Megszólalt a héten az Országútban Zatykó László ferences szerzetes, aki 1989-ben az akkor még Szovjetunióhoz tartozó kárpátaljai Nagyszőlősön az alakuló ferences misszió vezetője lett, és beszámolt arról, hogy a budapesti Ferences Teológiai Főiskola befejezése után elöljárói unszolásra beiratkozott a Teológiai Akadémiára, ahol néhány vizsga után, – őt idézem – „nincs mit szépíteni, kudarcot vallottam.”  Viszont az élet sokszorosan kárpótolta ezért a fiaskóért, mert, mint mondja: „jó tizenöt évvel később, 1989 őszétől 1991 őszéig viszont a Keleti Akadémia kárpátaljai professzorainak magas szintű mesterképzésén vehettem részt.”

Tisztázva, hogy a „különböző szovjet papkínzó/papképző helyeknek, börtönöknek, Gulag-táboroknak volt a gyűjtőneve a Keleti Akadémia”, ehhez hozzáteszi: „Professzorai mind aranydiplomások: tudományuk aranyat ért, a szenvedés tüzében edzett aranyat, melynek fénye áthatolt a legszennyesebb ködökön is.”

Emléket állítva a kommunista diktatúra által meghurcolt magyar paptársainak, akik közül többen áldozatául is estek a túlkapásoknak, Zatykó atya visszatekint arra a 35 évvel ezelőtti sorsdöntő pillanatra, amikor két ferences szerzetes testvérével együtt egy vályogházban hozzálátott a szétvert kárpátaljai katolikus egyház újraszervezéséhez. 

A cikk nyitóképe: Radics Dávid (b), Majnek Antal (k) és Zatykó László (j) közös szolgálata l Fotó: Országút

1989. május 9-én Paskai László bíborost felkereste Esztergomban Alekszandr Jakovlev, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának titkára, az ország második embere, akit „a glasznoszty keresztapjának neveztek", mert ő volt Mihail Gorbacsov reformprogramjának szellemi atyja. Délben pedig már bejelentette a Kossuth rádió, hogy Paskai László meghívást kapott Kárpátaljára. A bíborosi látogatás 1989. május 20 és 25 közötti öt napja sorsfordító találkozások időszaka volt, és ezzel a 85 százalékban magyar hívőkből álló 60 ezres lélekszámú Kárpátaljai Római Katolikus Egyház életében új időszámítás kezdődött.

Ekkor Kárpátalján a negyven katolikus egyházközségben már csak kilenc pap – egy kivételével valamennyi 70 éven felüli – jelentette a Római Katolikus Egyházat. Paskai László kárpátaljai körútjának minden állomása szívbe markolóan megrendítő volt, mindenütt tömegek fogadták, zokogó emberek, akik előtt csak most nyílt meg az évtizedekre bezárt templomok kapuja. Szentmisék, találkozások, megbeszélések tették ki a látogatás programját, és megszületett a megegyezés a hatóságokkal. Ennek megfelelően Magyarország Kárpátaljára öt papot küldhetett, továbbá engedélyezték, hogy a papi hivatást választó kárpátaljaiak magyarországi teológiákon végezhessék a tanulmányaikat, és lehetővé vált egyházi könyvek behozatala. Utóbbi is áttörést jelentett, hiszen itt teljesen hiányoztak a vallási élethez szükséges könyvek, a Biblia, az imakönyvek, az énekeskönyvek.

Annak a Zatykó László ferences szerzetesnek egy korábbi visszaemlékezése a forrása a fentebb elmondottaknak, aki a hittudományi főiskola mellett az ELTE Bölcsészettudományi Karán a magyar–orosz szakot is elvégezte, majd gimnáziumi tanárként, illetve a ferences rend fogadalmas testvéreinek magisztereként működött 26 évig Budapesten és Szegeden. Ezt követően érkezett meg a kárpátaljai Nagyszőlősre két ferences társával együtt 1989 júliusában, hogy itt megtelepedve az egyházát újjászervezze. Ehhez ők úgy láttak hozzá, hogy innen keresték fel a járás településeit kezdetben Visken, Huszton és Rahón át egészen a Tisza forrásáig, majd bejárva az egész régiót.

A kezdetekről szólva még feltétlenül idéznem kell ebből a vallomásból egy olyan részletet, amiből az is kiderül, ő úgy látta, itt csoda történt, mert a vallásüldözés éveiben pap nélkül virágzóbban működött itt a hitélet, mint más országokban sok pappal:

„Amikor megérkeztünk, kilátástalannak tűnt a helyzet. Kosz, szürkeség, felszántott utak mindenfelé. Úgy nézett ki az ország, mint egy vesztett háború után. Nagyszőlősön a plébániatemplomban szemét, szétvert berendezés. A cipőgyár raktárnak használta a templomot, és mindent megtettek azért, hogy tönkretegyék. Célba lőttek a freskókra. A nyomok azt mutatták, hogy Szent István szeme volt a célpont.

Egészen addig csak ezt a szürkeséget láttam, amíg nem találkoztam az első emberrel. Az itt élők tüzes lelkűek voltak. Azt tapasztaltuk, hogy mindenütt volt egy maroknyi csapat, akik a kezükbe vették az egyházi élet működtetését. Az elhurcolt, bebörtönzött lelkipásztoroknak az volt a zseniális ötletük, hogy egy kis kockás füzetbe beleírták, hogyan történjen az istentisztelet, amikor vasárnap a hívek összegyűlnek.”

Az Országútban a héten Mesterképzésen a Keleti Akadémián címmel megjelent újabb múltidézésének apropója az, hogy három és fél évtized telt el a három ferences atya történelmi jelentőségű kárpátaljai missziójának kezdete óta.

A 78 éves atya mostani szókérése szintén a lehangoló kezdeti benyomásait idézi fel az indításában. Csakhogy ez a dermesztően sivár valóságábrázolás ezúttal is csak a külső körülményekre vonatkozik. Mert mellette most jelen van a csodának nevezett aspektus is. Az, amit a gyalázatos bolsevik diktatúra akart, de nem tudott a tudatokból kitörölni: a kárpátaljai magyar katolikusok vallásos meggyőződése és töretlen hite.

Íme, miként hangzik ez ezúttal:

„Harmincöt évvel ezelőtt Majnek Antallal – aki később a Szent II. János Pál pápa által alapított Munkácsi Egyházmegye első püspöke lett – és Radics Dáviddal érkeztünk meg Kárpátaljára, Nagyszőlősre. Ahogy átléptük a határt, minden, de minden azt sugallta, amit Dante Pokla így fejez ki: » Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.« Sivárság, sár, arctalan tömeg, kéregetők, morc katonák, vámosok, turkálás, kutakodás, kérdés: pornó!? Biblia!? Az út? Kátyú kátyú hátán, az árokpart ólomdús gaztenger, benne csontsovány tehénkék, omló, piszkosszürke házfalak. Az otthonunk az áruház, az unyivermág szeméttelepnek tűnő hátsó udvarából nyílik. Innen tíz percre a templom, romokban. Misézőhely a temetőben, egy parányi kápolna. Azok járnak jól, akik kinnrekednek, ők megússzák a giccsmérgezést.

Van a városban ferences kolostor is, mellette a Kapisztrán Szent János-templommal, de az éppen Ateista Múzeum.

Radics Dávid, Zatykó László és Majnek Antal Nagyszőlősön 2014. július 25-én l Fotó: Országút/Szerdahelyi Csongor

Telnek a napok, és történik a csoda: egyre-másra jönnek emberek, akik örülnek nekünk, vártak ránk. Nem érkeznek üres kézzel. Hozzák jó szívvel, ami szegénységükből telik. Fölajánlják segítségüket, ki mihez ért. Hamarosan össze is áll egy igen aktív, alkotó, tehetséges segítő gárda. Néhányan közülük irányításra, vezetésre termettek. Köztük van Szajkó Miska bácsi, aki a »magyar időkben« Ugocsa vármegye főjegyzője volt. Ismeri a hivatalok minden csínját-bínját, kérvények, pecsétek dzsungelét, a szervezés, a gyűlések vezetésének rendjét-módját. Rövidesen ő lesz a húszastanács (a szovjet időkben így hívták ott az egyházközséget) titkára.“

A mirákulum aztán folytatódik. Pár nap múlva felkeresi őket egy idős úr, akit hajdan Budapesten, az Ybl Miklós Építészeti Főiskolán avattak mérnökké. Ő az a Vilinovszki István, aki „élete hattyúdalaként”  majd újjáépíti a kívülről-belülről szétrombolt román-gót középkori templomot.

A nagyszőlősi Plébániatemplom l Fotó: Országút/Facebook

Példáját rögvest követte Milován Sándor, aki ma a KMKSZ tiszteletbeli elnöke. Akkor aktív politikusként különböző tisztségeket betöltve a motorja és vezetője volt a szervezetnek – jegyzi meg Zatykó László, majd vázlatos portrét is rajzol róla:

„Hogy függetlenségét megőrizze és csak a lelkiismeretének legyen adósa, politikusi munkájáért nem fogad el fizetést, a méheiből él.

Támogatásával nemcsak tiszta, de bátor kezek is óvtak minket a szovjetrendszer útvesztőiben. Ungvári egyetemistaként egykor az ötvenhatos forradalmat éltette. Négy évre ítélték.”

A ferences atya cikkében megemlékezik a Keleti Akadémia mártírjairól is. A nagy tekintélyű vértanú, boldoggá avatott két püspököt, a KGB által meggyilkolt ungvári Romzsa Tódort és a Jilava börtönében halálra kínzott Scheffler Jánost, a Szatmár–Nagyváradi Egyházmegye közös püspökét e különleges keleti universitas „nagykancellárainak” nevezi.

„Az egyik, Romzsa Tódor (1911–1947), a görögkatolikusok püspöke, akit huszonnyolc vértanú társával együtt avatott boldoggá Szent II. János Pál pápa. Nem volt könnyű végezni vele. Bérmaútján a lovas szekerébe gázolt egy hatalmas katonai teherautó, majd a még életjeleket mutató püspököt nekiláttak vasrudakkal agyonverni, az akciót azonban megzavarták, végül a munkácsi kórházban a méreginjekciós gyógykezelés hatott. Scheffler Jánost (1887–1952), a Kárpátalját is felügyelő római katolikus szatmári püspököt – aki Romzsa Tódort társszentelőként 1944-ben püspökké szentelte – börtönből börtönbe hurcolták, s végül, tisztálkodását engedélyezve, a zuhany alatt halálra forrázták.”

Scheffler János püspök l Fotó: Facebook

Ismert tény, hogy a szatmári Scheffler János mártíromságát annak „köszönheti”, hogy 1952-ben nem vállalta a börtönbe zárt Márton Áron helyébe való lépést, mer nem akart a román állami érdeket kiszolgáló ún. békepap, bábként irányított püspök lenni. A kommunista rendszerek találmánya, a békepapság Szovjet-Ukrajnában sem volt ismeretlen. Erre utalt a cikkszerzőnk emlékezésének az a passzusa, melyben az említett „nagykancellárok” méltó utódjának számító, a halálra ítélt, majd „kegyelemből" a Gulágra hurcolt munkácsi Csáti Józseffel történt egykori beszélgetését idézi fel. Ebben rákérdezve az emblematikus munkácsi plébánosra, hogy mi lehet a titka annak, hogy Zatykó és szerzetes társai 1989-es ideérkezésük után mindenfelé „annyi jó-, intelligens szívű, szolgálatkész, mély hitű emberrel találkozhattak. A válasz nem volt túl bonyolult, somolyogva csak ennyit mondott: „Távol voltunk a híveinktől, nem tudtuk őket elrontani.” A mondat megfejtését már rám bízta.”

E heti megszólalásban Zatykó atya másokat is megidéz, akik így vagy úgy, szintén tanítómesterei voltak, és kárpátaljai éveit bearanyozták. Mindegyikükről e helyen szólni nem tudok, hisz ezzel túllépném a terjedelmi korlátokat.

Viszont azt, amit egy, embersége miatt is fogalommá vált, ma is mindenki által tisztelt egykori kárpátaljai lelki vezetőről elmond, ki nem hagyhatom:

„Ennek a Keleti Akadémiának voltak olyan professzorai is, akiket én már nem láthattam, nem hallhattam, de tanításuk mégis elevenen él bennem. Ilyen volt Bártfay Kálmáné (1886–1964), aki 1943 és 1949 között volt Nagyszőlős plébánosa. Rá úgy emlékeztek a hívek, mint aki Jézus keresztútját járta. Számukra ő volt az eleven Evangélium, aki élte, eléjük élte Jézus szavait: »Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye vállára naponként a keresztjét, és kövessen engem!« (Lk 9,25) Szó szerint ez történt.

Amikor a nagyszőlősi zsidókat gettósították, a hívek naponta gyűjtötték számukra az ennivalót, de csak a plébánosnak, aki egyben ugocsai főesperes is volt, engedélyezték, hogy bemenjen hozzájuk a gettóba, ahol iszonyatos állapotok uralkodtak. Tizenkét–tizennégyezren voltak összezsúfolva, élelem és a legelemibb tisztálkodási lehetőségek nélkül. A hívek azt látták, és erről meséltek, hogy a papjuk hajnalok hajnalán roskadozva a nehéz kereszt, az élelemmel megtömött hátizsák alatt, naponta rója az utat a templom és a zsinagóga között.

A zsidókat azután Auschwitzba, az őket segítő papot pedig a Gulagra deportálták. Bártfay Kálmánt 1949-ben tartóztatták le. Egészsége az alvásmegvonás és egyéb kínzások következtében már az ungvári börtönben megroppant. Fölajánlották neki a szabadulást, ha »együttműködik«, de ő nem volt képes Pilátussal egyezkedni.

Keresztútjának következő állomása a kijevi pincebörtön volt, a hírhedt 33-as cella. »Ruháimat ellepte a penész. A halálraítéltek kamrájában hetedmagammal szorongtam. A rögzített alacsony vaságy alatt a betonon aludtam…« – olvashatjuk visszaemlékezéseiben. Kijevből a rabvonat az irkutszki terület Csuksa nevű javító-nevelő munkatáborába szállította, ahonnan majd csak 1956-ban szabadult. Hiába kért István öccse Hruscsov elvtárstól, Ukrajna véreskezű helytartójától levélben kegyelmet beteg bátyja számára, nem volt kegyelem. A nagyszőlősi hívek 1959-ben láthatták újra a temetőkápolnában, ahol illegálisan aranymiséjét ünnepelte. Büntetésül kiutasították a városból.

Ahányszor csak ránézek a nagyszőlősi templom 1990-ben készült kerámia keresztútjára, Jézus alakjában mindig őt látom, a plébánost, Bártfay Kálmánt. Mintha az ő kereszthordozására lenne titokzatos válasz az a nem mindennapi tény, hogy ezt a keresztutat mindenestül zsidók készítették.

Ahogyan ő vitte nehéz keresztjét, élelemmel teli zsákját a zsidóknak a gettóba, úgy vették szívükre a zsidók e keresztút elkészültét.”