Pontosan harminc éve, hogy Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet kiegyezése nyomán lezárult az első palesztin felkelés (intifáda). Sajnos a felek az azóta eltelt harminc év alatt sem tudtak megállapodni a végleges rendezésről, és a kétállami megoldás – amely a tartós béke feltétele lehetne – ma távolibbnak tűnik, mint az elmúlt három évtizedben bármikor.

1993. szeptember 13-án a Fehér Ház pázsitja történelmi pillanat helyszíne volt. A nyilvánvalóan jubiláló akkori amerikai elnök, Bill Clinton jelenlétében Jasszer Arafat, a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elnöke és Jichák Rabin izraeli miniszterelnök aláírta a nyilatkozatot, amely véget vetett az első intifádának, és megnyitotta az utat az oslói megállapodások, illetve a közel-keleti békefolyamat előtt.

A remény napja

Az 1992-ben hivatalba lépett Rabin volt az első izraeli miniszterelnök, aki elődjeitől eltérően nem emigrációban, hanem a zsidó állam területén született. Az akkor 70 éves politikus nemcsak más, hanem friss szemléletet hozott. Szakítani akart az alapvetéssel, hogy „az egész világ az ellenségünk”, és a korabeli elemzők szerint készen állt, hogy „a világot úgy kezelje, amilyen, nem pedig amilyen lehetne, vagy amilyennek lennie kellene”. Csak így juthatott el arra a pontra, hogy békejobbot nyújtson az ősellenségnek, amit az ominózus nap előtt pár héttel is elképzelhetetlennek tartottak a legtöbben. Magát a gesztust amúgy kényszeredetten, Bill Clinton unszolására vállalta, miközben Arafat széles mosollyal nyújtott kezet. (Ezt szintén korabeli beszámolókból tudjuk.)

A két nép akkori vezetői és a világ közvéleménye abban reménykedett, hogy az oslói megállapodások megteremtik az alapját a tartós rendezésnek. Ezt a reményt jelképezte a Nobel-békedíj, amelyet a következő évben megosztva kapott Arafat, Rabin és Simón Peresz izraeli elnök.

A megállapodás értelmében létrejött a Palesztin Hatóság, amely átvette az ellenőrzést az Izrael által az 1967-es háborúban megszállt Gáza és Ciszjordánia felett. Izrael és a PFSZ kölcsönös elismerte egymást. Az akkor Tunéziában élő gerillavezér és más száműzött palesztinok hazatérhettek, miután vállalták, hogy véget vetnek a zsidó állam elleni fegyveres támadásoknak.

Az oslói elvek megteremtették a palesztin állam létrehozásának alapjait, és ezzel a béke feltételeit. Harminc évvel később nem valósult meg a palesztinok legfőbb célja, amelynek annak idején Arafat széles mosolya szólt: az önálló és független palesztin állam, Jeruzsálem fővárossal. A Palesztin Hatóság – amelyet a 2004-ben elhunyt Arafat helyébe lépett Mahmúd Abbász vezet – ma csupán Ciszjordániát ellenőrzi, a Gázai övezetben a legutóbbi, 2006-os palesztin parlamenti választásokon győztes Hamász irányít. A terrorista szervezetet a nemzetközi közösség nem fogadta el tárgyalópartnernek, mivel nem hajlandó elismerni Izrael államot és a vele eddig megkötött egyezményeket.

Kettészakadt társadalom

A Gázai övezet másfél évtizede blokád alatt áll, a 40 km hosszú és 11 km széles földsávra beszorult kétmillió lakos több mint fele a szegénységi küszöb alatt él az ENSZ illetékes hivatala szerint. Az övezetből palesztin terrorista szervezetek – a Hamász mellett az Iszlám Dzsihád és a Népi Front Palesztina Felszabadításáért – rendszeresen támadják rakétákkal Izraelt.

Bár Ciszjordánia nincs blokád alatt, a lakók mozgását ott is sokfelé korlátozzák. A területet keresztül-kasul felszabdalják a zsidó telepek, amelyek között a mintegy 2,5 millió palesztin csak az izraeli védelmi erők által működtetett ellenőrzőpontokon keresztül közlekedhet. Az izraeli hadsereg rendszeresen szervez razziákat izraeliek elleni támadásokat – gyakran kiskorúak által elkövetett öngyilkos merényleteket – előkészítő szélsőségesek után kutatva. Az ilyen akciók gyakran végződnek halálos összecsapásokkal. A zsidó telepesek időnként véletlenszerűen palesztinokra támadnak. Számuk folyamatosan nő – különösen Kelet-Jeruzsálemben –, becslések szerint máris fél millióra tehető.

Szélsőségesek mindenfelé

A legtöbb megfigyelő egyetért abban, hogy a kétállami megoldást – amely szerint két szuverén, demokratikus állam békében és biztonságban él egymás mellett – idejekorán kisiklatta Jichák Rabin 1995. novemberi meggyilkolása. Az egykori miniszterelnököt egy szélsőséges zsidó lőtte le éppen a békefolyamatokban játszott szerepe miatt.

Neomi Neumann, a The Washington Institute palesztin ügyekkel foglalkozó munkatársa, az izraeli belbiztonsági szolgálat (Sin Bét) kutatási részlegének korábbi vezetője mindazonáltal reménykeltőnek tartja, hogy az ellenkező előjelű jóslatokkal szemben a Palesztin Hatóság nem omlott össze. Bár a 2004-ben elhunyt Arafat helyét átvett Mahmúd Abbász egy „szerkezetileg gyenge, gazdaságilag instabil és korrupt” hatóságot irányít – amelynek csökkenő legitimitása is aláásta a kétállami megoldásba vetett bizalmat –, továbbra is hatóságként működik, és polgári szolgáltatásokat nyújt az embereknek, legalábbis Ciszjordániában.

Neumann szerint még mindig lehetséges „egy második oslói fejezet”, ehhez azonban teljesülnie kell néhány feltételnek. Mindenekelőtt mindkét oldalnak bátor, a nyilvánosság által legitimált vezetésre van szüksége. E nélkül nem lehet kimozdulni a diplomáciai holtpontról, és a politikai döntéseket lehetetlen lenne érvényesíteni. Nem utolsó sorban a békét ellenző hangoknak gyengébbekké vagy irrelevánssá kell válniuk mind az izraeli, mind a palesztin politikai párbeszédben.

Ezzel szemben most ott tartunk, hogy a megszállott területeken folyamatosan romló helyzet a palesztinok fokozódó frusztrációjához vezet, ami muníciót ad a szélsőséges és terrorista csoportoknak, és Izraelen belül is növekvő feszültségek és bizonytalanság forrása.

Izraelben tavaly négy éven belül az ötödik parlamenti választást tartották, a több éve húzódó politikai válság „feloldásaként” pedig minden idők legszélsőjobbosabb és leginkább arabellenes kormánya alakult meg Tel-Avivban. A veterán Benjámin Netanjahu nemzeti-konzervatív Likudjának a megerősödött radikális és ultraortodox pártok biztosítják a parlamenti többséget, amelyek ellenzik a palesztin államiságot és támogatják az izraeli szuverenitás kiterjesztését Ciszjordániára, újabb akadályt gördítve a kétállami megoldás elé. A szélsőjobboldali Vallásos Cionizmus párthoz tartozó Bezalel Szmotrik a pénzügyminisztérium mellett a ciszjordániai tervezés felett gyakorol ellenőrzést. A tárcavezető nemrégiben arról beszélt, hogy nincs palesztin történelem, nincs palesztin kultúra, sőt palesztin nép sincs.

A békefolyamatot Yossi Beilin egykori munkáspárti képviselő kötötte Oslóhoz. Az ő kezdeményezésére kezdődtek titkos egyeztetések a norvég fővárosban a PFSZ-szel, miközben Washingtonban a hivatalos béketárgyalások megfeneklettek, mivel Izrael nem volt hajlandó írásban vállalni a telepek terjeszkedésének a leállítását. Ghassan Khatib egykori palesztin tárgyaló szerint a titkos tárgyalások eredményének tekinthető a washingtoni történelmi kézfogás. Izrael hivatalosan elismerte a PFSZ-t mint a palesztin nép hivatalos képviselőjét, és nem hivatalosan kötelezettséget vállalt a telepek terjeszkedésének megállítására. Az így megszületett 1993-as elvi nyilatkozat után azonban a végleges rendezésről nem sikerült egyezségre jutni, és a 2000-ben, Camp Davidben kezdődött tárgyalások kudarca után kitört a második palesztin intifáda.

Beilin abban látja a kudarc okát, hogy Oslo nem békeszerződés volt, hanem egy átmeneti keret, amelynek öt éven belül állandó megállapodáshoz kellett volna vezetnie. Ez pedig túl hosszú idő. Elmondása szerint annak idején figyelmeztette is Rabint, hogy öt év mindkét oldalon lehetőséget ad a szélsőségeseknek, hogy elgáncsolják a megállapodást. Éppen ezért a végleges státuszt célzó tárgyalásokat sürgetett – sikertelenül.

(Nyitókép: Wikipedia)