Egy író és egy színésznő szerelemgyermeke, maga is tehetséges író, életszerető, jó humorú, nevettető. Ez volt Hunyady Sándor, aki a kincses Kolozsváron született, mégsem annyira közismert a neve, mint például a Bánffy Miklósé, Bálint Tiboré vagy Reményik Sándoré. Ezért is voltam hálás Marosán Csabának, a Kolozsvári Magyar Színház színészének, hogy egy hangulatos estére visszahozta Hunyady Sándort Kolozsvár szűk belvárosi utcáiba, egész pontosan a Bulgakovba, abba az épületbe, amelynek tőszomszédságában ezelőtt 100 évvel a város bordélyháza állt. Ez az inkább vendégszerető és otthonos, mintsem romlott bűnbarlang pedig  – sok más művészemberrel együtt – Hunyadyt is megihlette.

1889-ben a Budapesten már elismert huszonhét éves író és újságíró, Bródy Sándor az Erdélyi Híradó meghívására leutazott Kolozsvárra, hogy beszámolót írjon egy színházi bemutatóról, amelynek női főszerepét a szép és tehetséges Hunyady Margit játszotta. A színésznő láttán aztán Bródy rövidre tervezett kolozsvári vizitje tizenöt hónaposra duzzadt, s ebből a viharos szerelemből született meg törvénytelen gyermekként 1890-ben (egyes források szerint 1892-ben) Hunyady Sándor – írja a wikipédia. Marosán Csaba ennél jóval színesebben folytatta a történetet: mesélt a kolozsvári színházban felnövő művészcsemetéről, majd fel is olvasta Hunyady Karácsonyi emlék című novelláját, amely egy gyermekkori közjátékot örökít meg, amikor hároméves fejjel leállított egy előadást, mert a színpadon ismeretlen bácsi zaklatta az ő imádott (habár érthetetlen okokból maskarába öltözött és erősen kifestett) édesanyját.

A fiatal színész magával ragadó előadásmódja, a kávéházi félhomály, a vetített korabeli fotók száz évvel szippantottak vissza az irodalomtörténet örvényében, amikor a kolozsvári színházbajáró közönség még egyetlen nagy családnak számított, az örömlányok napközben smink nélkül olvasgattak, a madám pedig kibontott egy üveg féltve őrzött kompótot az éjjeli mulatás után ottfelejtődött diáknak.

Hunyady Sándor 14 éves volt, amikor ünnepelt színésznő-édesanyja meghalt, Bródy Sándor pedig magához vette, amit törvényes gyerekei és felesége is a legnagyobb lelki nyugalommal vettek tudomásul. „Ő a ti testvéretek!” – mondta állítólag fiainak, és ezzel a dolog el volt intézve. Bródy nevelési módszere sem volt éppen szokványos: lóversenyekre, kocsmákba vitte a fiait, öltözőkben hagyta őket megőrzésre, miközben őurasága nyugodtan kártyázott a barátaival. A kis Sándorkát szerette a legjobban, hamar felismerte, hogy éppen a szerelemgyerek örökölte tőle (és anyjától) írói vénáját.

Hunyady fiatal újságíróként visszatért Kolozsvárra, a Farkas utcában lakott, a Református Kollégium lakásában. „Szeret és tud megfigyelni. Jól érzi magát, amikor ír” – vette észre róla Kosztolányi Dezső, miután „Sándorka” mégiscsak visszatelepedett Budapestre. Valójában letelepedésről szó se volt, hisz Hunyady – ahogy Marosán Csaba megfogalmazta – egész életében ingázott szülővárosa és a főváros között. A színész által csütörtök este előadott novellái hiteles korképet adnak az akkori kolozsvári társadalmi viszonyokról is. Például A vörös lámpás ház, amely a már említett Búza – ma Virág vagy Inocențiu Micu Klein – utcai bordélyházban játszódik.

Kávéházak, kocsmák, bohém élet, könnyű nők: ez volt Hunyady élete, alkotói forrása. Azért olyan nagyon könnyeden talán mégse vette a dolgokat, mert már 19 évesen öngyilkosságot kísérelt meg, és utána évtizedeken át a tüdejében hordta a golyót. A nősüléstől is azért ódzkodott, mert féltette a nőket saját léha, felelőtlen, szenvedélyes természetétől. Amikor a színész ehhez a részhez ért a mesélésben, elénekelt egy szívet hasogató népdalt (Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem...), és ettől nemcsak azt értettem meg, mi mehetett végben „Sándorka” szivarfüst-kéreg alatti lelkében, hanem azt is, hogy ezt az írót nekem meg kell ismerni, el kell olvasnom tőle mindent, gyorsan. És ha még néhányan a közönségből így érezték – márpedig így érezték –, akkor Marosán Csaba elérte célját.

Csak egyvalamit nehezményeztem: hogy aki így tud énekelni, az miért nem énekel többet?