2010-ben villámgyorsan bejárta a világot egy videó, amely három évvel azelőtt készült, és amely egy Bagdadban történt légitámadást dokumentált, amit az Irakban állomásozó amerikai hadsereg Apache-helikopterekkel hajtott végre. Az akció következtében a felvétel tanúsága alapján több tucat civil, köztük a Reuters két haditudósítója is életét vesztette. A videót az amerikai légierő készítette, a szigorúan titkos felvételt viszont egy Julian Assange nevű, ausztrál aktivista szivárogtatta ki. Ez volt az a pillanat, amikor az emberek világszerte megismerték a még 2006-ban létrehozott, WikiLeaks névre keresztelt internetes felületet, ahol aztán több ezer titkosított katonai dokumentum és diplomáciai levelezés került a nemzetközi nyilvánosság elé.

A történtek nyilván hatalmas vihart kavartak, és mai napig számos vita tárgyát képezik arra vonatkozóan, hogy mennyire volt etikus ez a fajta eljárásmód és mettől meddig terjed a szólás- és sajtószabadság, anélkül, hogy az nemzetbiztonsági érdekeket sértene. Utóbbival kapcsolatosan nyilván az amerikai nemzetbiztonsági érdekek merülnek fel elsősorban. Maga Julian Assange ügye felér egy szappanoperával, viszont úgy tűnik, hogy a közeljövőben eljut a végkifejlethez. Arról viszont, hogy miképp kellene lezárni ezt az ügyet, a vélemények szintén megoszlanak, ugyanis egy (lehetséges), az Egyesült Államoknak történő kiadatás, valamint Julian Assange tengerentúli bíróság elé állítása még az amerikai közvélemény körében is számos kérdőjelet támaszt.

Ahhoz, hogy könnyebben érthető legyen a WikiLeaks-alapító körüli, nemzetközi jogi bonyodalmakat is jócskán magában rejtő, évek óta húzódó eljárás, érdemes dióhéjban összefoglalni a kezdetektől napjainkig – és jelen pillanatban is zajló – eseményeket. Julian Assange színre lépését követően pillanatok alatt a figyelem középpontjába került. Köszönhető volt ez annak is – ezt a korábban programozóként dolgozó Assange sem rejtette véka alá –, hogy módszerei korántsem tartoztak a szokványos jelzővel leírhatók közé. Kormányzati tisztviselőket, katonai titkokhoz hozzáférő hivatalnokokat, a hadseregnél és titkosszolgálatoknál, olykor magas beosztásban működő, aktív vagy tartalékos állományban levő tiszteket bírt rá arra, hogy szivárogtassanak, de ennél is tovább menve valamilyen módon néhány esetben azt is elérte, hogy az érintettek kormányzati és diplomáciai számítógépek feltörésével szerezzenek meg titkosított anyagokat.

Nyilván ezek a dolgok nem maradhattak következmények nélkül, aminek eredményeként – bár ez a vonatkozású összefüggés hivatalosan sosem került bizonyításra – 2012-ben Svédország hivatalosan kérte Nagy-Britanniától Assange kiadatását (ekkor az érintett épp Londonban tartózkodott). A svéd állam indokként azt hozta fel, hogy a WikiLeaks-alapítónak nemi erőszak miatt kell felelnie egy svéd bíróság előtt. Ezt a vádat később amúgy ejtették. Assange akkor azt nyilatkozta, hogy ez a kiadatás valójában nem a svéd igazságszolgáltatásról szól, hanem része annak a forgatókönyvnek, miszerint amerikai bíróság elé fogják valóban állítani. Ezt megelőzendő, Ecuador londoni nagykövetségére menekült, ahol – meglehetősen furcsa viselkedést tanúsítva – hét évig tartózkodott. „Vendéglátói” végérvényesen 2019-ben elégelték meg társaságát, amihez valószínű az is hozzájárult, hogy a WikiLeaks felületén terhelő információk láttak napvilágot Ecuador elnökéről. Távozását követően a brit rendőrség azonnal őrizetbe vette.

A Reuters és más vezető sajtóorgánumok átfogó elemzések keretében foglalkoznak az üggyel, ugyanis február 20-án Londonban elkezdődött az a kétnapos tárgyalás, amelynek lejártával nagy valószínűséggel eldől, hogy Nagy-Britannia hajlandó lesz-e kiadni Julian Assange-ot az Egyesült Államoknak, hogy ott bíróság elé állítsák. Egyébként már 2022-ben egy londoni bíróság úgy döntött, hogy igen, jelenleg az ügyben hozott ítélet elleni fellebbezés zajlik, hatalmas nemzetközi érdeklődés közepette. Az 52 éves Assange nincs jelen a tárgyaláson, mert egészségi állapota nem teszi azt lehetővé, viszont ügyvédek hada próbálja elérni, hogy az elsőfokon hozott ítéletet megváltoztassák. Ezen felül szimpatizánsok tömegei tüntetnek különböző nagyvárosokban, akik szerint Assange egy hős aktivista, aki világéletében az ún. establishment ellen harcolt, és egyetlen bűne, hogy a közvélemény elé tárta az Egyesült Államok kormányzata által elkövetett törvénytelenségeket.

Erre az álláspontra helyezkedtek olyan nemzetközi szervezetek képviselői is, mint az Amnesty International, de nem mellékes, hogy az ügy kapcsán Ausztrália miniszterelnöke, Anthony Albanese is felszólalt, aki kormányfőként fogadtatott el egy olyan indítványt, amelyben a vádlott azonnali Ausztráliába történő hazaszállítását sürgetik. A Reuters cikke arra is kitér, hogy Stella Assange – a feleség – férje helyzetét a múlt héten egy szibériai büntetőkolónián elhunyt Alekszej Navalnij orosz aktivistáéhoz hasonlította, mondván, Julian „politikai fogoly és élete veszélyben forog”.

Ami azt illeti, a tét valóban magas, ugyanis amennyiben Assange számára kedvezőtlen döntés születik a mostani ügyben (marad még egy lehetősége: a stasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága), akkor akár 175 év börtönbüntetésre is ítélhetik az Egyesült Államokban, ha az ellene felhozott 18 vádpontban bűnösnek találja az esküdtszék. Ennek oka, hogy a jelek szerint Julian Assange-nak nem újságíróként kell majd tetteiért felelnie, hanem a Donald Trump elnöksége alatt elindított, majd a Biden-adminisztráció által tovább folytatott kiadatási eljárás végén az ún. Espionage Act, azaz a „kémtörvény” cikkelyei és bekezdései alapján hoznak ítéletet. Ez pedig rendkívül súlyos lehet, ugyanakkor ez az a dolog, amiért nagyon sokan legalábbis szkeptikusan állnak hozzá ehhez a lehetséges forgatókönyvhöz.

A New York Times újságírója, James Kirchick hétfőn megjelent véleményanyagában a demokrácia és a szólásszabadság elleni támadásként értékeli az amerikai kormányzat ezen szándékát, nem mellékesen megemlítve, hogy szerinte alkotmányellenes az egész eljárás. Publicisztikájában azzal érvel, hogy ő ugyan személy szerint kicsit sem kedveli a vádlottat, és annak módszerei iránt sem lelkesedik, viszont az Amerikai Alkotmány első módosítása – angolul First Amendment – világos irányelveket tartalmaz arra nézve, hogy a szólás- és sajtószabadság semmilyen formában nem korlátozható az Egyesült Államokban, és mint ilyen, a mindenkori kormányzat elsősorban az egyén alkotmányos jogait kell szem előtt tartsa. Amennyiben tényleg az 1917 óta érvényben levő „kémtörvényben” foglaltak alapján fogják elbírálni Assange ügyét (ilyesmire egyébként nagyon ritkán került sor az elmúlt bő évszázadban), akkor Kirchick szerint egyértelmű veszélyben forog a teljes sajtószabadság, mivel egy ilyen ügy precedenst teremthet arra, hogy amerikai kormányzati szereplők a jövőben is támadást intézzenek olyan médiaorgánumok ellen, amelyek nem a nekik tetsző álláspontot képviselik. Tovább folytatva gondolatmenetét, kitér arra, hogy nem állja a helyét annak az ügyésznek az érvelése sem, aki szerint Assange nem tekinthető újságírónak, mert az alkotmány nem tesz különbséget az egyszerű pamfletíró és a tulajdonképpeni szerkesztőségekben munkájukat végző újságírók között, akik egyébként munkaköri leírásuknak megfelelően szintén a közvélemény hiteles tájékoztatása érdekében teszik a dolgukat. Ennek alátámasztására felidéz egy 1973-as bírósági ítéletet, amely világosan kimondja, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz mindenkinek joga van.

Bármilyen ítélettel záruljon a folyamatban levő eljárás, Julian Assange-nak felelnie kell, legalábbis azért biztosan, mert illegális módon jutott sok olyan információ birtokába, amelyeket kiszivárogtatva közvetve veszélyeztette egyes érintettek életét. Az viszont korántsem mindegy, hogy milyen fajta elbírálás alá esnek ezek a cselekedetek, ezért nem csoda, hogy hatalmas érdeklődés övezi az egész WikiLeaks-ügy végkimenetelét.