Veszélyes precedenst teremt Assange és az USA vádalkuja
A Wikileaks-alapító szabadulásáért szabott ár, a botrányos vádalku révén precedens nélküli csapás érte a szólás- és sajtószabadságot. Öröm az ürömben szerint, hogy a végkifejlet lehetne rosszabb is.
Az amerikai történelemben először bűncselekményként kezelik az újságírói tevékenység lényegét: a kormány által titkosnak tartott információk megszerzését és publikálását. Erről szól a Julian Assange és az amerikai igazságügyi minisztérium között létrejött, a legtöbbek szerint váratlan vádalku.
A szerdán bíróság által is megerősített aktus véget vet a Wikileaks-alapító elhúzódó kálváriájának. Egyúttal veszélyes precedenst teremt: fenyegető üzenetet küld a nemzetbiztonsággal foglalkozó újságíróknak, akik a jövőben kétszer is meggondolják majd, mennyire „rámenősen” próbálnak hozzájutni olyan információkhoz, melyek kívül esnek a hatalom szerint közölhetőnek minősített adatok körén.
Megosztó személyiség
Az 1971-ben, az ausztriáliai Queenslandben született Julian Assange már fiatal felnőttként, sőt gyerekként ismertté vált az amerikai hatóságok számára. A Mendax fedőnéven aktiváló ifjú hekkernek sikerült betörnie az amerikai űrhivatal (NASA) és a védelmi minisztériuim (Pentagon) szervereibe. Ezért a kilencvenes évek elején az akkor 21 éves Assange-ot bíróság elé állították kiberbűnözés vádjával. 25 vádpontban bűnösnek mondta magát, de megúszta kisebb összegű bírsággal, az ausztrál bíró ugyanis úgy ítélte meg, hogy hekkerkedésben nem a károkozás szándéka, hanem az intellektuális kíváncsiság vezette.
Megítélése jóformán attól fogva vitatott volt, hogy a nemzetközi nyilvánosság elé lépett. Követői a szabadságharcost és az amerikai alkotmány első kiegészítésében lefektetett sajtószabadság fáradhatatlan bajnokát látták benne, míg Joe Biden elnök például 2010-ben, Barack Obama helyetteseként „high-tech terroristának” nevezte. A hatóságok és civil bírálói szerint a Wikileaks által megszerzett információk szerkesztetlen közlésével életeket veszélyeztetett. Ez elsősorban az iraki és az afganisztáni háborúval kapcsolatos adatokra érvényes. Ő azzal védekezett, hogy nem tett mást, mint leleplezte a hatalom – és nagyvállalatok – visszaéléseit. A Wikileaks elindítását is ez motiválta, a "radikális átláthatóságra és igazságra" való törekvés.
Assange ellentmondásosságához hozzájárult az is, hogy miközben Washington célkeresztjébe került, Svédország is kiadott ellene elfogatóparancsot szexuális erőszak és bántalmazás vádjával. Azzal védekezett, hogy a vád csak ürügy, valójában a svédek kiadnák az Egyesült Államoknak. A stockholmi hatóságok később ejtették az ügyet arra hivatkozva, hogy túl sok idő telt el a feljelentés óta.
Moszkva árnyéka
2013-ban a Wikileaks segítette a szökésben az azóta is Oroszországban tartózkodó Edward Snowdent, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) elemzőjét, akinek köszönhetően megtudtuk, hogy az amerikai kormány tömegesen és napi szinten gyűjtötte a saját állampolgárainak böngészési és hívásadatait, illetve megfigyelte és lehallgatta az Egyesült Államok legközelebbi külföldi szövetségeseit, köztük Angela Merkel német kancellárt.
Röviddel a 2016-os elnökválasztások előtt a Wikileaks közzétett több ezer e-mailt a demokrata jelölt, Hillary Clinton kampányfőnöke, John Podesta feltört fiókjából. Az időzítés azt sugallta, hogy a Wikileaks segíteni próbálja a republikánus rivális, Donald Trump megválasztását. Assange szervezete azzal védekezett, hogy eljárásában nem volt semmi kirívó: közzétett mindent, ami a birtokába jutott. Ma már tudjuk, hogy a Podesta-maileket az orosz titkosszolgálat hekkerei lopták el azzal a szándékkal, hogy rontsák a Moszkva számára kedvezőtlen Clinton esélyeit.
Lehetne rosszabb
Az Assange személyét és a Wikileaks-et körbelengő ellentmondásokon túl tény és való, hogy a kiszivárogtató portál pótolhatatlan munkát végzett. Az első, nagy visszhangot kiváltó leleplezés egy videófelvétel volt, amelyből kiderült, hogy az amerikai hadsereg helikopteres alakulata Irakban meggyilkolt több civilt, köztük a Reuters tudósítóját. 2010–2011-ben öt nagy nemzetközi lappal, köztük a New York Times-szal együttműködve közzétett mintegy negyedmillió titkos diplomáciai táviratot. A dokumentumok egy része az Egyesült Államok iraki és afganisztáni hadműveleteiről szól, de kiderül belőlük például az is, hogyan próbálta az amerikai biotechnológia-ipar Romániát hídfőként használva megvetni a lábát az Európai Unióban, kijátszva a kelet-európai tagállamokat az Európai Bizottság ellen. Ugyancsak a WikiLeaks rántotta le a leplet arról, hogy a guantanamói fogolytáborban az amerikai őrök kínozzák a terrorizmussal vádolt rabokat, akiket gyakran igen halvány gyanú alapján tartóztattak le és az amerikai törvények megkerülésével – a vádemelési és egyéb eljárási szabályok figyelmen kívül hagyásával – tartottak fogva.
A Wikileaks becslések szerint több mint tízmillió titkos iratot szerzett meg, és ezek jelentős részét átadta médiapartnereinek. Noha az adatok kezelésével – főleg a veszélyeztetett személyek nevének nyilvánosságra hozásával – sok újságíró sem ért egyet, Assange másfél évtizedes jogi kálváriája, illetve az arra pontot tevő vádalku számukra is rossz üzenetet hordoz. A Guardian – amely több kiszivárogtatási ügyben a Wikileaks partnere volt – szerint „nehéz nem megborzadni a gondolatra”, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium belekényszerítette Assange-ot egy olyan vádalkuba, amelyben a szabadsága érdekében elismeri, hogy „összeesküdött a kémtörvény megsértésére”. Ez titkos dokumentumok „elfogadását és megszerzését jelenti”, valamint „szándékos közlését jogosulatlan személyekkel”. Assange esetében ez a nyilvánosságot jelenti – jegyzi meg a brit újság hozzátéve, hogy ez olyan „bűn”, amelyet az Egyesült Államok főbb sajtóorgánumainál gyakorlatilag naponta elkövetnek az újságírók.
Más vezető publikációkhoz hasonlóan a Guardian is úgy véli, hogy rosszabb is lehetne. A vádalkuval ugyanis nem születik teljes jogú precedens. Ha az ügyet egy elmarasztaló bírósági határozat zárta volna le, az kötelezné valamennyi amerikai bíróságot, hogy a jövőben a hasonló dossziékban az újságírók ellen döntsenek. Ugyanakkor az ügyészek szinte biztosan vérszemet kapnak a sajtó elleni eljárásokban, a médiaszervezetek pedig az eddigieknél inkább félthetik az újságíróikat olyan büntetőeljárásoktól, melyek hétköznapinak számító, a sajtószabadság által eddig védett munkájukért fenyegetheti őket.
Assange gyakorlatilagh olyasmiben vallotta magát bűnösnek, amit újságírók folyamatosan „elkövetnek” – magyarázta a német közrádió (DW) adásában Jameel Jaffer, a Columbia Egyetem tanára, valószínűsítve, hogy a vádalku „árnyékot vet a sajtószabadságra”. Hozzátette, mindazonáltal a helyzet egy fokkal jobb, mint ha egy bírói végzés statuálná, hogy a kiszivárogtatás „olyan bűnös tevékenység, amely összeegyeztethetetlen az első alkotmánykiegészítéssel”.
(Nyitókép forrása. breakingnews.ie)
CSAK SAJÁT
.jpg)
