Véget ért az első Vásárhelyi Forgatag, amire – ha kérdezték, miért volt nekem olyan fontos ideutazni – elsősorban azért érkeztem, hogy „drukkoljak a szülővárosomnak”. Marosvásárhelyen született, Kolozsváron élő erdélyi magyarként kíváncsi voltam meg féltem is tőle, mi lesz egy ilyen, konfliktussal öntözött csíra sorsa. Bejártam a Forgatag tereit és azokat a rózsás tereket is, ahová hiába kívánkozott a rendezvény. Beszélgettem résztvevőkkel, szervezőkkel, árusokkal. Még többet hallgatóztam. Nem illik, de hasznos. „Apa, kérek valami játékot, ami ingyen van!” – esdekelt például egy kislány közel hozzám a tömegben. Biztos a szülők vasárnap estére kifogytak a munícióból…

Ahova nem kukkantottam be – és elismerem, az objektivitás szellemében elvártam volna magamtól – az az „Împreună – Együtt” című ellenrendezvény volt. De hallottam a kétségbeesetten felhúzott decibeleket, az indokolatlanul felerősített basszust az otthonomból is. Ablak becsukva, fülhallgató a fejemen – mégis. Valaki nagyon túl akart kiabálni egy másik rendezvényt.

Kolozsvári lakosként sajnos többször olyan érzésem volt az elmúlt napokban, mintha visszapörgették volna az idő kerekét, a rossz szájízű Funar-korszakig. Éppen csak a padok nincsenek itthon piros-sárga-kékre festve. A hazai polgárosodás óvodáskora: amikor mindent verekedéssel, hajhúzogatással, egymás lábára taposással, kötények megtépázásával, kiközösítéssel oldunk meg. Nektek van csapatotok, aki rendezvényt csinál? Na, akkor mi szerevzünk egy még hangosabb rendezvényt. Megpróbáljuk elcsábítani a ti csapatotok tagjait. Nem ment? Dühünkben kígyót-békát kiabálunk rátok.

Ti meg ellenrendezvényt csináltatok? Bosszúból mi nem nyomtatunk programfüzetet a ti nyelveteken. Azért se! Egyet se…

Nem is csodálkoztam, hogy a román taxis mogorván, foghegyről válaszolt, amikor magyarul megkértem, vigyen ki a Maros-parti Forgatagra. Pedig Vásárhely híres volt az „amilyen-a-kliens-olyan-nyelven-beszélek-hozzá” taxisofőrjeiről. Az ellenségeskedés, akárki kezdte, ragályos és mirigyekig hatol, mint a pestis.

Szerencsére kolozsvári tapasztalataim optimistává tesznek. Ha Funar egykori városában néhány év alatt odáig jutottunk, hogy a Főtéren pár tízezer magyar ember (nem tudom, pontosan hány, de tele torokból) spontánul elénekli a székely himnuszt a magyar Himnusz után, és ezért nem vernek meg senkit, nem kiabál közbe senki, nem érzi veszélyeztetve magát senki – akkor előbb-utóbb Vásárhely Főterén is meg fog ez történni.  

Florea pontosan tudta egyébként, miért olyan fontos nekünk a Főtér. A Maros-parton már említett, illetlen füleléseim során sok mindent hallottam (rég nem látott ismerősök örömteli üdvözlését, csokis lángost kunyeráló gyerekek könyörgését, családi híreket és politizálást) – csak éppen egyvalamit nem nagyon hallottam: román szót.

Mert nem voltak kíváncsiak ránk. Nem csak az ellenrendezvény miatt. Az információ, ami eljutott hozzájuk, valószínűleg valami zavaros, kellemetlen, fárasztó konfliktus felhőjét hagyta bennük, amit minden normális, hétvégéző, pihenni vágyó ember igyekszik elkerülni.

A Főtérre azért lett volna szüksége a vásárhelyi magyarságnak, hogy – akárcsak Kolozsváron - közösségként megmutassa magát. Hogy ne eldugva ünnepelje önnön létezését, hanem a másik közösség szeme előtt. Mitől nyugodtak meg Kolozsváron a románok, mitől kezdtek el pozitívan viszonyulni a Magyar Napokhoz? Pontosan attól, hogy végigmentek a Farkas utcán és a Főtéren. Attól, hogy látták: nem sokban különbözünk. Ugyanúgy sétálgatnak, esznek, bámészkodnak a mi családjaink is. Ugyanúgy fáradnak a mi öregjeink is. Ugyanúgy hisztiznek a mi gyerekeink is, csak más nyelven.  Ráadásul esténként, koncertek után az önkéntesek még azt a kevés szemetet is összeszedik a közös városunkból, ami a földre került.

És attól nyugodtak meg, hogy rájöttek: a magyar közösség, bár sokkal nagyobb, mint ahogy azt ők eddig hitték, mégsem félelmetes. Talán egy kicsit irigyelni is kezdték azt a torokkaparó közösségi érzést, ami a számukra először látott tömeget átfogta egy adott pillanatban ott, Mátyás király szobra előtt.

Hogy a vásárhelyi magyarság mennyire (és joggal) ki van éhezve erre a közösségi élményre, számomra a Szentegyházi Gyermekfilharmónia koncertjén derült ki mindennél beszédesebben. Mert tény, hogy híres és neves és csodálatos Haáz Sándor zenekara, de itt nem csak erről volt szó. Ahogy majd’ leszakadtak az erkélyek a Kultúrpalota nagytermében, ahogy egész családok a pár hónapos csecsemőtől a dédiig felvonultak, gyerekekkel, végigállva a koncertet - néhányan már a hangolásnál törölgették a könnyeiket, mellettem egy ősz férfi végigsírta a másfél órát – ott, akkor érezni lehetett, hogy a vásárhelyi magyarság vastapsa nemcsak a Gyermekfilharmonikusoknak, hanem saját magának is szól. És erre az élményre néha szükség van, még ha súrolja is a giccs határait.

Kolozsváron a szervezők empátiája és bölcsessége kellett ahhoz, hogy a román lakosság idegenkedés helyett érdeklődve forduljon a Magyar Napok felé. Román nyelvű idegenvezetés a városban és a Házsongárdban. Román nyelvű programfüzetek. Román nyelvű felszólalások, és – igen, román himnusz a zárókoncert előtt. Azért, hogy utána a magyart is teljes lelki nyugalommal lehessen elénekelni. Egyiktől se fájdult meg a füle senkinek.

Persze, még mielőtt a magyar Himnuszig jutottunk volna, érett és higgadt tárgyalásokra volt szükség városvezetői szinten. Emil Boc, ahogy mondani szokták, „nem most jött a hat ötvenessel”: volt már jogász, polgármester, miniszterelnök, megjárta fel-s-le a politika összes lépcsőfokát. A két magyar párt meg ritka bölcsességgel tette túl magát a villogni vágyáson és dolgozott vállvetve, a közösség érdekében. Felnőttek.

Talán pár év múlva a vásárhelyi elöljáró is leveti az óvodáskötényt.