Mivel megszokták, hogy a szakembereikkel saját pénzükből pótolnak a kutatásokhoz, „alig hitte el”, az Othernessprojekt nemzetközi projekt Dániában élő művészeti vezetője, Sebestyén Rita Júlia, mikor jelezték nekik Csíkból: fogadná műhelymunkájukat a csíkszeredai Hargita Megyei Kulturális Központ és támogatja Hargita Megye Tanácsa. A rendhagyó képzésekről részletesen beszélt a maszol.ro-nak az aradi származású Sebestyén Rita Júlia író, dramaturg.

Két műhelymunkát hirdet a Hargita Megyei Kulturális Központ, együttműködve a Játéktér Egyesülettel és az Erdélyi Összművészeti Egyesülettel Csíkszeredában, változatos célcsoportoknak. A két workshop az Othernessproject Másság-Dialógusai részeként valósul meg. Augusztus 1-2.-án a Közösség(ek), nyelv(ek) című workshop célcsoportjai a kulturális, szociális és oktatási szférában tevékenykedők. Augusztus 1-2.-án (szombaton és vasárnap) közösségek formálódását, kommunikációs helyzeteit és módszereit vizsgálja a beszélt és a gesztusnyelvek tükrében. A koncepciót kidolgozta és az eseményt vezeti: LarsHenning (a Koppenhágai Nemzetközi Színiiskola művészeti vezetője), Proics Lilla (tanár, kulturális újságíró, színikritikus), Marco Galea (Máltai Egyetem kutatója) és Sebestyén Rita (az Othernessproject  művészeti vezetője).

Augusztus 8-9.-én: Újságból valóság? Jelentkezhetnek: Hargita megyei médiamunkások (szerkesztők, újságírók, sajtófotósok, tévések, rádiósok, PR-osok stb.), valamint a szakterület végzős és mesteris diákjai. A koncepciót kidolgozta és az eseményt vezeti: Boros Kinga (színházi szakíró, dramaturg), Prezsmer Boglárka (színházpedagógus), Ungvári Zrínyi Imre (filozófiatanár), Varga Anikó (színházi szakíró).

Mi az Otherness-projekt lényege, minek lesz részese voltaképpen Csíkszereda?

Az Otherness project két éve született, a Játéktér című lap nemzetközi háttereként, és azóta tizenkét országból csatlakoztak hozzá; lehet mondani, hogy úgynevezett ernyő-projektté nőtte ki magát, mert több programot indítottunk, egyszerűen aszerint, hogy a tagjaink szakmai habitusa, kontextusa, közös érdeklődése merre vitte a gondolatainkat. Színházi emberek – dramaturgok, színész-pedagógusok, drámatanárok, szakírók és kutatók, teoretikusok, filozófusok csatlakoztak főként. Főbb, mára már pontosan körvonalazott programjai a Másság-Dialógusok workshop-sorozat, ami a színház eszközeivel teremt dialógus-helyzetet ott, ahol különbözőségek, meg nem értés lehet – ezek a test-lélek-ráció hármasára épülő, mozgással, személyes történetekkel és elméleti szövegekkel megteremtett találkozási élmények, lehetőségek; és kísérletező fázisban, ősztől indul egy születéstörténeteket feltérképező interaktív programunk is, Születés/BIRTH címmel.

Kik a tagjai a projektnek?

Ami a tagjainkat illeti: vannak egyéni csatlakozók, és vannak független szervezetek is – mint az ugandai Budondo Kultúraközi Központ, de tanszékek is – például a Máltai Egyetem színházi tanszéke; vannak, akik bizonyos időközökben érnek rá, vannak, akik mindenben aktívak, és vannak teljesen alvó sejtek is, akik közül például egyikük most éppen egy költői rövidfilmmel lepett meg, mint hozzájárulása a projekthez (hamarosan fel is kerül a honlapunkra). A legaktívabb országok az utóbbi félévben: Románia, Magyarország, Dánia, Uganda voltak – de tényleg, ez egy periódus, volt, hogy az USA-ból kaptunk jó szövegeket, volt, hogy Cardiff-ban szerveztek eseményt a projekt égisze alatt. Egyre inkább úgy képzelem el ezt, mint egy amőbát, rugalmasan nyúlik erre-arra; egyenesen veszélyes lenne rákényszeríteni egy rigorózus, állandó rendet. Ez a fajta rugalmasság persze elképesztő logisztikát igényel, de úgy érzem, ebben is sikerült egy élhető kommunikációs rendszert összeszerveznünk, még ha holtpontok és nézetkülönbségek után is (nyilván, egy Másság-projekt maga a nézetkülönbségek lelőhelye – ahol ezt kihívásnak, feladatnak tekintjük, nem gondnak, problémának).

Hol tart a fejlődésben most ez az „amőba”?

Most értünk abba a letisztulási fázisba, amikor már átlátjuk a folyamatainkat, és egyértelműen érzékeljük, hogyan-mivel szeretnénk foglalkozni. Ha nagyon röviden, haiku-szerűen akarnám megfogalmazni, akkor az Othernessproject azért született, hogy a különbségeket, el-különböződést dialógusba fordítsa át. Mindannyian ezt éreztük a leglényegesebbnek.

Rengetegféle másságot lehetne itt felsorolni – helyzettől, társadalmi megítéléstől, szokásoktól függően bárki megélheti ezt: nyelvi, kulturális, gazdasági, társadalmi okokból bármelyikünk tekinthető kisebbséginek vagy másnak. De olyan másságokról is van itt szó, mint például az, hogy egy adott kérdéshez, problémához milyen eszközökkel és módszerekkel közelítünk különféle tapasztalatunk, élethelyzetünk, szakmai kompetenciánk révén. És végső soron arról van szó, hogy – nagyon leegyszerűsítve – hogy miképpen érzékeljük a másikat, a másik bennünket, hogyan tükröződünk mi is, mások is a kapcsolatainkban? Mit érzékelünk, tapasztalunk mindebből? Hogyan tudjuk dialógussá szelídíteni a különbözőségeinket? Érzékeljük-e a saját elkülönböződésünket és hogyan?

Ehhez jött rá a színházi nyelv és világ?

És szeretnénk mindezt cselekvően, praktikusan is végigélni, végigjárni -- az ilyen helyzetek megtapasztalására pedig a legjobb és nyilván valamennyire biztonságos inkubátor lehet a színház. Ezért születtek a workshopjaink. Tulajdonképpen a Másság-Dialógusok az előállt helyzetek feltérképezéséről, színházi játékok soráról, együtt-gondolkodásról szól. Maga a színház mint műfaj lényege a test, a gondolkodás és a psziché bevonása, a kapcsolódás – ezért egy-egy workshop e három, ritmikusan váltakozó és nyilván egybefonódó szál mentén alakul közös élménnyé. Mozgás-gyakorlatokkal, személyes történetekkel és elméleti támpontokkal dolgozunk-játszunk a workshopok alkalmával. Nem gondoljuk ezt tanításnak, (ki)oktatásnak, hanem közös élményeknek, közös tapasztalásnak, az általunk már – magunkon is – kipróbált módszerek segítségével. Ezért szoktuk mondani, hogy játékba és együtt-gondolkozásra hívjuk a résztvevőket; nincs hierarchia, hiszen mindenki a saját tudása, tapasztalatai révén maximális értékű, kerek egész. Rengeteg mozgás- és szerepjátékot, sok személyes történetet használunk, van már saját elméleti olvasókönyvünk is - azt hiszem, úgy kell ezt elképzelni, mint egy nagy és sok helyütt rugalmas társasjátékot, amire meghívjuk az érdeklődőket.

Mi lesz a csíki műhely különlegessége?

Most Csíkban azok lesznek jelen együtt-játszókként, akik eleve az utóbbi időben aktív tagjaink voltak. Szeretném itt megjegyezni, hogy a két – augusztus 1-2.-án és 8-9.-én tartandó – workshop között egy tizenkét fős találkozót tartunk, éppen azért, mert már megérett a helyzet arra, hogy a gyakorlati és elméleti tapasztalatokat összegezzük. Ez azt is jelenti, hogy a workshopok is kicsit különlegesebbek lesznek: több országból lesznek ott jelen, több kultúrából – mind nagyon várjuk már a találkozásokat, készülünk több szinten, több levelező-csoportban, előzetes találkozókkal is.

És igen, mindez azért történhet most meg, mert Csíkszeredában Ferencz Angéla kíváncsi lett ránk, és tavaly ősszel, amikor ott jártunk néhányan, meghívott egy kávéra, majd idén tavasszal megint találkoztunk, Sepsiszentgyörgyön – mindkét alkalommal színházi fesztivál volt persze az apropó. Nagyon elmerülünk a szakmai munkában, és nem mondhatnám – egyelőre legalábbis –, hogy nagyon ügyesek lennénk anyagi forrásszerzésben.

Gyakran ingyen dolgozunk, sokszor a saját pénzünket beletesszük ebbe a munkába. Aamikor Angéla felbukkant a Hargita Megyei Kulturális Központtól, szinte el se hittük, hogy ez meg fog történni, hogy bennünket keresnek már meg, és tényleg, van egy kulturális szervezet, akivel azonnal értjük egymást, és teret-lehetőséget kínál nekünk. És ezt nem azért mondom, mert itt kell megemlíteni a szponzort, hanem azért, mert fontos, hogy kreatív, művészi-kulturális és nyilván társadalmi szempontból is értő szemű szakemberek legyenek ezen a terepen. Ez tulajdonképpen kurátori munka: felfedezni a művészileg-társadalmilag hasznosat és eljuttatni oda, ahol szükséges. E láncszem nélkül egyszerűen nem létezik, nem jöhet létre semmilyen kulturális-szociális alkotó munka.

A projekt tagjai között erdélyieket is látni mind az Othernessprojekt bemutatkozó oldalán – mind a csíki műhely hirdetésében.

A résztvevők a mi projektünk részéről, éppen most, Csíkban és Tusnádon a két workshop között: Ungvári-Zrínyi Ildikó, Albert Mária, Ungvári-Zrínyi Imre, Boros Kinga (aki egyben szervező is, Angéla mellett), Prezsmer Boglárka, Varga Anikó, Proics Lilla – azt hiszem, be sem kell őket közelebbről mutatni: szakírók, egyetemi oktatók, drámatanárok, dramaturgok, tele játékkedvvel a sok gondolkodás mellett. Dunkler Réka, aki éppen személyesen nem tud itt lenni, szintén nagyon komoly szakmai és még szervezői segítséggel is „tolja a szekeret”. És Máltáról itt lesz Marco Galea, az ottani egyetem színházi tanszékéről, itt lesz még Denis Muwanguzi Ugandából, a budondói interkulturális központtól, Dániából pedig a Koppenhágai Nemzetközi Színiiskola két művészeti vezetője: Louise Søeborg Ohlsen és Lars Henning.

Mire számítson az, aki jelentkezne?

Amire egy workshop-résztvevő számíthat, az nagyban függ tőle magától is. Azt értem ezalatt, hogy valahányszor kiküldünk egy felhívást, mindig van egy célcsoportunk – ez esetben augusztus 1-2.-án a szociális és kulturális szférában tevékenykedők, augusztus 8-9.-én pedig az újságírók, médiamunkások – , és feldobunk kérdéseket, lehetőségeket, amikről érdemes lenne együtt gondolkoznunk.

Megvan a keret, amiben mozgunk, tehát a már említett gyakorlatok, elméletek, módszerek sora, rendszere, és nyilván mögötte a teljes gondolkodásmód, és arra várunk, hogy a jelentkezők elmondják, mi érdekelné őket, mit hoznak magukkal, mit szeretnének átélni-megvitatni? Folyamatos beszélgetésből adódik tehát már a tervezés egy komoly része is. Nagyon sok munkát igényel, persze, de sok energiát, örömöt ad, még soha nem bántuk meg, amit ebbe befektettünk. És aztán jön maga a workshop – amiről majd visszajelzést kérünk, és mi magunk is adunk; adatbázisokat kezdünk már építeni, hogy rendszerezhessük a tapasztalatainkat. Az újságírók vagy szociális, kulturális dolgozók esetében például őket tekintjük – nyilván – a saját területükön szakértőknek, szó sincs arról, hogy újságírói „továbbképzést” tartanánk. Arról van szó éppen, hogy ők a saját szakmájukból, mi a miénkből közeledünk az illető kérdésekhez, és a gyakorlatok segítségével kipróbáljuk őket, keresünk több lehetőséget, megoldást a kérdésekre.