Egyre nehezebb a villogó kütyükkel felvenni a versenyt – Székelyföldet járó mesemondóval beszélgettünk
Gregus László magyarországi mesemondó havonta járja Erdélyt, hogy a Tekergő Meseösvény Egyesület tagjaként visszacsempéssze a gyermekek és a felnőttek mindennapjaiba az élőszavas mesemondást. Kolozsváron faggattuk ki, ahol éppen felnőtteknek szóló Mesekorsót tartott. Válaszaiból kiderül: ha a népmese az eltűnne az életünkből, valami nagyon mélyen emberit veszítenénk el, mert az élőszavas mesemondás pótolhatatlan.
Honnan származol, és mióta foglalkozol mesemondással? Voltaképpen ez a foglalkozásod, vagy van más szakmád is?
Budapesten születtem és jelenleg ott is élek. Nem akartam mesemondó lenni, de mindig is érdekeltek a népmesék. Aztán 2011-ben elvégeztem a budapesti Hagyományok Háza Magyar népmese – hagyományos mesemondás kurzusát, és utána kezdtem el mesélni. Egyszerűen magába szippantott ez a világ. Szóval már 8 éve járom a világot, és mesélek gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Szeretek mesélni, szeretem látni, hogyan varázsolja el a mese a gyerekeket, a felnőtteket, és szeretek a mesékkel utazni is. Jelenleg szabadúszó vagyok – egyrészt a mesemondással, másrészt improvizációs színházzal foglalkozom.
Miért választja egy magyarországi mesemondó Székelyföldet? Mi az, ami ilyen gyakran visszahív a térségbe?
Hajós Erika mesemondó társam Kolozsváron született, itt nőtt fel. Ő hívta életre a Tekergő Meseösvény Egyesületet. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, és én is tekergő lettem, mindig hozott magával, együtt meséltünk és táboroztattunk. Itt mindig szívesen fogadták a meséket, szeretettel vártak minket, így jó érzés volt mindig újra megérkezni. Amikor megérkezem, sokszor úgy is szoktam mondani, „itthon”, most itthon vagyok. Az évek során sok kedves barátság, ismeretség is alakult, ezért is szívesen járok „haza”.
Pontosan hogyan zajlik a mesemondás folyamata? Te hogyan szoktál felkészülni? Mi megy végbe benned, amikor mesélsz?
Sokféle mesés programban részt szoktam venni. Van, amikor több mesét kell összefűzni, van, amikor csak egy hosszabb mesét mesélek, de közben játszunk a gyerekekkel, és van, amikor csak egy mesét mondok el, de utána a gyerekek mesehősökké válhatnak és bejárhatják ezt a mesét. Általában, ha gyerekeknek mesélek, akkor mindig megkeressük a meselátó szemeket, mesehalló füleket és a szívünk táját, ahol majd a mesék fognak lakni. Felkészülünk a mesére. Nálam szoktak hangszerek is lenni (doromb, furulya, tilinkó, kaval), és ezeket megszólaltatom a mesék közben, kicsit megismerjük őket.
A népmeséket én a régi, hagyományos módon szoktam mondani, ami azt jelenti, hogy nem egy szó szerinti, betanult szöveget mondok el, hanem a fejemben megvan a történet váza, és a saját szavaimmal mesélem el a történetet, ami mesemondásról mesemondásra alakulhat, formálódhat. Mindig hatással van rá a hallgatóság, ők is aktív részesei annak, hogyan kanyarítom éppen a mesét. Így amikor a mesemondásra készülök, a történet legfontosabb elemeit rögzítem magamban, a többi pedig az adott pillanatban születik meg.
Belülről ez kicsit olyan, mintha a mesének a képeit látnám magamban, és ezeket a képeket mesélem el. Ez elég nagy figyelmet kíván – figyelmet a mesére és a hallgatókra is, hogy minden rezdülésüket figyelembe tudjam venni. Persze amikor egy-egy mesélésre készülök, akkor azt is figyelembe kell vennem, hogy kiknek mesélek, hogyan válasszak mesét. Mást kell 5-6 éves, mást 7-10 éves gyerekeknek mesélni, nem is beszélve a kis- és nagykamaszokról és a felnőttekről. Alapvetően mint a Tekergő Meseösvény Egyesület mesemondója járom a világot, de alapító tagja vagyok a Meseszó – Magyar Mesemondó és Szövegfolklór egyesületnek is.
Milyen egyéb programokat szerveztek? Beszélnél nekünk egy kicsit erről az egyesületről?
Mesélünk családi mesedélutánokon, felnőtt meseesteken, de sokszor óvodákba, iskolákba, könyvtárakba hívnak minket, és egy-egy óra keretében mesélünk. Iskola másként hét programok keretében is sok iskolába, óvodába eljutunk, mindig örülünk, amikor megkeresnek és hívnak bennünket. Ez azt jelenti, hogy nemcsak nekünk, hanem másoknak is fontos a mese és így tovább tudjuk éltetni azt a mesemondói hagyományt, ami a régiek életét évszázadokon át meghatározta.
Nyaranta táborokat szervezünk gyerekeknek, olyankor az egész hét a mesék körül forog. Nem csak mi mesélünk, de a gyerekekkel együtt meséket szövünk, majd ezeket a meséket elő is adjuk. Fontosnak tartjuk ugyanakkor, hogy olyan helyekre is elvigyük a meséket, ahová nem, vagy csak nagyon ritkán szokott eljutni. Szeretnénk minél több alkalommal eljutni a szórványba, és szeretnénk idősek otthonában, vagy akár hajléktalanoknak is mesélni. Így született meg támogatói programunk is, hogy ezeket a programokat életben tudjuk tartani. Ennek érdekében stúdióba vonultunk, és CD-t készítettünk, amelyen mesék, dalok szerepelnek. A CD-t bárki, adomány, felajánlás ellenében megvásárolhatja, és ennek a bevételéből tartjuk életben itthon azt a programunkat, hogy a kisebb településekre is el tudjunk jutni, el tudjuk vinni a meséinket. Az első CD-nknek olyan nagy sikere volt, olyan gyorsan elkapkodták, hogy már a második lemezünk is elkészült és ez után is nagy az érdeklődés. Jó hallani, amikor azt mesélik a szülők, hogy a gyerekek szeretik ezeket a meséket, sőt, kérik is, hogy minél többet hallgathassák őket, így nem csak a tévé és az internet van jelen az életükben, nem csak nézik, de hallgatják is a meséket.
Most egy felnőtt meseesten találkoztunk. Miben különbözik az a fajta mesemondás a gyermekeknek való meséléstől?
A gyerekeket aktívabban be kell vonni a mesébe. Többször vissza szoktam kérdezni, és ők általában lelkesen válaszolnak. Vagy van, amikor egy-egy játékot kell a mesébe beépíteni. Ők még nem olyan illedelmesek, hogy egy órán keresztül egy helyben üljenek. Izegnek-mozognak, és ehhez alkalmazkodni kell. Sokszor hallom azt, hogy a mai gyerekeknek már nem lehet mesélni, nem hallgatják végig, nem érdekli őket. Valóban egyre nehezebb a dolgunk, egyre nehezebb a villogó kütyükkel felvenni a versenyt, de én azt tapasztalom, hogy el lehet varázsolni a gyerekeket, ha pedig sikerül, akkor tátott szájjal hallgatják a meséket.
Melyiket szereted jobban? A felnőtteknek vagy gyermekeknek való mesélés jelent nagyobb kihívást?
Más-más kihívás felnőtteknek és gyerekeknek mesélni. Mindkettőnek megvan a maga szépsége. A gyerekeknél figyelni kell arra, hogy olyan mesét válasszak, ami megfogja őket, ne legyen túl hosszú vagy túl bonyolult, de ha a mese magával ragadja őket, és a legtöbbször ez megtörténik, akkor azt azonnal látni lehet rajtuk. Együtt izgulnak a mesék hőseiért, őszintén nevetnek egy-egy mulatságos fordulaton, teljesen belefeledkeznek a történésekbe.
A felnőtteknél már lehet komolyabb, hosszabb történeteket is mondani. A nagy, hosszú és szép tündérmeséinket gyerekeknek nem nagyon lehet mesélni. Viszont a felnőtteket arról kell „meggyőzni”, hogy a mese nem csak gyerekeknek való. Régen felnőttek meséltek felnőtteknek, a mesemondás felnőtt műfaj volt. Leginkább az a kihívás, hogy a felnőttek is felismerjék, milyen jó mesét hallgatni. És amikor ez sikerül, akkor több lehetőség van az összekacsintásokra, a nyelvi fordulatokra.
Hogyan látod, van jövője az ilyenfajta tevékenységeknek?
Egyre népszerűbbek a különféle alkalmazott mesemondások – meseterápia, mesepszichológia, mesepedagógia. Emiatt úgymond reneszánszát éli most a mese, és egyre többen ismerik fel, hogy mesét hallgatni jó, sőt, a mesét igazán hallgatni kell. Én bízom benne, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a mesemondás, mesehallgatás iránt és van jövője. A mesemondás hozzá tartozik nem csak a kultúránkhoz, de emberi létezésünkhöz – történetekben gondolkodunk. Ha ez eltűnne az életünkből, valami nagyon mélyen emberit veszítenénk el. Ezért járjuk a világot és mesélünk.
Ha azt mondjuk, hogy mesemondásra megyünk, sokaknak a könyv jut eszébe róla, mások pedig nem is tudják, mire gondoljanak. Te hogyan látod, mivel lehet becsempészni a köztudatba, hogy a mese nem könyvhöz, hanem élőszóhoz köthető?
Sokat kell mesélni élő szóval, hogy egyre többen megtapasztalják, milyen más, mennyire különböző, ha meghallgatunk vagy ha elolvasunk egy mesét. Sajnos az elmúlt száz évben a mesék beköltöztek a könyvekbe, és nagyon mélyen gyökeret vert az a gondolat, hogy a mesék könyvekben laknak. Ezt csak úgy lehet megváltoztatni, ha egyre többet mesélünk elő szóval.
Te honnan tanulod a meséket? Mindig ugyanazokat mondod, vagy folyamatosan frissíted a készleted?
Sajnos leginkább könyvekből tanulom a meséket. Legtöbbször gyűjtésekben találom meg őket. A néprajzi gyűjtések során a meséket úgy jegyezték le, ahogy a mesemondó elmondta őket. Minden szófordulattal, tájszólással, esetleg hibával, tévesztéssel együtt. Sokat lehet ezekből tanulni, hogyan mondták a nagy mesemondók a meséket, hogyan kanyarították a mese fonalát.
Vannak kedvenc meséim, igen, amiket sokszor használok, vissza-visszatérnek. De mindig próbálok megújulni, új meséket találni, frissíteni a repertoárt. Csak azokat a meséket szoktam én is mondani, amelyek tetszenek, megfognak, úgy érzem, hogy hozzám illenek, és szívesen mesélem őket. De ezzel így van minden mesemondó.
Gyakran utazol Erdélybe: mit tapasztalsz, milyen az emberek hozzáállása a mesékhez, mesemondókhoz, mesealkalmakhoz? Kijelenthetjük, hogy Magyarországon közkedveltebb ez a fajta tevékenység?
Nem gondolom, hogy Magyarországon más, vagy jobb lenne a hozzáállás a mesékhez. Van egy egyre szélesebb réteg, akik felismerték a mesék, mesemondás fontosságát, de még mindig nagyon sokan vannak, akik nem is hallottak arról, hogy léteznek mesemondók. Itt is, ott is meg kell küzdenünk azokkal az előítéletekkel, amikről már eddig is beszéltünk – hogy a mesék a könyvekben laknak, hogy a mesék a gyerekeknek szólnak, és hogy ebben a modern, kütyükkel teli világban még van létjogosultságuk a meséknek.
A mesemondókról – talán a magyar népmesék miatt is – legtöbben azt tartjuk, hogy tájszólásban beszélő, idős emberek. Te azonban nem ilyen vagy. Mit gondolsz, lehet egyéb segédeszköze is egy mesemondónak a népies kiejtés, és az időskor mellett?
A legfontosabb segédeszköze egy mesemondónak, hogy érzékletesen tudjon mesélni. A mese képei ne csak az ő fejében éljenek, hanem ezeket a képeket át is tudja adni a hallgatóknak. Ha ez nem működik, akkor semmilyen más külső segédeszköz,mint a tájszólás, a kor vagy a viselet sem fogja a mesélőt hozzásegíteni ahhoz, hogy elvarázsolja a hallgatóságát. Ugyanakkor az én segédeszközöm a mesetarisznyám és benne a hangszerek. Ha a mese előtt elkezdek játszani a dorombomon, arra mindenki felfigyel, elcsendesedik, megteremtődik egy mesebeli világ.