Egy színész kulisszatitkai címmel az első brassói Gyermekfesztivál középiskolásoknak szóló műhelytalálkozóján mutatta be Szabó Enikő, a Csíki Játékszín művésze a színészi szakmát. Az esemény után arra kértük, ossza meg velünk is azt, amiről a diákoknak beszélt, így a nagyszalontai származású művésszel a színházi szakmai „szentségeiről”, de a „szentségtelenebb” vonatkozásairól is beszélgettünk. És azt is elmondta, mit fájlal leginkább a „vidéki” színházak megítélésében.

Nemrégiben a brassói magyar hetilapnak készítettem beszélgetést az Áprily Lajos Főgimnázium Grimasz nevű diákszínjátszócsoportja egykori tagjával, aki azt is elejtette: őt tulajdonképpen lebeszélték a színiről, és ebben az anyagi bizonytalanság volt az egyik érv. De a színészi pálya társadalmi megítélése ma már általában nem túl pozitív nálunk. Mit mondtál te erről a témáról a középiskolásoknak?

Nyilván tudtam, hogy pályaválasztás előtt álló fiatalokhoz szólok, így elmondtam nekik őszintén azt, hogy – bármennyire elkoptatott – egy művészi elhivatottságot érző emberben a pénz kérdése tényleg nem merül fel akadályként a pályaválasztáskor.

Ami ilyenkor az ember szeme előtt lebeg, az az, hogy őt a szakma befogadja, hogy teljesíteni tudjon. Persze, az is benne van, hogy 18 évesen az embert még nem is foglalkoztatja ez a kérdés.

Nálam például elég érdekesen alakultak a dolgok, mert sportolónak készültem és román nyelvű sport osztályba iratkoztam, ahol több volt a matek, mint a sport, és ráadásul azt sem értettem, hogy egy sportolónak miért kell több matekot tudnia, mint például idegen nyelvet. Ezért aztán átmentem a magyar tannyelvű humán osztályba, ahol megismerkedtem az irodalommal, és így jött képbe nálam a színi pálya.

De akkoriban, a kilencvenes évek végén még senki nem gondolt az anyagi vetületre, amikor még a református tiszteletes is küldött a színire, mert olyan szépen szavaltam például Juhász Gyula versét a templomban. Ráadásul az illető lelkész is színész szeretett volna lenni, de nem sikerült a felvételije, így lett belőle pap.

Mi annyit tudtunk akkor a színészetről, hogy egy nagyon megbecsült szakma, ráadásul a színházak sem voltak telítve, így az elhelyezkedés bizonytalansága sem merült fel. Három-négy farmerral végigjártam a főiskolát, anyukám felcsomagolta a zakuszkát, úgyhogy én vígan éltem.

Ráadásul, mi Vásárhelyen egyfolytában dolgoztunk, még éjjel is. Harc volt a próbateremért és az is előfordult, hogy reggelig próbáltunk, utána mentünk órákra, pedig alig tudtuk nyitva tartani a szemünk. Az anyagiak kérdése akkor merült fel először, amikor színész lettem, hiszen 10-15 éve tényleg alig lehetett megélni abból a fizetésből, amit kaptunk. Persze, kaptam szolgálati lakást is, ami nagyon jó volt, mert bérelni nem tudtam volna.  

Úgy látom, most valamennyire normalizálódott a bérezés, de néhány éve egy színészt a ruházatáról is fel lehetett ismerni... Persze, ez a Latinovits idejében is így volt: menő volt, ha a művészember lepattant. De ha az embernek gyermeke, családja van, kicsit másként gondol már ezekre, és – tegyük hozzá – a színházak között is különbség van a fizetés tekintetében. Nem általános jelenség az alulfizetettség.

Nyilván, a szakma lehetőségeket is nyújt: lehet filmszerepet vállalni, és az már néhány éve is elég jó kereseti lehetőséget jelentett egy erdélyi magyar színész számára. Úgy látom, hogy ez most némiképp visszaszorult, de gondolom, ez csak időleges.

Brassóban arról is meséltél, hogy honnan és hogyan indultál. Mit tartottál érdemesnek kiemelni a színészi pályád eddigi időszakaiból, és mennyire fontos az, hogy az ember hol áll színészként a rajtvonalhoz?

Én az indulásomat nagyon fontosnak tartom most is: 2000-ben végeztem a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, és azóta két színháznak voltam a tagja. Előbb a Csíki Játékszínhez szerződtem, ahol az első évben a Szatmári Északi Színházzal együttműködésben történt a munka, nem volt elég színész. De Márdirosz Ágnesék és az előttem lévő évfolyam már ide szerződött, és akkor hívtak minket, a többieket is, hogy „gyertek, mert Csíkszeredában megalakult végül a színház”, amelyet Hunyadi László színész-tanár és Parászka Miklós rendező, a Játékszín első igazgatója alapított.

A fösvénnyel kezdtük, majd jött A rút kiskacsa, amelyet még végzősökként játszottunk, de volt már két önálló előadásunk is – a Vérkötelék és a Charlie nénje –, amelybe a szatmáriaknak már nem kellett bedolgozniuk, volt már a színházunknak saját társulata. Eleinte még meghívtak egy-egy nagy színészt is, akitől tanulni tudott a mi nagyon fiatal társulatunk, és örültünk, hogy Fülöp Zoltán kollégánk szintén a társulathoz szerződött, mert ő is a nagyok közé tartozott.

De itt hadd mondjam el azt, hogy a mi évfolyamunknak alkalma volt megmutatkozni minden erdélyi magyar színház színpadán, elindultunk Lohinszky Loránd tanár úr vezetésével és játszottunk mindenütt. Nagy színészek voltak a mestereink Farkas Ibolyától Ferenczy Istvánon át Hunyadi Lászlóig vagy Tar Lászlóig, de mellettük az én igazi mesteremnek Bocsárdi Lászlót tartom, aki megnyitotta az utat egy új színházi nyelv felé. Vele csináltuk meg Az ember, az állat és az erény című Pirandello-előadást vizsgaprodukcióként, amellyel aztán sok helyre meghívtak akár egymásután kétszer is lejátszani az előadást – még ma is sokan és szívesen emlékeznek vissza rá, az egyetemen is le szokták vetíteni a diákoknak. Ezt az előadást aztán bérletébe foglalta a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, az évfolyamunk pedig ebben a formában együtt tudott maradni még egy kevés ideig.

2002-től 2004-ig voltam a szentgyörgyi társulat tagja és alkotói szempontból egy nagyon szép időszakom volt ez sok remek szereppel, akár szerepálmokkal. De a város akkor még nem volt kulturális szempontból annyira fejlett, mint most, így visszavágytam Csíkszeredába, amely akkor ilyen tekintetben sokkal nyitottabbnak tűnt. Ráadásul akkoriban a magánéletem is ehhez a városhoz kötött, és itt ismerhettem meg több nagy mesteremet, rendezőket, akikkel sokat dolgoztam együtt: Parászka Miklós mellett Victor Ioan Frunzăt és Gavriil Pintet, Sorin Militarut, Hargitai Ivánt és Kövesdy Istvánt. Ők valamennyien alakították a pályámat, és azt, aki én ma vagyok színészként.

Mennyire fontos egy színházi színésznek az ismertség, és az, hogy jelen legyen a sajtóban, közösségi médiában? Ezt azért kérdezem, mert amikor a bérezésről beszéltél az imént, hirtelen az ötlött fel bennem, hogy közvetetten a sajtó felelőssége is az, hogy kiket sztárol, mert ha azok nem éppen a kemény munkával valakivé lett sztárszínészek, sztártanárok, sztárakadémikusok vagy sztárképzőművészek, netán sztárgondolkodók, akkor ők már nem lesznek a figyelem középpontjában a közösség fontos tagjaiként. Egyszersmind – csúnya kifejezéssel élve – „zsarolási potenciáljuk” is csökken a társadalomban, így már nem ódzkodnak őket kevés pénzen tartani, mert ez nem kelt általános felháborodást. Ezért is fontos az a tőke – a népszerűség –, amely által ezek a kategóriák, köztük a színészek nem szorulnak a peremre… Mit szólsz ehhez?

Nekünk más felhalmozható tőkénk vagy kitörési lehetőségünk nincs is, csak az ismertségünk, és mindig örülünk annak, ha vannak cikkek rólunk, bár tényleg ritkák ezek, hozzá kell tennem.

És ezért is fontosak például a filmszerepek, amelyekkel szélesebb népszerűségre tehetünk szert. Ez ma már úgy van, hogy fénysebességgel lehet valakiből sztárt csinálni, de ugyanilyen könnyen le is lehet kerülni a palettáról. Viszont az sem nagyon jó, hogy ma már bárkiből lehet sztár, aki egy szereplőválogatáson megjelenik. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy a modern technológiák azt is megengedik, hogy a sokat dolgozó színházi színész munkája ne illanjon el, hanem megmaradjon rögzítve egy felvételen, és népszerűsíthetjük a munkánkat a közösségi médiában is például.

Ennek ellenére nekem még mindig a színháznak ez az ókori társadalmi szerepe hiányzik leginkább, amikor a görög antikvitásban a néző azért fizetett, hogy a színház által megtisztuljon, a színész pedig felelős volt a világrendért. Képzeljük el, hogy ez ma is ugyanekkora felelősség lehetne, hiszen ha az ember húsz évig egy színház tagja, akkor már van ott egy történelme. Azonban ez ma már nagyon törékeny dolog, mert jöhet valaki és egyetlen tollvonással megsemmisítheti azt, amit az ember két évtized alatt felépített. Egyszerűen azt mondhatja, hogy holnaptól már ne legyen. Nagyon kiszolgáltatottak vagyunk az ilyen jellegű változásoknak. Én ezért is tartom fontosnak azt, hogy minden, amit a közönség elé viszünk, még véletlenül se legyen alacsony minőségű.

A turnékat is fontosnak tartom, hogy lássanak bennünket minél több helyen előadásokban, és ne mondjanak olyanokat, hogy „jól játszik az illető, de nem lehet nagy színész, mert nem tudom a nevét”, miközben csak arról van szó, hogy nem volt alkalma még az illető színészt színpadon látni.

Én úgy gondolom, hogy a gyermekeknek is valahogy úgy kellene felnőniük, hogy lássanak bábszínházat, később pedig ismerjék a színtársulatokat is, mert az nekünk is önbizalmat ad, ha ismernek bennünket. Mi az őszinteségünket tudjuk adni cserében, és én azon is elgondolkodtam már néhányszor: ha tíz százalékát annak a szeretetnek, amit a nézőktől kapunk, vissza tudnánk forgatni az életünkbe, minden színész nagyon boldog ember lenne.

Mit rónál fel csíkszeredai színészként azoknak, akiknek népszerűsíteniük kellene a ti munkátokat? Van olyasmi, amit hiányolsz?

Nem felrovás lenne ez, hanem inkább egy megállapítás. Nekünk nagyon fontos az, hogy visszajelzéseket kapjunk arról, amit csinálunk, hogy többet írjanak az előadásainkról.

De azt például már inkább kifogásolnám, hogy mindig olyan lesajnálóan lehet hallani azt, hogy „jaj, a Csíki Játékszín, az olyan vidéki”, és emiatt biztosnak tekintik, hogy amit létrehozunk, az nem jelent szakmai minőséget. Pedig a „nagy” társulatoknál is ugyanúgy elő szoktak fordulni kétes minőségű produkciók, mégsem lesznek ők ettől „vidékiek”…

Kicsit elitista hozzáállás ez, azt hiszem, amelyben nagyon számítanak a címkék. Pedig inkább azt kellene látni, hogy milyen sokféle színjátszás van Erdélyben, netán azt, hogy a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió teljesen más színházat csinál, mint a Csíki Játékszín vagy a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. És hogy ezek a színek önmagunkban is fontosak…