Ezer évnyi tánc történetét foglalta össze egy órába sűrítve a Maros Művészegyüttes székházában Novák Ferenc, akinek előadását a táncosok illusztrálták, bemutatva a körtáncot, a karikást, a fegyvertáncok közül a cigány botolót, az ugróst, forgatóst, verbunkot és csárdást.

Arról nem maradt fenn adat, hogy a honfoglaló magyarok hoztak-e magukkal táncot, több mint valószínű, hogy hoztak – kezdte szerda déli előadását Novák Ferenc koreográfus-rendező, népszerű nevén Tata, aki elöljáróban annyit mondott el önmagáról, hogy eredeti szakmájához tér vissza, amikor a tánc történetéről beszél. Néprajzkutató ugyanis, később vált belőle koreográfus, illetve rendező.

Amikor kiderült, hogy Európában csakis a kereszténység felvételével maradhat fenn a magyarság, ki kellett irtani mindent, ami a korábbi életformára utalt. Ezért csupán egy tiltó dokumentumból lehet arra következtetni, hogy már elődeink is szerettek táncolni. A 13-ik század elején, alig kétszáz esztendővel az állammá alakulás után megtiltja az egyház, hogy a templomkertben mulasson, táncoljon a nép. Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy akkoriban a templomkertekben volt szokásban a táncos mulatság. Az viszont ma már ismert tény, hogy a körtáncot járták, ha másvalamivel próbálkozott volna valaki, abból nagy botrány keveredik – ecsetelte Novák „Tata” a magyar néptánc kialakulásának kezdeteit.

A moldvai csángók, akik még a 13-ik században menekültek el a tatárjárás idején, őrizték meg a körtáncot. A körtánc már az antik görögöknél is ismert és népszerű volt, ahogy arról a vázák rajzai tanúskodnak – engedett kitekintést az előadó a korábbi kultúrákra is. Az úgynevezett moldvai öves tánc bemutatásával illusztrálta a Maros Néptáncegyüttes ezt az első, fennmaradt táncot.

A körtánc továbbélt a női formájában, az úgynevezett böjti karikásban, amit zene nélkül, csak énekre táncoltak a lányok és amit az egyház nem is tartott mulatságnak, így nem is tiltotta azt.

A fegyvertáncok, az ógörögöknél kard-táncok következtek, ami a fegyverforgatás gyakorlásából alakult ki, ugyanis ahhoz, hogy ne váljon unalmassá a kardforgatás gyakorlása, zenére végezték azt. A magyar tájegységeken ezt a táncot az egykori cigány kardkovácsok és utódaik menekítették át az időben. Ők nem vehettek kezükbe kardot, ezért bottal táncoltak, így maradt fenn a „cigány botoló” nevű tánc.

A nagy váltás a 14-ik századra tehető, amikor egyszercsak felvilágosult Európa és a szellemi forradalom nem csupán a képzőművészetben, irodalomban, építészetben, de a zenében és a táncban is meghozta a változást. Ebben az időszakban jelent meg az ugrós, amely gyűjthető formájában fennmaradt egészen a 20-ik század második feléig. A forgós, az ugrós legényes, a verbunk elterjedésének is külön, sajátos története van. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, táncmesterek járták Európát, elhordozva a különböző táncdivatokat még a legkisebb falvakba is – ecsetelte Novák Tata a táncok elterjedésének múltját.

A verbunk például katonatoborzásra született. A tisztek nem elégedtek meg azzal, hogy zenével verbuváljanak, hanem szép szál legényeket, jó táncosokat fogadtak, akik vagy mulatságot szerveztek, vagy egy-egy búcsú alkalmából mutatták be tánctudásukat, miközben ingyen itallal kínálták a férfiakat. Részegen, vagy félrészegen a tánc hevületében pedig könnyű volt rávenni a fiúkat, írják alá a szerződést, aminek következtében aztán 10-12 évig katonáskodtak a császár seregében.

A csárdás 1843-ban született, a reformkor közepén, egy olyan lelkes újságíró tollából, aki korábban soha nem járt falun, és aki egy csárdában figyelt fel a falusiak táncára.

Az első magyar táncfilmeket az 1920-as évek második felétől kezdték forgatni, ami azt jelenti, hogy az akkor mgszólaltatott 60-70 éves emberek még a 19-ik században tanultak meg táncolni. Ma a Magyar Tudományos Akadémia tánctudományi intézetében 240 ezer méternyi film van, tehát a 19-ik századtól már képi bizonyítéka van, hogy mit táncoltunk mi, magyarok – zárta előadását Novák Ferenc „Tata”.