Magyarországi társulat tagja volt több mint két évtizedig, de ennek ellenére sem szakadt el a kisebbségi léttől, tapasztalatából pedig egy nagyon merész kezdeményezése is megfogant. Venczel Valentin, az Újvidéki Színház igazgatója mindemellett úgy véli: egy kisebbségi kulturális intézménynek mindig számolnia kell azzal, hogy mit vár el tőle az a többségi közeg, amelyben működik. Az intézményvezetővel társulata brassói vendégjátéka előtt beszélgettünk: a Cenk alatti második Magyar Színházfesztiválra úgy tudott eljönni a teátrum, hogy lemondott egy szabadkai vendégjátékot.

Hogyan működik egy kisebbségi, jelesül magyar színházi intézmény a Vajdaságban? Erről elég keveset tudunk…

Hát, erre többféleképpen lehet válaszolni, de megpróbálok mindenféle élcelődési, ironikus felhang nélkül fogalmazni. Az Újvidéki Színház, ugye, Újvidék város által fenntartott költségvetési színház, a város három hasonló státusú színházának egyike. Emellett tudni kell azt is, hogy Újvidék a szerb kultúra egyik központja, és ebben a vonatkozásban fejlettebb, mint Belgrád. Ne felejtsük el azt sem, hogy a legrégebbi szerb nyelven játszó színház Újvidéken jött létre, most lesz a 170. évfordulója.

Ott van a Matica Srpska, az a kulturális közösség, amelyet a szerbek akkor hoztak létre, amikor a nemzeti öntudatok ébredeztek Európában. Ez Szentendrén jött létre, de onnan Újvidékre szállították. De ott vannak a galériák, a szimfonikus zenekar, egy csomó fesztivál, a filmes seregszemlétől a Balkán egyik legjelesebb és legjelentősebb színházi fesztiváljáig, a Steria Játékokig, vagy a dzsessz-, illetve komolyzene fesztiválig. Mindent összevetve, azt mondhatjuk, hogy nagyon fontos kulturális pezsgés történik ebben a városban, amely kulturális infrastruktúrájába tartozik a színházunk is – éppen most ünnepeljük fennállásunk 45. évfordulóját. Elégedettséggel kell tudomásul vennünk, hogy a magyar színház Újvidék kulturális brandjének jeles képviselője.

2021-ben Újvidék, Temesvárral vállvetve Európa kulturális fővárosa lesz, e program fő szegmensének hordozója az általunk szervezett Kisebbségi színházak nemzetközi fesztiválja. A város pedig a mi összbevételünknek – és ebben benne vannak a magyarországi támogatások, a saját bevételeink különböző formái – 95-96 százalékát fedezi. Költségvetési kötelezettségünk pedig 6 nagyszínpadi produkció és 2 kamaraelőadás, de szoktunk ennél többet is létrehozni, mintegy túllépve a költségvetési lehetőségeinket.  

Az intézmény 50 emberrel működik, és ebből csupán 20 meghatározatlan idejű szerződéssel rendelkező színész, és ezt mindig ki szoktam emelni. Mert ugye, a színészek a színház alkalmazottjai összlétszámának majdnem felét teszik ki, és azért azt is tudjuk, hogy európai, de akár magyarországi normák szerint is negyedét vagy harmadát kellene kitenniük. Van egy épületünk, amelyet 1986-ban kaptunk a várostól. és ez igazából a Szerb Nemzeti Színház kamaraszínpada volt, amelyet abban az évben egy teljes rekonstrukció után kaptunk meg, 2013-tól pedig az épületnek szinte minden terét rekonstruáltuk – kezdve az öltözőktől a közönségforgalmi helyekig. Jelenleg a teljes homlokzat fel van állványozva, és a tetőt is rekonstruáljuk, amit szorongva mondok, hiszen november 6-ától nemzetközi fesztivált szervezünk, és csak remélni tudom, hogy addig ezeket el lehet majd távolítani.

Kérlek, beszélj erről a nemzetközi fesztiválról, amelynek elnevezésében benne van ugyan az a fogalom, hogy „kisebbségi”, de igazából nem azt kell érteni alatta, amire elsőre gondolunk, ennél sokkal bonyolultabb a történet…

Ezt az ötletet én hoztam be Újvidékre, de még akkor megszületett, amikor Egerben voltam színész. Zárójelben mondom, hogy 23 évet voltam az egri Gárdonyi Géza Színház társulatának tagja, és abban az évben, amikor Pécs volt az Európa kulturális fővárosa projekt jelöltje, majd győztese, akkor az azt megelőző folyamatban Eger is részt vett, a pályázati előkészületeknek pedig magam is részese voltam. Akkor vázoltam fel ennek a kisebbségi színházi fesztiválnak esetleges létrehozatalát ott, az ötletemet pedig – mindamellett, hogy Eger nem nyerte el végül a címet – meglehetős értetlenség fogadta. A pályázatot kidolgozó munkacsoport egyik résztvevője már a harmadik találkozón hosszasan taglalta, hogy miért nem kell ezt a fesztivált Egerben létrehoznunk, és ebben a legfőbb érve az volt, hogy ne veszélyeztessük a Kisvárdán megszervezett Határon túli színházak fesztiválját, tehát a szóban forgó úrnak fogalma nem volt, hogy itt miről van szó.

2013-ban hazaköltöztem, és úgy adódott, hogy bekerültem az Újvidék pályázatát író csoportba és ezt a rendezvényt már úgy javasoltam az Európa kulturális fővárosa projekt részeként, hogy korábban a város már elfogadta ezt az Újvidéki Színház tevékenységi körén belüli programként.

De én az egész életemet az alkotás definíció szerinti kisebbségi szegmensében töltöttem: Magyarországon éltem, de nagyon tevékeny voltam az ottani szerb kisebbségi színház keretében, amikor pedig Magyarország határain kívül rendeztem, akkor is mindig kisebbségi színházban dolgoztam. Ráadásul 23 év alatt az egyetemes magyar közegben is, értsd: Magyarországon, mindig kisebbséginek éreztem magam. És nem azért, mert feltétlenül annak akartam magam érezni, de tudomásul kell venni azt, hogy az anyaországban voltak és vannak periódusok, amelyekben, illetve személyek, akik a határon túli magyart kisebbséginek tekintik. Tehát, szuper volt, mert megalapozódott lelkileg és filozófiailag is az az érdeklődésem, hogy vajon hogy is csinálhatják mások a kisebbségi létben történő alkotást.

Például azok az alkotótársaink, akik Kazahsztánban az orosz színházat művelik, pallérozzák – az asztanai intézmény tavaly ünnepelte a 116. évfordulóját –, vagy, hogy milyen az élete egy kirgizisztáni koreai színházban dolgozó művésznek, és melyek az élettervei egy macedóniai töröknek, vagy netán egy törökországi örmény vagy kurd kollégának. Egyszerűen elkezdett foglalkoztatni ez a kérdés, és jött a válasz is, hogy hozzunk össze egy olyan találkozót, szervezetet, fesztivált, amelyen a kisebbségi létben élő és alkotó művészek együtt lehetnek.

Tavaly és idén is hozzávetőleg 20-21 színházzal vettük fel a kapcsolatot, és mindenikkel úgy tárgyalunk, hogy potenciális résztvevője a fesztiválnak, egy több hónapig tartó kommunikáció legvégén pedig összeáll egy 6-8 színházas felhozatal – az idén éppen 9 produkciót hívtunk meg. Nincs megadott tematika, hanem mindig abból indulunk ki, hogy a potenciális résztvevő milyen helyzetben van, mi foglalkoztatja őt ebben a pillanatban, mit szeretne ebben az évadban mondani, mi történik a mindennapjaiban vele, és hogy mit jelent a részvétele vagy távolmaradása.

Az újvidéki komoly fesztiválszervezők azt mondták az én módszeremre – miszerint egy fesztiválnak alulról kell építkeznie, és a potenciális résztvevők diskurzusa következtében kell kialakulnia –, hogy teljesen lehetetlen. Most meg be kell jelentenem: nem lehetetlen, mert ez a fesztivál tényleg így jön létre. Nincs sértődés, mert mi azzal kezdjük, hogy né, csinálunk egy fesztivált, és ha idén nem is, de jövőre részt vehettek rajta. Vagy ha nem is a fesztiválra, de a két színház közötti együttműködés eredményeként meghívunk két fesztivál között. Vagy ha nem tudtok Újvidékre eljönni, akkor összehozunk benneteket, mondjuk, Macedóniában, a nemzettársaitok színházával. Persze, mindennek a megszervezése költséges és bonyodalmas, hiszen a tárgyalásra és kreatív egyezkedésre nincs egyformán motiváció és idő. És bizony, néha nincs pénz sem arra, hogy ha nekem például este 11 órakor eszembe jutna valami, és felhívnám a bolzanói német kollégát, vagy az arab kollégát Avignonban, hogy az az ötletem támadt, hogy…

Ráadásul mind művészemberek vagyunk, akiknek nagyon ingadozó a kedélyük és lelkiállapotuk – tehát nem könnyű, nem olcsó, nem is zökkenőmentes. De, íme, megvalósítható.

Annyira felkeltetted az érdeklődésem a fesztivál iránt, hogy hirtelen azon gondolkodtam, hová is tettem az utazótáskám. De ha mégse találnám meg, ízelítőként elmondasz-e valamit az idei felhozatalból, amely földrajzilag egy eléggé kiterjedt térség kisebbségügyi helyzetét mutatja be…

Valóban, a tárgyalási szakasz földrajzilag eléggé széles területen folyt: konkrétan a legnyugatibb pontja az avignoni arab színház, legkeletibb pedig egy indiai pakisztáni színház volt. És nagyon sokáig tárgyaltunk egy makaói, tehát Kínában működő indonéz színház képviselőivel is.

De végül az idei szelekció a balkáni-eurázsiai tengelyen helyezhető el, és ennek két oka van: az első az anyagi, hiszen nagyon nagy távolságokról beszélünk, ugyanakkor fontos az is, hogy ezek a kisebbségi színházak milyen költségvetésből működnek. Az eurázsiai, vagyis Kelet- és Közép-Európa, valamint Közép-Ázsia színházai mind költségvetési színházak, az illető államok finanszírozzák ezeket. Itt még az is érdekes, hogy az eurázsiai szektorban a kisebbségi színházi szegmenst az orosz kisebbségi színházak dominálják. Nyugat-Európában ezzel szemben igazából a kisebbségi formációnak nevezett színházi együttesek piaci alapon működő projekt-színházak. Sőt, a társulatokat legjobb esetben évadra, de leginkább produkcióra szerződtetik, ami azt jelenti, hogy a költségvetési színházakra jellemző személyi vagy anyagi stabilitásnak meglehetősen híján vannak. És ami ennél is fontosabb: pont a nyugat-európai régióban működő kisebbségi színházak számára nehezen értelmezhető maga a kisebbségi státus, legfőképpen az általunk használt értelemben.

Itt akár anekdotaszerűen is el tudnék mesélni helyzeteket: például a most 142 éves helsinki Svéd Nemzeti Színház igazgatójával való beszélgetésben előkerült az, hogy ki a kisebbségi, és azt mertem mondani, hogy „ti akkor svéd kisebbség vagytok Finnországban”, amire ő azt mondta, hogy bocsánat, de ő finn, aki svédül beszél. Vagy ott van Dél-Tirolban a bolzanói állami színház, amely német nyelven, három szekcióval – operával, prózai színházzal és balettel – rendes nemzeti színházi besorolásban működik, én meg „lekisebbségiztem” az igazgatót, amire viszont ő azt mondta, hogy elfelejtem, hogy ő Tirolban van és ő ott nem kisebbségi. Amire én azt mondtam, hogy „igen, de az Olaszország része, az országon belül viszont kisebbségnek számítotok”. Természetesen, nem kerül sor a vendégszereplésükre, mert ez sértően hatott.

Egy másik lyukra lépésünk az avignon-i arab színházzal volt, pedig ők jelentkeztek be. De úgy tűnik, hogy őket a fesztivál neve tévesztette meg, ami Synergy vagyis Szinergiák néven fut. Már a szerződést is aláírtuk, bár engem korábban figyelmeztettek: "figyelj, az arab Franciaországban nem számít kisebbségnek semmilyen értelemben", így például a Regionális és kisebbségi nyelvek európai chartájában sem jegyzik a franciák az arabot kisebbségi nyelvként. Műszaki gondokra hivatkozva nem jönnek el, az igazgató viszont ott lesz a fesztivál keretében megtartott nemzetközi konferencián.

Már csak ezért is megérte ezzel a fesztivállal foglalkozni, hiszen rájövünk: csupán azt hisszük, hogy mindent tudunk a kisebbségi lét kulturális vonatkozásairól, vagy a kisebbségről, mint politikai közösségről vagy szociokulturális különlegességről. Tudomásul kell vennünk, hogy ezekről a kategóriákról nagyon sok kisebbség nem úgy gondolkodik, mint mi, vagy ezekben a kategóriákban egyáltalán nem is gondolkodik. Éppen minap gondoltam végig ezt: arról, hogy egy kisebbség kisebbségnek tekintse magát, az illető országnak is gondoskodnia kell, másfelől viszont az adott közösségnek is kisebbségként kell tekintenie önmagára.

Brassóba úgy tudtatok eljönni, hogy Szabadkán le kellett mondanotok egy vendégjátékot. Milyen együttműködésben álltok tulajdonképpen a szabadkaiakkal? Szoktatok előadásokat cserélni, egymásnál vendégeskedni?

Az én szívfájdalmam azon alapszik, hogy alapvetően úgy gondolom: a vajdasági, de általában a szerbiai magyar színházak együttműködése nem elégséges. Tudni kell ehhez azt, hogy mi a Vajdaságban 180-200 ezren maradtunk, viszont van négy plusz egy hivatásos, költségvetési színházunk. Az Újvidéki Színház mellett működik a Zentai Kamaraszínház, amely a legfiatalabb ilyen jellegű intézmény, ott van továbbá a Kosztolányi Dezső Színház Szabadkán, és ott van a Szabadkai Népszínház magyar társulata. És ugyancsak költségvetési pénzből működik a Tanyaszínház nevű formáció, amely egy nyári utazó színház és azokon a településeken tart előadásokat, ahová a hivatásos társulatok nem járnak – tanyavilágban, nagyon kicsi falvakban.

Egymástól való elszigetelődésünk nem mostani jelenség: amíg csak két magyar színház működött, Újvidéken és Szabadkán, addig sem akart semmilyen formában összejönni a színházak közötti együttműködés. Nem akart megvalósulni az az eszme sem, amelyet az Újvidéki Színház alapító igazgatója, Németh István még a hetvenes években megfogalmazott: próbálkozzunk egy olyan nézettel, miszerint a Vajdaságban van ennyi meg ennyi színész, akik két színháznál dolgoznak, de tulajdonképpen egy társulatot képeznek.

2013 óta, amióta hazajöttem, megpróbálom ezt a paradigmát újraéleszteni, érvényesíteni azt, hogy ugyan van négy színházunk, de szó szerint tekintsük úgy, hogy tulajdonképpen négy játszóhelyünk és egy társulatunk van. Eléggé finoman fogalmazok, amikor azt mondom, hogy ez a típusú együttműködés a vajdasági magyar színházak között nem működik. Szigeteket teremtettünk maguknak. Az Újvidéki Színház pedig megpróbál élen járni – például a brassói vendégjátékunkban is van vendégszínész –, megpróbálunk nyitottak lenni és mintegy megelőlegezni az együttműködést úgy, hogy hívunk a többi magyar színháztól is színészeket. Nagyon kritikus vagyok ilyen téren. Számomra ez teljesen érthetetlen, és talán a vajdasági alkotóknak egy nagy hibája az, hogy nem egymásban és nem egymással keresik azokat az energiatartalékokat, amelyek mindenképp ott vannak, hanem – elvégre magyarok vagyunk – egymás ellenében.

Egy kisebbségi színháztól mindig elvárják, hogy megtámogassa a nemzeti érzületet és nyilván ehhez hozzátartozik a klasszikus színrevitele meg az, hogy általában a magyar házi olvasmányokat sorakoztassa fel. Ha megnézem az Újvidéki Színház repertoárját, azt látom, hogy inkább kortárs szövegeket visztek színre. Hogyan látod a színháznak ezt a szerepét, amelyet kisebbségi létben rá akarnak sózni?

Az mindig hiba és korlátozott eredményekkel járó nézet, ha a valahonnan, valamilyen központból – lehet az politikai, gazdasági vagy szellemi – az illető kisebbségi intézmény működési területén kívülről próbálják meghatározni annak feladatait. És, ami ennél is rosszabb, megpróbálják megmondani, hogyan lássa el azt a feladatot. Egyszerűen azért, mert ez egyfajta szemellenzős hozzáállás, és annak is az a fajtája, amely nem számol azzal, hogy az illető intézménytől mit vár el a többségi környezet. Mert a kisebbségi intézménynek nemcsak a kisebbségi szociokulturális közegnek kell megfelelnie, hanem a többséginek is. És ezzel most nem azt mondom, hogy azt ki kell szolgálnia, de ha nem képes kommunikálni vele, akkor elszigetelődik a kisebbségi intézmény, nem összekötőkapocs vagy híd lesz, hanem rosszabb esetben akár barikád is.

Persze, van egy olyan elvárás, hogy politikai porond is legyen a kisebbségi színház, azonban ebben az esetben fennáll a veszély, hogy már nem esztétikailag fogják értékelni, hanem politikailag, és akkor tulajdonképpen a színház lényege szűnik meg. Ezért azt gondolom, hogy általában a kisebbségi intézmények helyét, célját, feladatát és szerepét nagy általánosságban meg lehet határozni össznemzeti szinten, de a kultúrpolitikai profiljába nem árt, ha beleszámítják a helyi kisebbségi és többségi elvárásokat is.

Milyen mértékben látogatják a szerb nézők a magyar színházat, és hogyan oldottátok meg az előadások fordítását?

Az Újvidéki Színháznak mindig az volt a credója, hogy főként a dél-vajdasági, dél-bácskai magyar lakosság kulturális továbbfejlesztésének, a magyar színházkultúra és drámairodalom népszerűsítésének céljából létrejött kísérleti kamaraszínház. Ezt írja az alapító okmányokban. De az Újvidéki Színház megalapítása óta a potenciális közönségét Újvidék városa lakosságának egészében látta. Természetesen, bázisközönsége a magyar közösség minden korosztálya, de potenciálisan a repertoárunk is – és nem csak a címszavak vonatkozásában – jó negyven éve úgy épül fel, hogy a magyarul nem tudó nézőt is érdekelje. Tudniillik, nekünk kezdetektől fontos volt az, hogy amiről mi beszélünk magyarul, vajon érdekli-e a nem magyar nézőt is. Mi úgy gondoljuk, hogy igen. Ezért a színház megalapításától kezdve tulajdonképpen minden előadást fordítunk: először fülhallgatós szimultán fordítással csináltuk évekig, amikor pedig megjelentek az új technológiák, a vetítéses fordított szöveg lehetőségét választottuk. Közönségünk jó ötven százaléka ma már nem magyar, és nem azért jön be a magyar színházba, mert az előadás le van fordítva. Ez egy nagyon fontos dolog. Ugyanúgy, ahogy a magyar közönség minősíti az előadást, a szerb közönség is különbséget tesz a sikeres és kevésbé sikeres produkcióink között. Tehát, nem azért növekedett és továbbra is növekszik a nem magyarul beszélő közönségünk száma, mert feliratozzuk az előadást, hanem mert az Újvidéki Színházat saját színházának tekinti, és érdekli az, hogy arról a témáról, amely őt is foglalkoztatja, vajon mit és hogyan mond a magyar társulat.