Nincs olyan, hogy erdélyi irodalom, nincs felvidéki irodalom, magyar irodalom van – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Hajdú Áron. A csíkszeredai BookArt kiadó igazgatóját abból az alkalomból kérdeztük, hogy csütörtökön átveszi Budapesten a Szép Magyar Könyv 2012 versenyen nyert oklevelet.

A csíkszeredai BookArt a Szép Magyar Könyv 2012 versenyen oklevelet nyert, amit csütörtökön vesz át a könyvhéten, Budapesten. Mit díjazott a zsűri?

Ezen a versenyen nem a tartalmat veszik figyelembe, hanem a külcsínt. A könyv előállításához szükség van egy sor olyan ember munkájára, akik úgymond láthatatlanok: szerkesztők, tipográfusok, illusztrátorok, akik ezt a terméket, alkotást létrehozzák. A Szép könyv-versenyek ezekről az emberekről szólnak, arról, hogy ezeknek a láthatatlan embereknek a munkáját valamilyen szinten elismerik, díjazzák. Ez a verseny mindig is a külcsínről szólt. Azt, hogy Marosvásárhelyen minden évben nyerünk Szép könyv-díjat, már szinte megszoktuk, most, hogy van ifjúsági könyvünk, ezzel is nyertünk. Mivel nagyon magasra tettük a mércét, tartanunk is kell magunkat ehhez, nagyon oda kell figyelnünk. Művészeti album kategóriájában még azért nem versenyeztünk, mert ilyet még nem adtunk ki.

Milyen könyveket ad ki a BookArt?

A BookArt irodalmat ad ki, kizárólag irodalmat. A könyvolvasók két táborra lehet osztani: az egyik az, amelynek tagjai mindenhonnan, az elektronikus sajtóból szerzik meg az információt, CD-t, DVD-t vesz. Akad, aki még mindig szereti a könyvet kézbe venni, és úgy tekint a könyvre, mint műalkotásra, és a BookArt ennek is eleget próbál tenni. Éppen ezért nagyon sok külsőssel dolgozunk. A szerkesztőbizottságban az erdélyi irodalom meghatározó személyiségei vannak, azonban a BookArt nem erdélyi kiadó szeretne lenni, hanem magyar kiadó. Éppen ezért nem feltétlenül csak erdélyi szerzőket foglalkoztatunk. Még mindig van igény a nyomtatott könyvre, és hisszük, hogy még lesz a továbbiakban is, azonban az igény változik. Egyre magasabb ez az igény, és ennek kell eleget tenni. A könyv formájával, anyagával segíteni kell a szerzőt abban, hogy megfelelő köntösben járuljon az olvasó elé. Ehhez rendeljük azt a munkát is, ami a tipográfiát, a nyomtatást illeti, mert egy könyv megjelenésének ünnepnek kell lennie, elsősorban a szerzőnek, a kiadónak.

Nyolcvankilenc előtt a könyvnek nem nagyon volt versenytársa. Most viszont rengeteg információs csatorna áll az emberek rendelkezésére. Kell-e küzdeni az egyéb médiumokkal az olvasók megőrzéséért?

Onnan kell kiindulnunk, hogy már a hetvenes években, de még pregnánsabban a nyolcvanas évektől kezdve a könyv elvesztette egyedüli tudáshordozó szerepét. A hatvanas, hetvenes években nagyon elterjedt a rádió, a tévé, ahonnan információkat lehetett gyűjteni, most viszont az elektronikus világ ezt az információt sokkal hozzáférhetőbben hordozza. Azonban megmaradt  az a szegmens, amely a könyvolvasóknak szól, éppen ezért egy könyvnek műtárgynak kell lennie. Még mindig van egy réteg, aki a könyvolvasást csak úgy tudja elképzelni, hogy kézbe vesz egy könyvet. Ennek az olvasói rétegnek kell megfelelni. A könyvolvasók tábora sokkal kisebb, mint az újságolvasók tábora, viszont konstans. Aki szeret könyvet olvasni, az a következő könyvet is megveszi. Ez nem egy harc. A könyv azoknak szól, akik bemennek a könyvesboltba, megnézik, megveszik, elolvassák.

Van, aki arra panaszkodik, hogy a könyvek drágák.

Hamis magyarázat, hogy drága a könyv: két-három csomag cigaretta árába kerül. Ha belegondolunk abba, hogy egy-egy könyv mögött mi van – szerkesztőbizottság, nyomdai előkészítés, grafikusok –, nem hiszem, hogy két-három cigaretta ára nagy anyagi áldozat volna. Nem tartom őszinte magyarázatnak azt, hogy egy könyv drága volna. Ha valakinek, aki azt mondja, hogy nincs pénze könyvet olvasni, feltesszük a kérdést, hogy utoljára mikor járt könyvesboltban, akkor a válasza nagyon elmosódott lesz, mert nem fogja tudni megmondani.

És az elektronikus könyvek?

Az elektronikus könyv a globalizáció egyik nyúlványa, amely nem befolyásolja a könyvet. Ezelőtt négy-öt éve robbant be a piacra, akkoriban a frankfurti könyvvásáron egy egész pavilont rendeztek be az elektronikus könyveknek, azonban nem volt sikere. Tavaly viszont már nem külön pavilonban jelentek meg ezek a könyvek, hanem éppen csak jelen voltak. Az elektronikus könyvek jelensége hamarabb lecsengett, mint ahogy jósolták, ugyanis annak ellenére, hogy egy elektronikus könyvet bárhol lehet olvasni, nem úgy lehet lapozni, mint egy könyvet, nincs nyomdafesték illata, márpedig a könyvolvasók ezt igénylik. A legnagyobb kiadók között olyan is akadt, aki bele sem fogott az elektronikus könyvek publikálásába.

Mi a legrosszabb, amit egy könyvkiadó tehet?

Jó kérdés... Talán az, ha itt Erdélyben megpróbál erdélyi kiadónak maradni, vagy ezt hangoztatja. Nincs olyan, hogy erdélyi irodalom, nincs felvidéki irodalom, magyar irodalom van. Tehát a könyvek, a kiadók a magyar irodalom részei. Ha nem tudjuk ehhez igazítani a minőséget, akkor fölösleges azzal magyarázkodnunk, hogy mi erdélyi kiadók vagyunk, kis kiadók vagyunk, kevés a pénzünk, nincsenek lehetőségeink. Mert ezzel csak a tehetetlenségünket és elmaradottságunkat magyarázzuk. El kell dönteni, hogy én most hol rúgom a labdát, melyik térfélen. Attól, hogy erdélyi kiadó vagyok, úgysem kapok több támogatást. Mint kiadó, nem arra vagyok hivatott, hogy az erre a célra elkülönített közpénzt feléljem, hanem arra, hogy mint erdélyi kiadó, megéljek a könyvpiacon.

Vannak kiadók, amelyek gyakorlatilag kizárólag pályázatokból élnek. Vaskos helytörténeti monográfiákat adnak ki, aztán arra panaszkodnak, hogy nincs pénz, kevés a támogatás...

Itt most egy dolog biztos. A könyvkiadás olyan gazdasági vállalkozás, amely a földkerekség összes országában támogatást is felhasznál. Minden országban az állam támogatja az irodalmat is, mint a kultúra fontos részét. Viszont itt felmerül a kérdés, hogy azt a kevés pénzt, amit erre elkülönítenek, mire költjük. Egy monográfiát, amelyben nagyon sok információ van, nagyon sok képanyag, azt inkább elektronikus formában kellene terjeszteni: interneten, vagy CD-n, DVD-n. Az irodalmat, azt viszont könyvben kell elképzelni.

Jót tesz egy kiadónak, ha egy adott területen specializálja magát, és abban aztán alaposan elmerül?

Én hiszem, hogy igen. Fontos, hogy egy kiadónak legyen egy arcéle. Mi például azon kevés erdélyi kiadó vagyunk, akik még verset is kiadunk. Annak ellenére, hogy manapság egyre kevesebben olvasnak verset, mert a rövidpróza az, amit gyakrabban olvasnak, de a vers is része az irodalomnak. Más a helyzet egyes nagy kiadókkal, amelyeknek olyan leányvállalatuk is van, amely kizárólag ponyvát forgalmaz, és senki nem tudja, hogy a két kiadó egy és ugyanaz. De valamiből élni is kell. És ahhoz, hogy az útkeresés után jó arcélünk legyen, keresnünk kellett egy megfelelő grafikust. És ezt megtaláltuk a csíkszeredai Részegh Botondban, aki meghatározza a könyvek küllemét. Nem feltétlenül mindegyikét, de ő az, aki vigyáz a könyvek megfelelő grafikai kivitelezésére. Engem nem érdekel, kinek milyen politikai háttere van. Ami jó, az jó! Ugyanúgy kiadunk Szőcs Gézát, mint Markó Bélát.

Fordításokkal foglalkoznak-e?

Abból az igényből kiindulva, hogy levetkezzük a provincializmust, nem erdélyi kiadóként kell megjelenni, hanem magyar kiadóként. Éppen ezért fontosnak tartjuk a jó fordításokat. Itt van például a Svájci könyvek sorozatunk, amely harmadik díjat nyerte a Gala bun de tipar-versenyen. Kiadtuk magyarul Cărtărescut, A sárkányok enciklopédiáját, amelyet Szőcs Géza fordított. Azonban a magyar szerzők románra fordítása az a román kiadók dolga. Én nem akarok betörni a román piacra. De mivel egyre jobb kapcsolatunk kezdett kialakulni a román kiadókkal, megpróbáljuk úgymond eladni nekik a szerzőinket. Több-kevesebb sikerrel. Még nem publikus, de úgy néz ki, hogy a Curtea veche lefordítja Molnár Vilmost. Az egy nehéz kérdés, hogy ki fogja lefordítani, mert a nyelvezete olyan ízes, olyannyira különleges az ő írói világa, hogy nagyon jó fordítónak kell ahhoz lenni, hogy visszaadhassa ezt románul is.

Miket terveznek a közeljövőben?

Először is be akarjuk fejezni a Svájci könyvek sorozatot, amelyből hátra van még három kötet. A kilenc kötetes sorozatot egy tízedik fogja lezárni, amely a kilenc kötet szerzőjéről szól. Készül egy művészeti albumnak nevezhető könyv Részegh Botond munkáiról, amelyben a művész grafikáit illusztrálják Dragomán György karcolatai. A könyvben fordított helyzet alakult ki, mert Dragomán Györgyöt megihlették Részegh Botond munkái, és ebből hét karcolat született. Készülőfélben egy lektűr, amelyet Hajdú Farkas Zoltán ír 1913-ról, a korabeli újsághírek alapján. Nagyon sok mindenre magyarázatot találunk, ha a korabeli újságokban tallózunk. 1913 az utolsó békeév volt, amikor a kulturális központ Bécs volt. Tallózunk a korabeli amerikai, európai újságokból, illetve a Csíki Lapokból tallózva végigmegyünk 1913 mind a tizenkét hónapján. Kiderül például, hogy Hitler és Lenin talán ugyanabban a parkban sétáltak annak idején. Szóval egy érdekes lektűr lesz, amit megpróbálunk augusztusra, a városnapokra kihozni.