljön hozzánk dolgozni, hogy tudja: a normális gázsijának csak a töredékét tudjuk kifizetni.

Melyek a tabui az erdélyi magyar színházi világnak?

Nem tudom. A színpadi meztelenség vagy az áttekinthetetlen háttérjátszmák?

Hogyan versenyzik például a székelyföldi színpadi művészet a romániain belül? (van reális versenyhelyzet?) Ezt rendezőként, színészként, hogyan érzékeli? Mondana példát?

Nem tudom, hogy van-e reális versenyhelyzet. Ha a végeredmény, az elvégzett munka, a produktum számít, akkor nyílván lehet. Előfordulhat, hogy  egyszer a Gyirmót FC megveri majd a Real Madridot, de nem ez lesz a jellemző. És  ez nem is ilyen  egyszerű. Más infrastruktúrával bírnak, mások a céljaik, de valószínűleg mindannyian szeretnének egyszer Bajnokok Ligáját nyerni. Azt mondanom sem kell, hogy jelen esetben nem mi vagyunk a Real Madrid, de talán a Gyirmót FC sem. Nagyon nehéz és keserves munka egyáltalán lecibálni az előadásainkra olyan színházi kritikusokat például, akik a nagyobb fesztiválokra válogatnak. Néha sikerül, a cél nyilván az lenne, hogy jöjjenek majd maguktól is.

Mi a személyes tapasztalata, mi különbség a gyergyói- és udvarhelyi színészlét között?

Ami talán a legszembetűnőbb, hogy Udvarhelyen sokkal többen járnak színházba, és talán jobban szeretik a színészeiket, a színházukat. Ugyanakkor van egy közös jellemző, amivel szerintem minden színház küzd, és ez nem más, mint a közönségben jelentkező gondolkodás-elutasítás. Az embereknek gyakran mintha nehezükre esne gondolkodni, és ez óhatatlanul az olcsó nevettetésre való igény felé sodorja őket. Gyakran kikapcsolódni járnak színházba, viszont mi be szeretnénk őket kapcsolni valamibe. És ez a két dolog néha nem kompatibilis. Azt viszont ne feledjük el, hogy ha egy hegymászó meg szeretne mászni egy magas hegyet, akkor felkészül rá, edz, kondiban tartja magát, és nem a hegyet egyenesítteti ki.

Milyen világot teremt Barabás Árpád a színpadon kívül? Hogyan szeretne élni? Mi kellene még ehhez?

Szeretem a nyugodtságot, kerülöm a feltűnést és a nyilvánosságot. Igyekszem a saját utamat járni, a saját tapasztalataimból tanulni, a saját értékrendszerem szerint létezni, és nem Coelho vagy egyéb facebookos idézetek mentén élni az életemet.  Nem viszem haza a munkámat, amennyire lehet, és talán az évek során rájöttem, hogy nem az életem a színház, hanem csak az életem egy szelete. Sokkal büszkébb vagyok a gyerekeimre, mint bármelyik saját sikeremre.

Van olyan aktuális színházi projekt, amiben jelenleg szívesen részt venne?

Jelenleg éppen nincs és a nyár amúgy is kötelező módon csakis a családé.

Van olyan színész példaképe (nemzetközi is), aki leveszi a lábáról? Mivel?

Mindig is az vett le a lábamról, ha színész mögött látom az embert. Legyen az Al Pacino, Daniel Day Lewis, vagy éppen Bogdán Zsolt.

Hogyan képzeli, újabb tíz év múlva, milyen lesz a színház, amit csinálni fog?

Valószínűleg ugyanilyen, vagy egy kicsivel jobb, de már nem fogom tudni megcsinálni a hátra szaltót.

Mi szerzi a legnagyobb örömet manapság, és mitől szokott lehangolódni?

A legnagyobb öröm számomra, ha megbíznak bennem és hagynak dolgozni. A butaság és az igénytelenség viszont nagyon le tud hangolni.

Ha „visszamehetne”, lenne valami, amit egészen másképpen csinálna?

Nincs, mert akkor talán nem lennék itt, ahol vagyok, és valószínűleg nem lenne négy gyerekem.

Mit tudna tanácsolni a színészi pályára áhítozóknak: melyek a típuscsapdák, és mi az, amitől érdemes tovább menni a pályán?

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, hogy a színészi fizetések szűk pátriánkban egyelőre három számjegyűek, és ez valószínűleg nem fog sokat változni. Tehát, aki Volvo terepjárót, nagy házat és maallorcai nyaralót szeretne, annak nem biztos, hogy a színészi pályával kéne kacérkodnia. Ha valaki jobban szeretné megismerni magát, van benne érzékenység, kitartás és kellő finomság, hogy  önmagából a szerepek által gondolatokat fogalmazzon meg a világról és önmagáról, annak azt gondolom itt a helye. Aki viszont szép ruhákban,  jelmezekben szeretne tündökölni, csillogásra és körülrajongásra vágyik, az szerintem válasszon valami más foglalkozást. Vagy várja meg, amíg újra lesz Való Világ 117.