Mielőtt januárban elnyerte volna a főbb Grammy-díjakat, a 18 éves amerikai énekes, Billie Eilish átkoncertezte a nagyvilágot, a Rolling Stone-tól az Elle-ig minden fontosabb sajtótermékben szerepelt, és a James Bond-filmek történetében legfiatalabbként felkérték a No Time to Die címdalának megírására. Aki nem tini, vagy nincs kamaszodó gyermeke, és a Grammy-gáláról szóló hírekben szembesült először a nyálkazöldben játszó, túlméretezett ruhát viselő, magabiztos és jellegzetes hangú lánnyal, talán zavarba jött kicsit, hiszen Billie Eilish egészen más, mint amit a korábbi tiniikonoktól megszoktunk. Keszeg Anna kultúrakutatót kérdeztük a jelenségről, elemzéséből kiderült, hogy Billie Eilish egyszerre újszerű, és szerves része, következménye is a kortárs popkultúrának.

Hogyan jellemeznéd a karaktert, amit Billie Eilish a ruháival, a videoklipjeiben játszott szerepeivel hoz? Milyen tiniképet közvetít?

Pimasz és realista. Ha végignézzük a klipjeit, interjúit, jellemzően két arckifejezése van. A pimasz, hierarchiát megkérdőjelező, mindenkire rá- és mindenkit kinevető arckifejezése és testtartása: gyakran nyújtja ki a nyelvét interjúkon, sokszor kislányos a beállása - lásd a keresztezett lábtartást, ami annyi tinilányra jellemző, és olyan nehéz leszokni róla, s aminek olyan jelzésértéke van, hogy soha nem fogjátok megtanítani nekem, hogyan KELL állni/beállni a társadalmi szerepekhez. A másik arckifejezésnek erősebb hagyománya van az ifjúsági kultúrákban: a szorongás, a depresszió, a végtelen szomorúság arckifejezése, az értelmetlenség tudata. Realistának neveztem, mert mögötte van a világ immorális lényegének felismerése, a halál, a mulandóság, a végesség nagyon erős tudatosítása. Billie Eilish a bulik végéről énekel, a nagy bevállalások, kalandok utáni hasfájásról, az alvásról, mint transzállapotról. Meg arról, hogy a jó és rossz örök harca meg van bundázva.

Milyen előzményei vannak ennek a popszakmában? Miben más Billie Eilish lázadása a Lady Gagáéhoz képest, aki vizuálisan szintén elég erős, polgárpukkasztó klipeket forgatott?

Lady Gaga, vagy a sokszor előzményének nevezett Madonna teste végtelenítetten szexualizált test: arra van kitalálva, hogy megjelenítse és kioltsa a vágyakat, amelyeket ébreszt. Billie Eilish nem polgárpukkasztó: egyszerűen csak nem akar tudomást venni arról, hogy vannak elvárások a testével kapcsolatban. Nagyon felszabadító a vörös szőnyeges, lesifotós megjelenéseit nézni: mintha abból a sok szabályból, amit gyerekkorunk során elsajátítottunk, hogy így meg úgy kell kinéznünk, ezt meg azt kell hangsúlyoznunk a testünkön stb., hozzá semmi sem jutott volna el. Ne feledjük, Billie Eilish otthon tanult nagyon motiváló, kreatív környezetben - nem tanulta meg ezeket a szabályokat. A nagyon bő ruhadarabokat egymásra halmozó esztétika mintha már gyengülne szettjeiben az utóbbi időben, de az avatarszerű testszemlélet, a neonszínek halmozása, a logózott sportruházat kedvelése nagyon tipikus Z-generációs öltözködési mintázat. Az is újszerű benne, hogy klipjei képi világa kevesebb és egyértelműbb vizuális szimbólumot mozgat: a vizuális minimalizmus hagyományai nagyon jól kitapinthatóak bennük.A Billie Eilishról szóló cikkek ki szokták emelni, hogy a sikere alulról jövő, a Soundcloudon futott fel egy dallal, amit a bátyja írt, és ő 13 évesen énekelte el (Ocean Eyes). Továbbra sem veti alá magát a fősodorbeli zeneipar 50 éves férfi szakértőinek, mint mondta egy interjúban, inkább maga rendez videoklipet is (pl. a Xanny-t). Mennyire érződik Billie Eilish világán ez a „self made” jelleg?

Nagyon. Tudatosan érezhető a hozzáállásán, hogy megpróbál egy olyan beszédteret teremteni, ahol a popzene iparági feltételeitől viszonylag függetlenül dolgozhat. (Nyilván, amennyiben a családjában a professzionális szakmai szerepmodelleket látja, lázadhat is az iparág ellen, mert védettsége megmarad. Illetve pont arról is szól ez a nagyon gyors felfutású sztársága, hogy a kortárs médiakörnyezetek mennyire teremtenek és nagyítanak fel származás-alapú egyenlőtlenségeket.) Viszont generációs jellemző, hogy nem hisz az intézményrendszerek működésében, hiszen az elmúlt évtizedek a gazdasági válsággal, a lelepleződő szexuális ragadozókkal éppen arról szóltak, hogy minden korrumpálható. Billie Eilish self made-sége must have: nem lenne az a generációs ikon, aki, ha a karriere a korábbi mintázatokat követné. A generációs harc, a klasszikus establishment megkérdőjelezése és elutasítása klipjeinek is nagyon fontos üzenete.

Nagyon paradigmatikus, hogy a Saturday Night Live tévéműsorban szceníroztak egy olyan jelenetet, amikor első alkalmas fellépőként összefut a show ikonikus szereplőjével Woody Harrelsonnal, akit nem ismer fel a folyósón. Elkezdődik közöttük egy párbeszéd, amiből kiderül, hogy a lány nem hallott Harrelsonról, aki erre elmondja, hogy a nyolcvanas évektől rendszeres házigazdája a műsornak, ahol a csaj fellépni készül. Eilish válasza: természetes, hogy nem ismeri, hiszen az említett időszak nagy részében nem is volt életben. Harrelson viszontválasza: pedig nagyon jó kis időszakot hagyott ki. Jimmy Kimmelt pedig azzal szívatja, hogy mindössze egy gyerekkorában látott reklámból tartja számon. Ugyanakkor a sokféle médium iránti kíváncsiság, a bizalmatlanság a szakemberekkel szemben teljesen egyértelműen kapcsolódik a fent jelzett értékrendhez: a kreativitás családi támogatottságának köszönhetően a legjobbat hozta ki a digitális fordulat adta lehetőségekből. Persze, mindettől még nagyon valószínű, hogy az iparág megpróbálja beszippantani, ahogy például Amy Winehouse-szal történt. Megszokott eljárás lenne a későkapitalizmustól, hogy ismét megvásárolja és a saját gépezetébe olvasztja azt, ami a kritikáját adhatná.

Ezzel az is együtt jár, hogy kevésbé kiszámítható, címkézhető, besorolható. Ez az eklektikus jelleg általában is jellemző a kortárs popkultúrára?

Én azt mondanám, hogy ez nem eklektikusság, hanem az a jelenség, amit a társadalomtudományban címkézés-ellenességnek (anti-labeling) nevezünk. A címkézés elméleteit a tulajdonítás, a sztereotipizálás és önigazolás jelenségein keresztül Erving Goffmantól David Matzáig sokszor leírták, elemezve, hogy a címkézés mennyire válik önbeteljesítő jóslattá az identitás kialakulásának folyamatában. Ezeknek az elméleteknek ért be a tanulsága a kortárs popkultúrában: amikor whisky-függő női szuperhősök segítenek legyőzni narcisztikus pszichopatákat, amikor afroamerikai rendőrnők hódítják meg poszthumán istenek szívét, akkor jócskán túl vagyunk azon, hogy személyiségjegyek, vizuális jellemzők alapján címkézni lehetne embereket. Legalábbis a populáris kultúrának az utóbbi két évtizedben sikeres termékei mind a címkézés lehetetlenségét tűzték zászlajukra. Most csak a magunk mögött hagyott évtized legsikeresebb termékére utalok, a Trónok harcára: gondoltuk volna, hogy törékeny szőke, sárkányos nődiktátorok őrületétől kell féltenünk a világ sorsát, és intrikus, szex- és alkoholfüggő törpék jelentik a garanciát arra, hogy a világ megmenthető? De gondolhatunk 2019 HBO-s nagysikerű tinisorozatának, az Eufóriának a szereplőire, hogy ugyanezt a tendenciát lássuk: a gyógyuló drogfüggő lány és transznemű osztálytársnője közötti zaklatás, erőszak, zsarolás alaphangjain létrejövő kapcsolatra.

Billie Eilish nem kimondottan könnyen fogyasztható, nem könnyű nézni a klipjeit sem, ahol fekete festéket sírva néz velünk szembe, vagy cigicsikkeket oltanak ki az arcán. Mégis mainstream lett, minden hátborzongató furcsaságával, karcosságával együtt, és tinik milliói követik. Változott a fogyasztók ingerküszöbe, értékrendje?

Azt hiszem, erre a kérdésre a fentebbiekben válaszoltam: a világ egy karcosabb hely lett az elmúlt két évtizedben. Félünk az ismert és ismeretlen járványoktól, a kinti és benti ellenségtől, a földi élet az általunk ismert formában éppen átalakulás előtt áll, a mélyszegénység sokak számára egyre fenyegetőbb. Billie Eilish a 2000 után született generáció első mainstream hangja. A „jobb már nem lesz”-realizmusának hangját közvetíti. És valami olyat mond, hogy jobb már nem lesz, de meg lehet szokni. Xanax-szal, tudatmódosító szerekkel, arcunkon elnyomott cigicsikkel, hajunkra, bőrünkre engedett pókkal edzve magunkat a borzalmakhoz. És közben nagyon sokat és jót lehet kacagni - többek között a „rossz fiúkon”.