A kárpátaljai származású Dr. Szöllősy Tibor ideggyógyász orvosként 1986-ban egy hónapot töltött a csernobili atomerőmű-katasztrófa közvetlen közelében. A közel negyven évvel ezelőtt átélt szörnyűségeket könyvben is megörökítette, és kötelességének érzi, hogy ahová meghívják, ott elmondja az igazságot az egykori rettenetes eseményekről. A Magyarországon élő nyugdíjas főorvos a 34. Tusványoson tartott előadása után nyilatkozott a Maszolnak.

– Szembetűnő volt, hogy micsoda derűvel, olykor humorosan, a pontos részletekre visszaemlékezve tud beszélni a csernobili szörnyűségekről, holott sokan talán szeretnének inkább eltemetni a tudatuk mélyén egy ilyen eseményt. Mi vezeti arra, hogy beszéljen ma is, csaknem 40 év távlatából minderről, és honnan az a lelkierő, amivel ezt ilyen módon tudja előadni?

– Köszönöm a kérdést. Ilyenné válni nem terveztem életem semelyik szakaszában, hanem ez a be nem tervezett szörnyű katasztrófa és annak a következményei, vagyis az, amit ott láttam, tapasztaltam, késztettek arra, hogy meg kell élni minden napot. Nem szabad majd a holnapra áttenni, hogy majd holnap és azután, mert bizony, hogy szűkmarkúan vannak mérve az évek, az évtizedek, bármennyire hangzatosak is ezek a mércék, ám de facto nem úgy van. Minden percet értékelni kell, minden másodpercet szinte.

A másik pedig az, hogy elvesztettem a kollégákat, a barátokat. Ez engem nagyon megrendített, mint sajnálatos jelenség, amit fekete tintával írt a történelem. Elégedetlen voltam a sorssal, mikor hallottam, hogy ez is elhalt, az is meghalt. Nem tudom, hogy mi az a kiváltság, hogy én még élek, és egyáltalán mikor kerül rám sor, mert ugye ez kikerülhetetlen. Arra gondoltam, hogy hány barátom, munkatársam már eltávozott, és a halál oka természetesen a (Csernobilban) átéltek és azok a bizonyos méregadagok, amit ott begyűjtöttek akaratlanul is.

Elhatároztam, hogy ha már ezt a kiváltságot, ezt az isteni kegyelmet megkaptam, hogy én még élek, akkor minden esetben, amikor felvetődik ez a téma, akár emlékezés, akár következtetés formájában, akkor én mindig ott leszek és a felkérésnek eleget fogok tenni. Ezzel próbálom tisztelni az ő emléküket, mert feláldozták magukat, az életüket, ami a legdrágább.

– Adja magát a kérdés, hogy csak a magyar részről van érdeklődés, vagy tartott előadásokat a volt Szovjetunióban, a mai Ukrajnában is, megkeresték onnan?

– Hogyne. Nem olyan sűrűn természetesen, mint ahogy itthon, de Kárpátalján magától értetődő, hogy volt érdeklődés. Voltam Svájcban, Romániában, Szlovákiában is tartottam előadást, de természetesen nem olyan szintű volt az érdeklődés, mint otthon, vagyis Kárpátalján, ahol sokan érintettek ebben a témában.

– Az előadásában volt szó arról, hogy gyakorlatilag nem kaptak semmilyen egészségügyi ellátást az események után, de kaptak-e pszichés segítséget a feldolgozáshoz?

– Nem. A viselkedés az egész eseménnyel és annak szereplőivel szemben tipikusan a szovjet kommunista rezsim megnyilvánulása volt: amiről nem beszélünk, az nincs. Ha nem beszélünk róla, nincsenek követelőző áldozatok, ha pedig követelőzik (valaki), akkor bebizonyítjuk, hogy nincs igaza, mert vaj van a fején. Úgyhogy mindenképpen igyekeztek úgy viselkedni, ami jellemző rájuk.

– Ön mégis hogy dolgozta fel az átélteket?

– Nem a reklám helye, de naplót vezettem, utána ezt könyv formájában megírtam A kígyó önmagába mar címmel. Ez nem véletlen, légből kapott cím, hanem ezzel igyekeztem érthetővé tenni annak a rendszernek a lényegét. Hogy maga a kommunizmus meg kellett, hogy szűnjön. Sajnos áldozatokat vitt maga előtt és maga után is, de meg kellett történjen az, hogy vége legyen ennek a borzadálynak, ennek a parancsuralmi rendszernek, mert eleve nem életképes, nem emberbaráti. Mert már úgy született, hogy magában hozta a mérget a születése első napjából, és pont ez a méreg lett aztán a bukásának az oka. Ezért adtam a könyvemnek ezt a címet.

– Hogyan képzeljük el: visszatérve a csernobili zónából az ott töltött egy hónap után folytatódott a régi élete a kórházi osztály élén? Élni kellett tovább a hétköznapokat?

– Hosszabb szabadságot kaptam, a háromszorosát az úgynevezett szakszervezeti szabadságnak. Akkoriban pont egy kicsit lazult, emberbarátibb lett a környezet és a viszony Magyarország és a Szovjetunió között. Ezért három év helyett már két évben egyszer mehettünk Magyarországra, és ezt kihasználva éltem a lehetőséggel, és meglátogattam az anyaországot. Valahogy túljutottam a válságon, a lehetőség, hogy jöhetek végre az anyaországba, és élvezhetem azt, amit lehetett, ez volt a legjobb ír mindenre.

– Meddig élt utána még a szülőföldjén?

– Nyugdíjasként települtem át, odahaza végig orvosként dolgoztam, erre Magyarországon már nem volt lehetőségem. Olyan időszakban kerültem át, amikor meg kellett volna ismételni a hatodik évet, különbözeti vizsgákat tenni, és hát se anyagi, se szellemi potenciálom nem volt a már erre.

– Mi volt a legnehezebb az Ön számára a katasztrófa idején? Mivel a legnehezebb volt elszámolni lelkileg? Hiszen erről akkor nem lehetett sem beszélni, esetleg titkos naplóbejegyzéseket tudott írni, magába kellett ezt fojtani.

– Nem volt semmi olyan rendkívüli, amivel saját magammal meg kellett volna birkóznom. Viszont azzal sehogy sem tudtam kibékülni – és most is mikor rágondolok, bizony egy kicsit az adrenalin felmegy bennem –, hogy milliókat hagytak meghalni anélkül, hogy legalább próbálkoztak volna valamit tenni az érdekükben. Mert az, hogy hatalmas adag, akár 500 ezer röntgent begyűjtött beteg elhalálozott, úgymond természetes jelenség, mert életképtelen utána az ember. De hogy a legelemibb megelőzés sem történt meg... Minden pénz, minden lehetőség, minden adott volt, és mégse tették meg. És a következmények... Mit csinálnak? Turisztikai látványosságot csinálnak (belőle). Ez olyan, mintha lakodalmat ülnének a temetőben. Ez a kettő aztán igazán nem illik össze. Pénzt csinálni a szenvedésekből, az embertelenségből…

– Az azóta eltelt évtizedekben ellátogatott a helyszíne?

– Nem, nem is akartam, pedig volt rá lehetőség, amikor a 20. évfordulón Gorbacsov beszédet mondott, amikor egy nagyon – hogy is mondjam – lényeges titokról lebbentette fel a fátylat, amiből kiderült, hogy lehetett volna még szörnyűbb a robbanás. Őt hallgattam meg, de többet nem foglalkoztam vele, mert nem látom értelmét. A mosakodásnak, hamuszórásnak semmi értelme nincsen.

– Említette az előadásban, hogy az igazságot szeretné elmondani. Tekinthetjük ezt egyfajta küldetésnek, hogy nyugdíjasan is időt, energiát áldoz erre?

– Én kötelességnek nevezném azt. Nekem kötelességem, hogy aki megszólít, annak elmondjam. Nem csinálok piaci produkciót belőle, nem állok székre vagy asztalra, hogy én vagyok az, aki ott voltam, de hogyha megkérdeznek, akkor a legőszintébben igyekszek válaszolni. Nem vagyok annyira fantáziadús, hogy hazugságot találjak ki az igazság helyett, az is elég színes – mondom idézőjelben.