Salieri kontra Salieri – bemutatták az Amadeust Budapesten

Amikor a középszerű találkozik a zsenialitással. Akár ez is lehetne az alcíme Peter Shaffer világhírű Amadeus című darabjának, amit most Szikszai Rémusz és az Orlai Produkciós Iroda álmodott újra. A Mozart és Salieri közötti párharc Keresztes Tamás és Kulka János erőteljes alakításában június 18-tól tekinthető meg a budapesti Belvárosi Színházban.

Antonio Salieri, korának ünnepelt zenésze öregen, elfeledve visszatekint életére, s arra a személyre, aki rádöbbentette önnön középszerűségére, s akinek zsenialitását egyedül ő ismerte fel. Salieri egyre elszántabb bosszúhadjárata az ifjú zseni ellen a darab témája, s annak a legendának kialakulása, amely révén a középszerű zeneszerző mégis halhatatlan lett, vagyis hogy ő, Salieri megmérgezte Wolfgang Amadeus Mozartot. Shaffer darabja természetesen fikció, de lehetett volna akár így is. Sőt, egy ideig maga Salieri állította azt, hogy megölte Mozartot.

Teljes sötétség, a háttérben tükrök, majd különös maszkokba bújtatott „árnyak” tolnak be hordágyon egy lekötözött alakot. Egy férfit, aki a démonaival küzd, egy öreg udvari zeneszerzőt, aki még a halálos ágyán is Mozart nevét hallja visszhangozni mindenhonnan és mindenkitől, ezért, és a hallhatatlanságért, hogy az ő nevét majd a zsenivel együtt emlegessék, egy pengével elvágja a torkát. Így kezdődik a Szikszai Rémusz rendezte darab, amiben a mesterkedő Salierit Kulka János, az ügyes virtuózt pedig Keresztes Tamás kelti életre. Méghozzá nem is akárhogyan. Mert ugye vannak olyan darabok, amit már a színházban megun az ember. Vannak olyanok, amit megnéz, de gyorsan elfelejt. És vannak olyanok, amelyek még másnap, sőt harmadnap is gondolkodásra késztetik, egy-egy erőteljesebb jelenete, egy-egy színészi gesztus vagy arckifejezés pedig nem megy ki a fejéből. Az Amadeus minden túlzás nélkül ebbe az utolsó csoportba tartozik. Bár magát a darabot ismertem – hiszen ki ne látta volna a Milos Forman rendezte nyolc Oscar-díjjal kitüntetett azonos című filmet – kíváncsi voltam, hogyan keltik életre a figurákat és milyen „köntösbe” öltöztetik. Mondanom sem kell, hogy már maga a kezdőjelenet megfogott, a bolondokháza, valamint a különös, fekete borítású „hordágyról” nehéz volt levenni a szememet, ami aztán majdnem a teljes előadás alatt a játéktérben maradt, így emlékeztetve az alaphelyszínre.

A múltba Salieri kíséri el a közönséget, az ő visszaemlékezéseiből láthatjuk, hogyan változott meg az élete, mikor megérkezett a bécsi udvarba a huszonéves zseni. Mozart csodagyerek voltát az udvari kamarás, a színházigazgató és a császár elevenítik fel. Majd – valahonnan távolról – felhangzik az a jellegzetes mozarti nevetés, többször is, végül díszes ruhájában, idióta parókájában feltűnik a nagyra nőtt, de meg mindig gyermeklelkű, verselgető, lányokat kergető Mozart. Ennél jobb belépőt nem is várhattunk volna. Keresztes Tamás Mozartja az első pillanattól fogva meggyőző. Ahogy a kissé infantilis kamaszt megformálja, ahogy versel és viccelődik, ahogy zongorázik, majd ahogy az egyre megtörtebb és beteg, démonaival küzdő zsenit alakítja. Mind, egytől egyik hiteles, és olyan, mintha az előadás végére az amúgy is vékony alakjából még legalább öt kilót fogyott volna. Természetesen Kulka János Salieri-je is jól kiforrott gonosz személyiség, aki, amikor kell nyájas, amikor kell megtört, amikor kell buja, és végig ott van benne az a bizonyos, de „miért nem én vagyok a kiválasztott?” érzés.

 A Zöldi Gergely fordította darabban az is igazán ügyes, hogy többször bevonják a nézőteret a játékba. Sőt, egyik jellegzetes mozzanata az előadásnak, amikor mi leszünk a Mozart zene- és énekkara. Az egyes szereplők a közönség közül rohannak be a színpadra, vagy éppen a hangmérnöki pultra felmászva adnak instrukciókat, dobnak be a deszkákra egy összegyűrt kottapapírt. Persze ilyenkor nem mindegy, hogy az ember hol ül, hiszen sokszor csak kapkodja a fejét, hogy honnan jönnek a hangok, illetve nem biztos, hogy előnyös, ha mondjuk az első sorokból hátrafelé sandítgat. Azért is ajánlom a Belvárosi Színház páholyait, onnan még a legapróbb technikai mozzanatokat is láthatják majd, de azt sajnos nem tudom garantálni, hogy a jegyzetelgető, a színészeivel együtt élő rendező, Szikszai Rémusz is minden alkalommal ott lesz. De lesz csodálatos éneklés Murányi Mártának köszönhetően, egy színész több szerepben (Egri Márta, Fodor Tamás), hallani fogják többször a „Hát így” rövid mondatot Kaszás Gergőtől, és egy igencsak tűzrőlpattant ifjú feleség is feltűnik majd a színen a POSZT-díjas Lovas Rozi alakításában.

A darab merész, modern, s bár nem sokat változik a szín, mégis látványos, a karakterek egytől egyik kidolgozottak, humor van az előadásban, és ami a legfontosabb, igen erőteljes nyomat hagy.

Szikszai Rémusz 1969-ben született Nagykárolyban. Bár a kedvence mindig is az irodalom volt, matematika-fizika szakot végzett a középiskolában, majd többször is próbált felvételt nyerni a bukaresti Külkereskedelmi Akadémiára. 1989-ben a kötelező katonai szolgálat után visszatért szülővárosába, ahol volt rakodómunkás az állomáson, eladó a helyi kemikália boltban, szakács, majd pincér. Mindeközben Nagykárolyban alakult egy amatőr színjátszó társulat, ahol játszhatott Machiavelli Mandragórájában, majd egy szovjet vígjátékban is, amelynek Nászutazás volt a címe, de az oly jelentős szovjet szerző neve számára a homályba merült. Ekkor szeretett bele a színházba. 1990 nyarán már a kolozsvári Állami Magyar Színház segédszínészeként felvételizett a marosvásárhelyi főiskolára, ahová az első kísérletére fel is vették. Tompa Gábor rendezésében játszott negyedévesen a Tartuffe-öt, majd le is szerződött a kolozsvári színházhoz, amelynek három évig volt tagja. 1997-ben az akkor alakuló budapesti Bárka színházba hívták. Tévésorozatokban és filmekben is játszott, legutóbb éppen Kulka János oldalán a Szász János rendezte Berni követben.

 

Kimaradt?