Mielőtt januárban elnyerte volna a főbb Grammy-díjakat, a 18 éves amerikai énekes, Billie Eilish átkoncertezte a nagyvilágot, a Rolling Stone-tól az Elle-ig minden fontosabb sajtótermékben szerepelt, és a James Bond-filmek történetében legfiatalabbként felkérték a No Time to Die címdalának megírására. Aki nem tini, vagy nincs kamaszodó gyermeke, és a Grammy-gáláról szóló hírekben szembesült először a nyálkazöldben játszó, túlméretezett ruhát viselő, magabiztos és jellegzetes hangú lánnyal, talán zavarba jött kicsit, hiszen Billie Eilish egészen más, mint amit a korábbi tiniikonoktól megszoktunk. Keszeg Anna kultúrakutatót kérdeztük a jelenségről, elemzéséből kiderült, hogy Billie Eilish egyszerre újszerű, és szerves része, következménye is a kortárs popkultúrának.

Hogyan jellemeznéd a karaktert, amit Billie Eilish a ruháival, a videoklipjeiben játszott szerepeivel hoz? Milyen tiniképet közvetít?

Pimasz és realista. Ha végignézzük a klipjeit, interjúit, jellemzően két arckifejezése van. A pimasz, hierarchiát megkérdőjelező, mindenkire rá- és mindenkit kinevető arckifejezése és testtartása: gyakran nyújtja ki a nyelvét interjúkon, sokszor kislányos a beállása - lásd a keresztezett lábtartást, ami annyi tinilányra jellemző, és olyan nehéz leszokni róla, s aminek olyan jelzésértéke van, hogy soha nem fogjátok megtanítani nekem, hogyan KELL állni/beállni a társadalmi szerepekhez. A másik arckifejezésnek erősebb hagyománya van az ifjúsági kultúrákban: a szorongás, a depresszió, a végtelen szomorúság arckifejezése, az értelmetlenség tudata. Realistának neveztem, mert mögötte van a világ immorális lényegének felismerése, a halál, a mulandóság, a végesség nagyon erős tudatosítása. Billie Eilish a bulik végéről énekel, a nagy bevállalások, kalandok utáni hasfájásról, az alvásról, mint transzállapotról. Meg arról, hogy a jó és rossz örök harca meg van bundázva.

​Nagyon tipikus hangja generációjának: a gyerekességét felvállaló, azt érvényes világértelmezésként képviselő és a világ megmenthetetlenségében biztos, józan fiatal felnőttekének. Abban is nagyon tipikus, hogy egy nemtelen testet akar megmutatni, pontosabban egy bináris nemi kategóriák szerint meg nem határozható testet. És ez is nagyon generációs jellemző: a #metoo-n felnőtt generáció nem hagyja nemi címkékkel gyarmatosítani saját testét.

Milyen előzményei vannak ennek a popszakmában? Miben más Billie Eilish lázadása a Lady Gagáéhoz képest, aki vizuálisan szintén elég erős, polgárpukkasztó klipeket forgatott?

Lady Gaga, vagy a sokszor előzményének nevezett Madonna teste végtelenítetten szexualizált test: arra van kitalálva, hogy megjelenítse és kioltsa a vágyakat, amelyeket ébreszt. Billie Eilish nem polgárpukkasztó: egyszerűen csak nem akar tudomást venni arról, hogy vannak elvárások a testével kapcsolatban. Nagyon felszabadító a vörös szőnyeges, lesifotós megjelenéseit nézni: mintha abból a sok szabályból, amit gyerekkorunk során elsajátítottunk, hogy így meg úgy kell kinéznünk, ezt meg azt kell hangsúlyoznunk a testünkön stb., hozzá semmi sem jutott volna el. Ne feledjük, Billie Eilish otthon tanult nagyon motiváló, kreatív környezetben - nem tanulta meg ezeket a szabályokat. A nagyon bő ruhadarabokat egymásra halmozó esztétika mintha már gyengülne szettjeiben az utóbbi időben, de az avatarszerű testszemlélet, a neonszínek halmozása, a logózott sportruházat kedvelése nagyon tipikus Z-generációs öltözködési mintázat. Az is újszerű benne, hogy klipjei képi világa kevesebb és egyértelműbb vizuális szimbólumot mozgat: a vizuális minimalizmus hagyományai nagyon jól kitapinthatóak bennük.A Billie Eilishról szóló cikkek ki szokták emelni, hogy a sikere alulról jövő, a Soundcloudon futott fel egy dallal, amit a bátyja írt, és ő 13 évesen énekelte el (Ocean Eyes). Továbbra sem veti alá magát a fősodorbeli zeneipar 50 éves férfi szakértőinek, mint mondta egy interjúban, inkább maga rendez videoklipet is (pl. a Xanny-t). Mennyire érződik Billie Eilish világán ez a „self made” jelleg?

Nagyon. Tudatosan érezhető a hozzáállásán, hogy megpróbál egy olyan beszédteret teremteni, ahol a popzene iparági feltételeitől viszonylag függetlenül dolgozhat. (Nyilván, amennyiben a családjában a professzionális szakmai szerepmodelleket látja, lázadhat is az iparág ellen, mert védettsége megmarad. Illetve pont arról is szól ez a nagyon gyors felfutású sztársága, hogy a kortárs médiakörnyezetek mennyire teremtenek és nagyítanak fel származás-alapú egyenlőtlenségeket.) Viszont generációs jellemző, hogy nem hisz az intézményrendszerek működésében, hiszen az elmúlt évtizedek a gazdasági válsággal, a lelepleződő szexuális ragadozókkal éppen arról szóltak, hogy minden korrumpálható. Billie Eilish self made-sége must have: nem lenne az a generációs ikon, aki, ha a karriere a korábbi mintázatokat követné. A generációs harc, a klasszikus establishment megkérdőjelezése és elutasítása klipjeinek is nagyon fontos üzenete.

Nagyon paradigmatikus, hogy a Saturday Night Live tévéműsorban szceníroztak egy olyan jelenetet, amikor első alkalmas fellépőként összefut a show ikonikus szereplőjével Woody Harrelsonnal, akit nem ismer fel a folyósón. Elkezdődik közöttük egy párbeszéd, amiből kiderül, hogy a lány nem hallott Harrelsonról, aki erre elmondja, hogy a nyolcvanas évektől rendszeres házigazdája a műsornak, ahol a csaj fellépni készül. Eilish válasza: természetes, hogy nem ismeri, hiszen az említett időszak nagy részében nem is volt életben. Harrelson viszontválasza: pedig nagyon jó kis időszakot hagyott ki. Jimmy Kimmelt pedig azzal szívatja, hogy mindössze egy gyerekkorában látott reklámból tartja számon. Ugyanakkor a sokféle médium iránti kíváncsiság, a bizalmatlanság a szakemberekkel szemben teljesen egyértelműen kapcsolódik a fent jelzett értékrendhez: a kreativitás családi támogatottságának köszönhetően a legjobbat hozta ki a digitális fordulat adta lehetőségekből. Persze, mindettől még nagyon valószínű, hogy az iparág megpróbálja beszippantani, ahogy például Amy Winehouse-szal történt. Megszokott eljárás lenne a későkapitalizmustól, hogy ismét megvásárolja és a saját gépezetébe olvasztja azt, ami a kritikáját adhatná.

Ezzel az is együtt jár, hogy kevésbé kiszámítható, címkézhető, besorolható. Ez az eklektikus jelleg általában is jellemző a kortárs popkultúrára?

Én azt mondanám, hogy ez nem eklektikusság, hanem az a jelenség, amit a társadalomtudományban címkézés-ellenességnek (anti-labeling) nevezünk. A címkézés elméleteit a tulajdonítás, a sztereotipizálás és önigazolás jelenségein keresztül Erving Goffmantól David Matzáig sokszor leírták, elemezve, hogy a címkézés mennyire válik önbeteljesítő jóslattá az identitás kialakulásának folyamatában. Ezeknek az elméleteknek ért be a tanulsága a kortárs popkultúrában: amikor whisky-függő női szuperhősök segítenek legyőzni narcisztikus pszichopatákat, amikor afroamerikai rendőrnők hódítják meg poszthumán istenek szívét, akkor jócskán túl vagyunk azon, hogy személyiségjegyek, vizuális jellemzők alapján címkézni lehetne embereket. Legalábbis a populáris kultúrának az utóbbi két évtizedben sikeres termékei mind a címkézés lehetetlenségét tűzték zászlajukra. Most csak a magunk mögött hagyott évtized legsikeresebb termékére utalok, a Trónok harcára: gondoltuk volna, hogy törékeny szőke, sárkányos nődiktátorok őrületétől kell féltenünk a világ sorsát, és intrikus, szex- és alkoholfüggő törpék jelentik a garanciát arra, hogy a világ megmenthető? De gondolhatunk 2019 HBO-s nagysikerű tinisorozatának, az Eufóriának a szereplőire, hogy ugyanezt a tendenciát lássuk: a gyógyuló drogfüggő lány és transznemű osztálytársnője közötti zaklatás, erőszak, zsarolás alaphangjain létrejövő kapcsolatra.

Billie Eilish nem kimondottan könnyen fogyasztható, nem könnyű nézni a klipjeit sem, ahol fekete festéket sírva néz velünk szembe, vagy cigicsikkeket oltanak ki az arcán. Mégis mainstream lett, minden hátborzongató furcsaságával, karcosságával együtt, és tinik milliói követik. Változott a fogyasztók ingerküszöbe, értékrendje?

Azt hiszem, erre a kérdésre a fentebbiekben válaszoltam: a világ egy karcosabb hely lett az elmúlt két évtizedben. Félünk az ismert és ismeretlen járványoktól, a kinti és benti ellenségtől, a földi élet az általunk ismert formában éppen átalakulás előtt áll, a mélyszegénység sokak számára egyre fenyegetőbb. Billie Eilish a 2000 után született generáció első mainstream hangja. A „jobb már nem lesz”-realizmusának hangját közvetíti. És valami olyat mond, hogy jobb már nem lesz, de meg lehet szokni. Xanax-szal, tudatmódosító szerekkel, arcunkon elnyomott cigicsikkel, hajunkra, bőrünkre engedett pókkal edzve magunkat a borzalmakhoz. És közben nagyon sokat és jót lehet kacagni - többek között a „rossz fiúkon”.