Egy író, aki halálról (is) ír a gyerekeknek
Hogyan lesz valakiből író, és ha végül sikerül neki, miért oszt meg olyan történeteket a gyerekekkel, amelyek a halál vagy a betegség témakörét boncolgatják, ha pedig felolvas közönség előtt, izgul-e? Ilyen és hasonló kérdésekre adott feleletet Dóka Péter ifjúsági író, a Móra Könyvkiadó szerkesztője a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár meghívására, az intézmény igazgatója, Szonda Szabolcs és Farkas Kinga, a Cimbora főszerkesztője társaságában.
A beszélgetés azzal a „diagnózissal” indult, amelyet az ifjúsági írók gyakran megkapnak, miszerint bajos volna őket felnőttnek nevezni, inkább a gyerek- vagy kamaszkor állapotában élnek a mai napig. Dóka Péter szerint ő maga is megmaradt a kamasz állapotban, ami részben viccesen hangzik, de részben tragikus is: kapkodva ebédel, elfelejti kihúzni magát, amikor illene stb. Az íráshoz persze remek állapot ez, de ő egyébként is úgy képzeli el, hogy valaki nem lesz rögtön felnőtt, hanem előbb átlépi a küszöböt, majd visszalép, majd előre, majd vissza, majd...
Főként fiatalokból álló közönségével megosztotta azt is: gyerekkorában nagyon szeretett enni, könyvei pedig mindig zsírosak voltak, mert ebéd közben olvasta azokat, és nyilvánvalóan időnként lapoznia kellett. Emellett félénk gyerek volt, de hamar rájött, hogy a gondolat, az írás világában feloldódnak gátlásai. Írni úgy kezdett, hogy egy nyáron, miután az iskolában megelégelték, hogy sem helyesen, sem szépen nem tud írni, Lázár Ervin meséket kellett másolnia a füzetbe. Az ötödik napon ráunt a tevékenység egyhangúságára, és saját mondatokkal bővítette ki Lázár Ervin sorait.
Szülei hamar felismerték, hogy tehetséges, és ezt közölték is vele azzal, hogy ebben higgyen akkor is, ha bárki másképp látja. A gimiben valóban nem tudták, hogy írói vér csörgedezik az ereiben, mert folyamatosan egyesekkel tért haza – nem tudott eléggé gyorsan írni, ezért lemaradt a többiektől, és rossz osztályzatokat kapott.
Dóka arról is beszélt, a Móra Könyvkiadónál vállalt tevékenysége negatív hatással van az írásra, gyakran elfárad ugyanis, és látja azokat a „nagyon szerencsétlen” szerzőket, akik jelentkeznek nála. Azt tapasztalta, mesélte, hogy akik különösen tehetségesek, azokat nehéz kezelni, ezért lassabban haladnak, a kevésbé jók azonban általában szorgalmasak, ami előnyükre válik.
A közönség soraiból számos kérdés érkezett, többek között, hogy lámpalázas-e, amikor saját meséit kell felolvasnia mások előtt? Az író megvallotta, hogy az, de ez nem probléma, amíg nem esne össze, egyébként most is reszket kissé. A beszélgetés után az író könyveit lehetett megvásárolni és dedikáltatni.