Az Egyesült Államok Izrael megalapítása óta teljes mellszélességgel kiállt Izrael törekvései mellett, egyetlen kivétellel. Még a Hamász 2023. október 7-i barbár támadása után is azt hangoztatta Joe Biden időközben leköszönt amerikai elnök, hogy „nem adhatjuk fel a kétállami megoldást”. Ennek most minden jel szerint vége.

A modern Izrael Állam létrejötte előtt az akkor Palesztinaként számontartott területet az Egyesült Királyság adminisztrálta az ENSZ felhatalmazása alapján. 1948. május 14-én hivatalosan is állammá nyilvánították Izraelt, egy nappal később pedig öt arab ország – Egyiptom, Irak, Jordánia, Libanon és Szíria – háborút indított újdonsült szomszédja ellen. A történelembe az 1948-as arab-izraeli háborúként bevonult konfliktus végén a nagyjából 365 négyzetkilométeres – Egyiptom, Izrael és a Földközi-tenger közé ékelt – enklávé az egyiptomi hadsereg ellenőrzése alá került.

Akkoriban a területen mintegy 700 ezer palesztin élt. Egy részük elmenekült a háború elől, másik részüket elűzték otthonaikból a palesztinok által „Nakba”, azaz katasztrófa néven emlegetett 1948-as események idején.

A Gázába menekült palesztinok otthontalan és hontalan földönfutóvá váltak. Egyiptom nem adott nekik állampolgárságot, Izrael pedig nem engedte őket vissza otthonaikba. Az azóta többnyire menekülttáborokban élő palesztinokról az ENSZ külön e célból létrejött menekültügyi ügynöksége (UNRWA) gondoskodik.

Az 1967-es hatnapos háborúban Izrael elfoglalta Egyiptomtól a Gázai övezetet és a vele szomszédos Sínai-félszigetet, Szíriától a Golán-fennsíkot, illetve akkor került izraeli ellenőrzés alá Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem is.

A Sínai-félszigetet az amerikai közvetítéssel létrejött 1979-es, Camp David-i békeegyezmény keretében Izrael visszaadta Egyiptomnak, a Golán-fennsíkot viszont 1981-ben de facto annektálta. Az Egyesült Államok az előző Trump-adminisztráció idején elismerte Izrael teljes fennhatóságát a terület fölött.

A Gázai övezet és a többi megszállt terület Izrael ellenőrzése alatt maradt. Az izraeli megszállás ellen a palesztinok két intifádát (felkelést) szerveztek, az első 1987-ben Gázában tört ki. Ezzel hozható összefüggésbe a Hamász iszlamista szervezet megalakulása is.

Az első intifáda az Oslói Egyezmények aláírásáig tartott. A Jichák Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) vezetője között született megállapodás célja az izraeli-palesztin konfliktus megoldása és a két nemzet közötti béke megteremtése volt.

Az első, elvi nyilatkozatot több megállapodás követte. Az egyezményeket hatalmas optimizmus övezte, amit az is mutat, hogy 1994-ben Arafat, Rabin és Simón Peresz izraeli államfő megkapta a Nobel-békedíjat.

Az Oslói Megállapodásokat követő években történtek apró előrelépések. Létrejött a Palesztin Hatóság (PA) – amely korlátozott önkormányzatisággal rendelkezett Ciszjordániában és a Gázai övezetben –, viszont a fokozatos terület- és hatáskörátadás soha nem valósult meg az eredeti elképzeléseknek megfelelően. A PFSZ legnagyobb frakcióját adó Fatah párttal rivalizáló Hamász öngyilkos merényletei és Jichák Rabin 1995-ös meggyilkolása – egy izraeli ultranacionalista által – gyakorlatilag megpecsételték a kétállami megoldás sorsát.

Az izraeli hadsereg kivonása a Gázai övezetből csak a 2000-ben kezdődött második intifáda után teljesült, és akkor számolták fel az izraeli telepeket is enklávéban. A hadsereg és a mintegy kilencezer telepes kivonása 2005-ben erőteljesen megosztotta az izraeli társadalmat, de az korántsem a palesztinoknak szánt engedményként történt, hanem Ariel Saron korabeli miniszterelnök védelmi stratégiájának részeként.

Közben, 2004 novemberében elhunyt Arafat, a 2005 januárjában tartott választáson pedig az alapító elnöknél jóval kevésbé karizmatikus Mahmúd Abbászt választották meg a Fatah élére.

Az egy évvel később, 2006. január 25-én tartott, az Európai Unió megfigyelői által ellenőrzött parlamenti választásokon az időközben megerősödött Hamász simán győzött. Noha a legtöbben arra számítottak, hogy meggyengülve ugyan, de a Fatah hatalmon marad, mindenki legnagyobb meglepetésére a Hamász szerezte meg a képviselői helyek többségét, szemben a Fatah 32 százalékával.

Hónapokig tartó belharcok után a Hamász végül erőszakkal átvette az irányítást Gáza felett, a Fatah által vezetett Palesztin Hatóság pedig Ciszjordániába szorult vissza. Válaszként Izrael és Egyiptom szigorú blokáddal sújtotta Gázát, ami hosszú távon visszaütött. Az elszigeteltség megbénította a helyi gazdaságot, az egekbe szökött a munkanélküliség, tovább radikalizálva a bolygó egyik legsűrűbben lakott területének lakóit.

A Hamász hatalomátvétele óta eltelt közel két évtizedben Izrael több háborút is vívott a Hamásszal, amely a szigorú blokád ellenére egyre távolabbra hordó rakétáival fenyegette folyamatosan az enklávé szomszédságában élő izraeli lakosokat. Saját rendőrséget és egyéb kormányzati struktúrákat, a nemzetközi segélyek eltérítésével pedig bonyolult alagútrendszert épített ki. Az utóbbit közel másfél évi szakadatlan bombázás után sem sikerült teljes mértékben felszámolni, miközben a polgári épületek csaknem teljes mértékben romokban hevernek, és a gázai lakosság szinte teljes mértékben földönfutóvá vált.

A korábbi háborúktól eltérően ezúttal a Hamász legfőbb vezetői nem úszták meg élve. Izraelnek sikerült kiiktatnia tavaly júliusban Iszmail Haníjét, a Hamász politikai szárnyának vezetőjét, valamint a 2023. október 7-i támadás két kitervelőjét, Jahja esz-Szinvárt és Mohammed Deifet.

A január 19-én életbe lépett tűzszünet értelmében a palesztin civilek elkezdtek visszaszállingózni lebombázott városaikba, de az enklávé jövőjét illetően óriási a bizonytalanság. Egyedül az tűnik biztosnak, hogy Izrael nem akarja engedni a régi forgatókönyv megismétlését. Eszerint a harcok után leülepedik a por, és az ellenőrzés továbbra is egy radikális iszlamista mozgalom kezében van.