Halálának 70. évfordulóján emlékeztek Markovits Rodionra, a Szibériai garnizon világhírű írójára, arra a szomorú, megalázott és félreállított, kliséktől mentes szabad emberre, aki zsidóként magyar nyelven írt az avasi román faluról – a kultúra teljes szabadságát jelképezve.

Képletesen és a valóságban is Anyám kertjében álltak a főhajtók a Szatmár megyei Kisgércén, az impozáns méretű egykori rabbi-lak előtt, melynek három nyelvű emléktáblájánál tartottak kaddisht (zsidó gyászmisét) hétfőn, Markovits Rodion halálának 70. évfordulóján.Markovitsot mint az első hadifogoly-regény íróját ismerik – s valóban, a Szibériai garnizon az első ebben a témakörben megjelent könyv, pontosabban kollektív riportregény az első világháborút követően, amely hatalmas és világsikert aratott, s a későbbiekben 14 nyelvre fordítottak le. Azt azonban már csak kevesen tudják, hogy a három kultúrkörben felnőtt, három kultúrkör értékeit és mindennapjait magába szívó Markovits Rodion az avasi falu írója is.

Akik napról napra a hátukra veszik a kast

Gyermekkora emlékvilágához visszatérve, a Sánta farsang című szociográfiai mélységű munkájában állított emléket szülőfaluja román paraszti életének, zamatosan élvezetes magyar nyelven, majd családja és egykori faluja hitsorsosainak életét megörökítve tisztelgett ősei és az előtt a nép előtt, melyből ő is származott a Reb Áncsliról és más avasi zsidókról szóló széphistóriák című novellafüzérben.

Történetei azokról az emberekről szólnak, akik napról napra a hátukra veszik a kast, benne a színes üveggyöngyökkel, a zöld-piros-kék bicskákkal, a porcelántányérokkal, a piros cukorral, a varrótűkkel, mindazokkal a tárgyakkal, amelyek egy szegény, fütyülő zsidó csereportékái közé tartoznak. Az esztendő folyamán két lehetőségük volt a megújulásra: egyházi ünnepen és szilvaérés idején. Az ünnepeken az Örökkévalónak kijáró tiszteletet megadó izraeliták voltak, a szilvaüzlet meg valamiért mindig megbukott, de milyen jó volt egy kis ideig selyemsapkás főúrnak képzelniük magukat, akikre az elkövetkező reggeleken tejeskalács és nem a hátikas vár. Szegénységükben, elesettségükben is boldogok voltak, azzá tette őket közösségi tudatuk és mély vallásosságuk.

Markovits Rodion a hagyományok és a vallás fontosságát így nyomatékosította: „Abban az időben zsidó háznál a kutyáknak is illett egy kis zsidóságot tudni.” Ír a kisgércei zsidó közösségről, ahol felnőtt, a szülői házról, amely – zsinagóga és rabbi híján – imaházul is szolgált, édesapjáról, aki kimondva-kimondatlanul a kisgércei zsidók vallási, lelki, szellemi és gazdasági vezetője volt; lejegyez családi történeteket, anekdotákat, legendákat, amelyek nyomán feltárul az avasi szegény zsidó közösség élete és az ünnepi fényben felragyogó megtörhetetlen méltósága – egy mára már teljesen eltűnt, de minden szempontból különleges világot tárva az olvasó elé.

Hasonló világ tárul fel az Anyám kertje című, kisprózákból álló válogatásban is, amely a Kriterion Könyvkiadónál látott napvilágot, magyar és román nyelven, Pop Felician költő és műfordító összeállításában, igencsak érdekes kivitelezésben, ugyanis az egyik oldalon magyarul, míg a másikon románul olvasható a szöveg.

„Különleges érzés most ezen a helyszínen lenni, ebben a kertben állni, hiszen az Anyám kertje novelláinak gyermek és ifjúkori történései itt, ezen az utcán, ebben a kertben, ebben a házban játszódnak le” – fogalmazott a műfordító.

Nem valósult meg az emlékház

A ház ma is élettel van tele, hiszen évtizedek óta egy ötgyermekes család otthona, melynek családfője most is hangsúlyozta: rendkívül büszke arra, hogy egy ilyen nagy személyiség házában lakik – olyannyira, hogy egyik fiát Rodionnak is keresztelte. „Akkor, amikor mindenki új házat épített a régi helyére, vagy korszerűsítette azt, mi megőriztük a házat az eredeti formájában. A lakás egyik szobájában pedig megőriztük az író bútorait is. Annyi engedményt tettünk a modern kornak, hogy az egykori kamrából kialakítottunk egy aprócska fürdőszobát. Nagyobb változtatásokba nem fogtunk, hiszen többen és többször is ígéretet tettek arra, hogy emlékmúzeummá alakítják – ám ez eddig nem valósult meg” – mondta. „Nem csak Markovits Rodion, de az egész észak-erdélyi zsidóság emlékháza is lehetne” – tette hozzá.Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a község alpolgármestere is, mint mondta az egykori nagyszámú zsidóság kitörölhetetlen nyomot hagyott a községben – az épületekben, és az emberek gondolkodásmódjában is. „Ez a ma már teljesen román település nem is olyan régen  igencsak színes volt, az egykori színességet tisztelettel őrzik ma is, ám jó lenne, ha az illetékesek részéről gyors döntés születne végre, mi is legyen a házzal,  mielőtt még lebontják” – intett.

„Szatmár sokat köszönhet a zsidóságnak”

A rendezvény a szatmárnémeti Nagyzsinagógában folytatódott, az igényes kivitelezésű Anyám kertje című kötet bemutatójával. „Öröm volt újra belépnem Markovits Rodion csodálatos világába s az avasi zsidók széphistóriái után az ő személyes élményeivel találkozni. Markovits szabad ember volt, kliséktől mentes — zsidóként magyar nyelven írt az avasi román falról. Csodálatos hármasság ez, a kultúra teljes szabadsága. Karácsonykor kezdtem el fordítani a novellákat – kívánom, hogy olyan örömmel olvassák, mint amilyen örömmel és élvezettel én fordítottam” – ajánlotta Pop Felician.Méltatásában Kereskényi Sándor arra is emlékeztetett: Markovits egy szomorú, megalázott, félreállított ember is volt, akihez furcsán viszonyultak a magyarok, de a zsidók is, nem tartva eléggé zsidónak. „Túl humanista volt ahhoz, hogy bármilyen etnikai maffia tagja legyen. Markovits nem volt sem Thomas Mann, sem Albert Camus nagyságú író, de a miénk volt s emlékezést érdemel, nem csak egy könyv kiadásával, hanem minden alkalommal” – mondta, hozzátéve: Szatmárnémeti és Szatmár sokat köszönhet a zsidóságnak s itt az ideje az egymáshoz való közeledésnek.