Néhány nap alatt gyökeresen átalakult a hatalmi térkép Jemen vörös-tengeri partvidékén, és ennek következményei jóval túlmutatnak a régión. Az Irán-barát húszi mozgalom rohamtempóban vonta ellenőrzése alá a partvidék nagy részét, benne a Báb el-Mandeb-szoros térségével. Ezzel a Hormuzi-szoros után egy újabb stratégiai fontosságú tengeri kapu került olyan szereplők befolyása alá, akik Iránhoz kötődnek, méghozzá úgy, hogy erről alig esett szó Európában.

Pedig a tét nem csekély: a Báb el-Mandeben bonyolódik a világ tengeri áruforgalmának mintegy 10-12 százaléka, és ez az útvonal köti össze Európát Ázsiával az egyik legfontosabb tengeri folyosón keresztül. Ennél is érzékenyebb pont a digitális infrastruktúra: az itt futó tenger alatti kábelek biztosítják az európai-ázsiai internetes és kommunikációs forgalom nagyjából 90 százalékát. Ez a kritikus hálózat most olyan erő kezébe kerülhet, amely nem barátja a nyugati érdekeknek. 

Ami mindebben a legaggasztóbb, hogy Európa szinte észrevétlenül csúszott bele ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe. A jemeni válság se a politikai döntéshozókat, se a szélesebb közvéleményt nem foglalkoztatta igazán. Érthető, hogy a közel-keleti konfliktusok sorozata kifárasztotta a figyelmünket, és az is igaz, hogy Jemen ügye kifejezetten bonyolult. A most kialakult sebezhetőség azonban aligha teszi lehetővé, hogy továbbra is elnézzünk a probléma felett.

Honnan indult a válság?

Jemen, a Közel-Kelet egyik legszegényebb országa, évtizedek óta instabil állapotban van. A jelenlegi konfliktus gyökerei 2014-ig nyúlnak vissza, amikor az ország északi, Szaúd-Arábiával szomszédos térségéből induló húszi mozgalom, hivatalos nevén Anszár Allah, elfoglalta a fővárost, Szanaát. A csoport azóta is uralja a várost, míg a nemzetközileg elismert kormány a déli Ádenbe kényszerült, és onnan próbálja irányítani az országot.

A húszik és a kormány közötti szembenállás alapvetően belső eredetű, törzsi és társadalmi törésvonalakra vezethető vissza. Erre épült rá két regionális nagyhatalom vetélkedése: Szaúd-Arábia a kormányt támogatja, 2015 óta katonai eszközökkel is, míg Irán a húszi lázadóknak nyújt erőforrásokat és stratégiai segítséget. Fontos azonban leszögezni, hogy ez nem klasszikus proxyháború (vagyis olyan fegyveres konfliktus, amelyben két nagyhatalom nem közvetlenül egymással harcol). A konfliktus akkor sem oldódna meg magától, ha Rijád és Teherán megegyezne egymással. Vallási alapú szembenállásról sincs szó, még ha a kormányoldal többnyire szunnita, a húszik pedig a síita irányzathoz sorolható zaídi vezetés alatt állnak is. Az ellentét lényege sokkal inkább a szűkös erőforrások feletti versengés.

A háború rengeteg halálos áldozattal járt, és jóval tovább húzódott, mint azt Szaúd-Arábia eredetileg remélte. Ez vezetett oda, hogy 2022-ben tűzszünet jött létre a felek között. Ezt követően viszonylagos nyugalom telepedett a térségre, amely mögött sokan azt sejtették, hogy Rijád gyakorlatilag védelmi pénzt fizet a húsziknak a status quó fenntartásáért.

Miért tört ki most az offenzíva?

A most zajló húszi támadássorozat ennek a törékeny egyensúlynak a végét jelenti. A megállapodás felbomlásának két fő oka azonosítható.

Az első az iráni-izraeli háború kirobbanása. Február végétől kezdve folyamatosan a levegőben lógott, hogy a jemeni helyzet is eszkalálódni fog, ez azonban a konfliktus elején elmaradt. Utólag már látszik, hogy ezt az időszakot mindkét fél felkészülésre használta.

A fordulópontot végül Ali Hámenei, az idén elhunyt legfelsőbb iráni vallási vezető temetése hozta el július elején. A nagyszabású gyászszertartáson húszi vezetők is részt vettek, amit a szaúdiak a korábbi megállapodás megsértéseként értékeltek. A hazatérő delegáció repülőgépe emiatt nem tudott a tervek szerint landolni, mivel a jemeni kormányerők lebombázták a célként kiszemelt repülőteret. Azóta úgy tudni, hogy a húszi küldöttséggel együtt iráni katonai tanácsadók is visszatértek az országba.

Ezt követően több fronton is fellángoltak a harcok, ám a húszi mozgalom a legtöbb erőforrást a vörös-tengeri partvidék megszerzésére összpontosította. A kormányerők egy ideig tartani tudták magukat Mokha városában, amely nevét a mokka szónak is adta, a hét közepén azonban kénytelenek voltak visszavonulni, szabad utat engedve a lázadóknak a Báb el-Mandeb felé.

Szaúd-Arábia stratégiai kudarca

A másik tényező, amely megágyazott a mostani eszkalációnak, a Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek közötti versengésben keresendő. A két, korábban szorosan együttműködő ország közösen avatkozott be Jemenben 2015-ben, ám a kettejük viszonyának megromlása a jemeni erőviszonyokra is kihatott. 2025 végén és 2026 elején a feszültség odáig fajult, hogy Szaúd-Arábia gyakorlatilag kikényszerítette az Emírségek visszavonulását Dél-Jemen döntő részéből.

Ezzel Rijád elérte, amit akart: kizárólagos befolyást szerzett a húsziellenes erők felett. Ezt követően elkezdte megerősíteni ezeket a csoportokat, fokozva a köztük lévő koordinációt és bővítve felszerelésüket, például drónokkal. A húszik érzékelték ezt a folyamatot, és úgy ítélték meg, hogy az idő nem nekik dolgozik, hiszen ellenfeleik folyamatosan erősödnek.

Ez a megfontolás állhatott a mostani offenzíva hátterében is: a húszik inkább léptek, mielőtt a hatalmi egyensúly végleg ellenük fordult volna. Egyelőre úgy tűnik, jól számoltak, és Szaúd-Arábiának nem sikerült elég gyorsan felkészítenie szövetségeseit. A fejlemény súlyos csapás Rijádnak, amelynek az immár tengeri blokáddal is fenyegető húsziknak köszönhetően szombatra le kellett állítania a Vörös-tengerre kivezető olajvezetékét, pedig ez korábban éppen a Hormuzi-szoros iráni válság miatti kockázatainak kiváltását szolgálta.

Mi várható ezután?

Gyors megoldás egyelőre nincs a láthatáron. A választ elsősorban Szaúd-Arábiának és az Egyesült Államoknak kellene megadnia, ám egyik lehetséges lépés sem tűnik igazán jónak. Rijád bízhat abban, hogy a Báb el-Mandeb biztonsága olyan közös érdek, amely miatt Washington beavatkozik, és visszaszorítja a húszikat.

A gond csak az, hogy egy több évtizede fegyveres ellenállásban edzett mozgalmat légicsapásokkal aligha lehet térdre kényszeríteni, a jemeni húsziellenes szárazföldi erők pedig nem tűnnek elég ütőképesnek ahhoz, hogy visszafoglalják az elvesztett területeket. Szaúd-Arábia megpróbálhat tárgyalásos utat keresni a húszikkal és Iránnal is, egy újabb tűzszünet azonban legfeljebb átmenetileg tartaná fenn a nyugalmat, és nem valószínű, hogy a mozgalom könnyen lemondana a szoros feletti ellenőrzésről.

A jemeni válság újabb figyelmeztetés Európának: a saját biztonságáért előbb-utóbb magának kell kiállnia. A háború immár egy évtizede tart, mégsem érkezett rá érdemi uniós válasz. Bár a térségben jelen van egy európai tengerészeti küldetés, az EU NAVFOR Aspides, ez jelenlegi formájában csak védelmi feladatokat lát el, harci fellépésre nem alkalmas a húszikkal szemben.

Attól függetlenül, hogy Rijád és Washington milyen döntést hoz, Jemen esetében is visszaköszön az a dilemma, amely más válságokban is megjelent már: Európának el kell döntenie, hajlandó-e valóban tenni a saját biztonságáért, vagy továbbra is kiszolgáltatott marad más nagyhatalmak, olykor rossz irányba mutató lépéseinek.