banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Fura a koherens emlékezés – Tamás Dénes Élő ház című regényét mutatták be Sepsiszentgyörgyön

Húsz éves érettségi találkozójának megszervezésében segítkezett, ebből is gyűjtött élményanyagot az Élő ház szerzője, aki legújabb regényében az említett élethelyzetből indítja az emlékezést, és kalauzol egy bentlakás, kollégium keretezte múltba személyes hangú memoárjában – tudhattuk meg szerdán Tamás Dénes író, egyetemi adjunktus harmadik könyvének bemutatóján, a sepsiszentgyörgyi Tein kávézóban. A budapesti Kalligram Kiadónál a nemrég véget ért Budapesti Ünnepi Könyvhétre megjelent regényről a szerzőt Láng Zsolt író, a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője kérdezte. Az eseményt Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója nyitotta meg, reflektálva a kiadvány eseményszerűségére.  

Ez a könyv egy ajánlat arra, hogyan van jelen a jó és a rossz a világban – mondta a bemutatón a regény írója, aki szerint a két érzékelés főként az emlékezésben nem válik szét, könnyen átfordulhat egymásba.

„Nem biztos, hogy az emlékek megszépülnek. A bentlakásban sok rossz történt, de ezektől nem tudok megszabadulni” – tette hozzá Tamás Dénes a könyvben boncolgatottakról, a moderátor kérdésére pedig azt is elmondta: úgy írja a szövegeit, ahogy egy zenei mű hangzik, a zeneiség fontos szerepet játszik a kompozícióban, az építkezésben.

Élő ház, aktív emlékezési folyamat

Az Élő ház egy létező épülettől indít, amely fizikai valójában meg is jelenik egy fotón, a könyv legelején, ami által az olvasó arra hajlik inkább, hogy a leírt történetet valóságként, ne fikcióként értelmezze – utalt Láng Zsolt a regény kezdő akkordjára. Tamás Dénes ennek kapcsán elmondta: az illető bentlakás ugyan létezik a valóságban is, azonban a leírtak legalább annyira személyes, mint közösségi élmények, emlékek, egyszerre valóságosak és fiktívek. „Ijesztő, mert ez a regény több ember élményanyagának ad formát. Ugyanakkor nem egy dokumentum-könyv, nem akarja teljességében visszaadni a múltbeli történéseket, egyszerre személyes és személytelen” – fogalmazott a szerző, aki a regény megírása előtt újraolvasta a magyar és világirodalom közismert „bentlakás-regényeit” Ottlik Géza Iskola a határon című regényétől Mario Vargas Llosa A város és a kutyák és Robert Musil Törless iskolaévei című nagyprózájáig.

Emlék, amely nem is a sajátunk?

Ugyanakkor a szerző az alkotói „dokumentálódás” részeként interjúkat is készített a hajdani osztálytársaival, hogy megtudja: ki hogyan emlékezik a felidézett történetekre, helyzetekre. Tamás Dénes szerint a klasszikus olvasmányélmények ebben az esetben arra voltak „jók”, hogy azokat „gyorsan elfelejtse”, hiszen ha a szerzőnek „van egy saját anyag, akkor azzal kell valamit kezdenie, az ismert minták inkább gátolják az embert”. Mindeközben az interjúk arra irányították rá a figyelmét, hogy bizonyos középiskolai történésekre olyanok is emlékeztek sajátként, akik jelen sem voltak azokban, a későbbiekben szereztek tudomást ezekről.

„Próbáltam minél közelebb lépni az emlékhez, leépíteni az adomákat is, amelyeket mindenki mesél évek óta. Az érdekelt, hogy ez a nagy élménytömb hogyan őrződik meg, milyen állapotban van egyik-másik emlék a saját archívumomban? Innen a könyv szerkezetének a töredezettsége is. Nagyon fura számomra, amikor az emlékezéskönyvek nagyon koherensek, ilyenkor az ötlik fel bennem, hogy így nem emlékezik senki. Az emlékezés aktív folyamat, amire sok minden rárakódik” – mondta Tamás Dénes regénye nyersanyagáról, és azt is hozzátette: regénye novella-fűzérnek is tekinthető, amelynek a különböző részei kapcsolódnak egymáshoz.

„Írói fül” és verses próbálkozások

A felolvasott regényrészlet kapcsán Láng Zsolt arra is rákérdezett, hogy a szerző már a könyve által felidézett időkben is írónak készült-e, hiszen az apró részletekre való odafigyelés „írói fülről” tanúskodik. A szerző kedélyesen csapott le a megjegyzésre: elmondta, akkoriban versekkel próbálkozott, de „szerencsére, nem sokáig”, mert észrevette, hogy ez a műfaj „nem igazán megy” neki. „Eleve ilyen a figyelmem, nagyon élményszerűen élem meg a helyzeteket, hatnak rám, berögzülnek, intenzív a kapcsolatom van azokkal a helyekkel, ahol megfordultam” – fűzte hozzá.

Arra kérdésre, hogy ebben a regényében sikeres volt-e az „otthonkeresése”, amely a korábbi műveiben is felbukkan, Tamás Dénes úgy vélekedett: egy könyvvel nem lehet otthonra találni. „De úgy érzem, hogy a helyemen vagyok. Ez egy reflektálatlan bizonyosság, amely egyszerre konkrét és nem is az” – magyarázta, hozzátéve: olykor mintha nem is ő írta volna a szöveget, hanem az a múltbeli gyerek, aki emlékezik, és aki „nagyon izgága” volt.

Kapcsolódók

Kimaradt?