Gandalf halála nélkül nem lenne Trónok harca sem, és mi is szegényebbek lennénk egy olyan sorozattal, amely sokak számára csak egy véres-sárkányos szappanopera, másoknak viszont a sorozatok nonpluszultrája, és amely végigjárta rögös útját a tündökléstől a bukásig.

A nyolcadik évaddal véget ért a Trónok harca, amelyet lehet imádni, gyűlölni (az elejét imádni, a végét gyűlölni), de azt nem lehet tőle elvitatni, hogy a sorozattörténelem egyik fontos mérföldköve, immáron a popkultúra része, egy monumentális eposz, amelyet sikerült is képernyőre álmodni, meg nem is. A fordulatairól híres adaptáció 4-5 évvel ezelőtt a sorozatok királya volt, mígnem a befejezéssel alighanem meglépte a legnagyobb fordulatát: a Trónok harca cím jóformán szitokszóvá vált. Erényei mellett azonban lehetetlen szó nélkül elmenni, ahogy amellett is, hogyan lehet egy sor rossz alkotói döntéssel kudarcba fullasztani a sorozatot, és keserű szájízt hagyni a rajongókban.A sorozat sikerének kulcsát kisebb részben az HBO-nál, nagyobb részben pedig természetesen az alapanyagnál és annak szerzőjénél kell keresni. A tűz és jég dala-regényciklus első részei már a ’90-es években bestsellerek voltak, a fantasy-ra éhezők pedig az új Tolkient látták George R.R. Martinban. Egy írónak valószínűleg legyezgeti a büszkeségét, ha egy ilyen nagysághoz hasonlítgatják, sőt, sokan fölé is emelik. Martin sosem tagadta, hogy a Gyűrűk ura óriási hatással volt rá fiatalként, bár először hiányolta belőle a pucér nőket és a véres kardpárbajokat. Nem meglepő, hogy az a fordulat volt rá legnagyobb hatással, ami nagyban megmagyarázza, miért gyilkolja olyan serényen saját karaktereit. Amikor 13 évesen szembesült vele, hogy Gandalf meghal, megkérdőjeleződött benne minden történetmeséléssel kapcsolatos elmélet, hiszen egy jó karakter nem halhat meg csak úgy a történet közepén. Olvasd tovább a Filmtetten!