A kolozsvári közönségnek mutatták be hétfőn Nagykároly legfontosabb színházi projektjét, a Spot Fesztivált és az ebből életre kelt Spot Társulatot. A Zug.zone-ban kora délutántól késő estig követték egymást az előadások, közben Nagykárolyról készült fotók és nagykárolyi borok segítségével a partiumi városka hangulatába is belekóstolhattunk – szó szerint, ugyanis a főszervező, Paul Sarvadi kiváló gombalevessel várta mindazokat, akik betértek a Zug udvarára.

A rendezvénysorozat résztvevői megismerhették a jelenleg Nagyváradon élő, budapesti születésű írót és újságírót, Tasnádi-Sáhy Pétert és A békaember legendája című kötetét is. Ahogy kézbe vettem a mutatós kis kötetet (a borítóterv Szomor Attila munkája), az jutott eszembe, hogy ideális utazókönyv egy magamfajta tömegközlekedőnek: tizennyolc tárcanovellát tartalmaz, amelyek hossza nagyjából kitölti egy-egy reggeli buszozás időtartamát.

2012-ben az Élet és Irodalom tárcanovella pályázatot hirdetett, amelyet Tasnádi-Sáhy Péter az Ú-bót című írásával megnyert. Így kezdett el komolyabban foglalkozni a műfajjal, de két évnek kellett eltelnie, hogy a kötetre való rövid prózai írások megszülessenek – árulta el a kolozsvári beszélgetésen, és fel is olvasta a kötet címadó novelláját, amely szerzője szerint klasszikus boldogságtörténet, hisz „valaki elvetemülten vágyik a boldogságra, és az végül össze is jön neki”.

A fiatal szerző hősei és történetei nem elszigeteltek egymástól, „szerteágazó térkép van a fejemben arról, hogyan függhetnek össze” – fogalmazott. „Azt hiszem, hogy amikor befogadunk egy történetet, nem az érdekel, hogy a főhős kinek a fia-gyereke-unokája, hanem hogy mi történik és hogy az hogyan érint minket. Ezért próbáltam ezeket a hősöket picit elmosni vagy relativizálni. Ugyanakkor, ha meglátjuk a köztük lévő összefüggéseket, akkor ezek a történetek egész mást jelenthetnek, mint önmagukban.

Minden ember életében létezik egyfajta egyensúlyállapot, amit mindannyian megtapasztalunk. Az életünk hajlamos egyszercsak beállni egy adott kerékvágásba,  amit nem feltétlenül élvezünk, de elfogadunk. Beáll, stabilizálódik az életünk, családi, baráti körülményeink, munkahelyünk, és talán már nem is vágyunk nagyobb, „igazi” boldogságra. Ehhez az állapothoz viszonyulnak Tasnádi-Sáhy Péter írásai: a novelláskötet közepére szerkesztett A békaember legendája előtt olyan egyensúlyállapot körül rögzül a szereplők élete, ami gyorsan borul, és nem lehet tudni, mi lesz a végkifejlet a borulás után. A címadó novella utáni írások jellemzően idősebb emberekről szólnak, akik már beleszoktak ebbe a csendes stabilitásba, és talán bele is nyugodtak. Vagy – ki tudja?

„Ha azt mondja neki valaki x évvel ezelőtt, hogy egyszer majd így fog élni, mint most a Pirivel, kiröhögi vagy szájba veri. Hogy ő ekkora balfasz legyen, hogy ötvenöt éves korára ne legyen semmije, és szinte egy nő tartsa el? Nem létezhetett, aztán most tessék, és még azt sem mondhatja, hogy annyira rossz lenne: van mit enni, fedél a feje felett, ott van a Kuvasz is, és legfőképpen van ki mellett békességben megdögleni. A fene se gondolta, egyszer ennyi elég lesz.” (Holdfény)