A német főváros a turisták egyik közkedvelt célpontja, amely évszaktól függetlenül számos látnivalót tartogat. Akár egy hosszú hétvégét követően is feltöltődve és számos élménnyel gazdagabban térhetünk vissza egy ottani kiruccanást követően. Mi van viszont akkor, ha egy négynapos ottlét alatt nem feltétlenül a szokványos turistalátványosságokat akarjuk megtekinteni, mint például a Museumsinsel valamelyik múzeumát, vagy az Alexanderplatz tévétornyából a városra nyíló panorámát, de kipipáltuk már a Spree folyó lagúnáin is a sétahajokázást és a szelfi is megvolt a Checkpoint Charlie őrbódéjánál?

Egy négyrészes sorozatban igyekszem beszámolni arról, hogy mit érdemes megnézni egy hosszú hétvégén. Az első rész könnyedebb hangvételű felütése után most egy másik helyszín következik, ezúttal azonban egy sokkal súlyosabb témát érintünk, mégpedig a holokauszt egyik fontos állomását, a sachsenhauseni koncentrációs tábort tekintettük meg. Sachsenhausen a Berlintől nem messze fekvő Oranienburgban található, ami egy tipikus, csendes brandenburgi kisváros, hangulatos utcákkal és egy szép kastéllyal. Sajnálatos módon teljesen más miatt lett híres a történelem során, az itt történt szörnyűségeknek pedig mind a mai napig fellelhetők a nyomai, épp ezért fontos helyet foglal el a német emlékezetpolitika vonatkozásában is.

Kapcsolódó

Ha Berlinben jár, semmiképpen ne hagyja ki a Stadion An der Alten Försterei-t

Az Union Berlin–Eintracht Frankfurt mérkőzésen jártunk.

Union Berlin labdarúgás

Oranienburg mintegy másfélórás utazásra található Berlintől, abban az esetben, ha az S-Bahnt választjuk tömegközlekedési eszközül, ezért érdemes korábban elindulni, annál is inkább, hogy magának a létesítménynek a megtekintése is elég sok időt vesz igénybe. Hárman indultunk el egy kora délután, az oranienburgi állomásról pedig még egy két kilométeres séta megtétele után érkeztünk meg Sachsenhausenbe. Az állomásról odavezető út egyébként végig ki van táblázva, ezért felesleges a telefon aksiját valamely GPS-alkalmazással meríteni, mert nagyon könnyen oda lehet találni.

Oranienburgban már a nemzeti szocializmus hajnalán, egészen pontosan 1933 áprilisától működött egy koncentrációs tábor, amelyet még az SA (Sturmabteilung, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárthoz kötődő barnainges alakulatok) hozott létre, de természetesen össze se lehet hasonlítani a későbbi Sachsenhausennel, hisz akkor még nagyon kezdetleges eszközökkel operált a későbbi totális diktatúrát létrehozó náci apparátus. Ezt a tábort egyébként 1934-ben, az SA felszámolásával egyidőben be is zárták. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie ahhoz, hogy egy újabb, de ezúttal sokkal alaposabban megtervezett és kivitelezett lágert építsenek fel egy új helyszínen, ami ezúttal már Sachsenhausenben kapott helyet, és ami később tízezrek számára jelentette a fizikai megsemmisüléshez vezető első, vagy éppenséggel utolsó állomást. Hogy miért első vagy utolsó? Ennek az az oka, hogy Sachsenhausen kezdetben nem egy megsemmisítő táborként jött létre, hisz ekkor még a második világháború kitörése, valamint Wannsee előtt járunk időben, mindenesetre már akkor sejteni lehetett, hogy az ide internált rabok sok jóra nem számíthatnak.

1936 nyarán, röviddel Heinrich Himmler SS-Reichsführer német rendőrség élére való kinevezését követően gyors ütemben elkezdődtek a munkálatok, aminek eredményeképp még abban az évben elindulhatott az emberiség történetének legsötétebb kísérlete, amely milliók életének szisztematikus kioltásába torkollott. Itt pedig el is jutottunk arra a pontra, ahol világossá válik, hogy miért is foglal el oly fontos szerepet Sachsenhausen a Harmadik Birodalom és a holokauszt történetében: azért, mert ez volt gyakorlatilag az első olyan koncentrációs tábor, amely kisebb léptékben ugyan, de mintául szolgált olyan lágerek későbbi tervezésénél és működtetésénél, mint például Auschwitz-Birkenau. Már a korabeli feljegyzések is Sachsenhausent ún. Modelllagerként említik, ami mai divatos szóhasználattal talán legtalálóbban a pilot-projekt kifejezéssel írható le, ráadásul 1938-tól a Német Birodalomban működő koncentrációs táborok központja lett.

Fontos viszont itt megjegyezni, hogy az egész sachsenhausi jelenség egy komplex folyamat eredménye volt. Kezdetben a Németország-szerte rohamosan szaporodó koncentrációs és munkatáborokat azért hozták létre, hogy ezekbe a nemzetiszocialisták politikai ellenfeleit internálják, ennél a pontnál pedig elsősorban nem a zsidó lakosságra fókuszáltak, még ha sok esetben átfedés is volt a különböző kategóriák között. Sachsenhausen első „lakói” is kommunisták, szociáldemokraták, másként gondolkodó értelmiségiek voltak, de kerültek ide homoszexuálisok, köztörvényes bűnözők, valamint szociális szempontból alkalmatlannak nyilvánítottak, az ún. Asozial kategória – fedjen bármit is ez. Az internálások kezdete után röviddel viszont már elkezdődött a táboron belül egyfajta szelekció, amely első körben abban nyilvánult meg, hogy két külön blokkba kerültek mindazon fogvatartottak, akik zsidó nemzetiségűek voltak, de külön barakkokba helyezték el a szintiket és a romákat is. Tették mindezt oly módon, hogy a szóban forgó nemzetiségek – amelyek a náci fajelmélet értelmében az alsórendű fajokhoz tartoztak – a tábori infrastruktúra keretében is a hierarchia legalsó fokán találják magukat. Ha pedig már az infrastruktúránál tartunk, el kell mondani, hogy a teljes kialakítás esetében a funkcionalitás dominál, ahogy az az alábbi légifelvételről is látszik. Maga a tábor egy szabályos háromszöget alkotó falakkal van körülvéve, belül pedig körkörös alakban helyezkedtek el a barakkok, amikből mára már kevés maradt fent. Ahogyan a helyszínen egy leírásban olvasható: a totális terror geometriája érvényesül az építész – aki egyébként SS-tag volt – által elgondolt koncepció révén.

Megérkezve a helyszínre, az első dolog, ami szembetűnik, az egy hatalmas betonlapokból kialakított, kerítést formázó bejáratszerűség, amin nagy fehér betűkkel olvasható a Gedänkstätte Museum Sachsenhausen, mögötte pedig egy, a látogatókat fogadó információs pont található, amelynek az SS által használt egykori adminisztrációs épület ad otthont. Ezt követően még egy rövid séta a falak mellett és máris a láger főbejáratánál találjuk magunkat. Ezt elhagyva rögtön meg is pillantjuk a tulajdonképpeni főépületet, az A-tornyot,amelynek rácsos kapuján a történelem talán legcinikusabb mondata olvasható, igaz, hogy kissé visszafogottabb formában, mint például Auschwitzban, de attól az Arbeit Macht Frei felirat még itt is tökéletesen érzékelteti, hogy mivel van dolgunk. Ebben az épületben egyébként egy kiállítás látható, amelynek középpontjában az SS által a lágerben elkövetett bűntettek, valamint az elkövetők személye áll, de ez ottjártunkkor nem volt látogatható.

Mi sétánkat jobbra indulva, a két, zsidók számára fenntartott barakknál kezdtük el. Mindkét épületben jelenleg kiállítótér található, de az itt bemutatott tárgyakon túl a két barakknak önmagában érdekes története van. Ezt a két fából készült épületet ugyanis 1992-ben felgyújtották a neonácik, de az üszkös gerendák újbóli felhasználásával sikerült őket újraépíteni, ma pedig ebben a formában látogathatók. Ami pedig a kiállított tárgyakat illeti, minden külön kiállítás – szám szerint 13 ilyen látható Sachsenhausen területén – részletekbe menően érzékelteti mindazokat a borzalmakat, amiken az itt fogvatartottaknak keresztül kellett menniük: a rabok kikötésére használt cölöpök, akasztófa, holttestek elszállítására használt kéziszekerek stb. Ezen túl számos részletes információt is megtudhat a látogató, és épp emiatt a részletgazdagság miatt egy nap nem is elegendő arra, hogy mindent alaposan végig nézzünk. Majdnem minden fennmaradt épületben több multimédia konzolnál is lehet tájékozódni, ahol túlélők visszaemlékezései hallgathatók meg, de a múzeum rendelkezik moziteremmel, könyvtárral és saját archívummal.

Hosszú lenne mindazt részletekbe menően felsorolni, hogy mi minden vár az idelátogatókra, ezért csak a fontosabb adatokra térnék ki: 1936 és 1945 között mintegy 200 000 ember lépte át Sachsenhausen kapuját. A háború kitörését követően a kezdetben német állampolgárokból álló fogolyállomány fokozatosan más nemzetiségek tagjaival egészült ki, akiket elsősorban az elfoglalt területekről deportáltak Sachsenhausenbe, de hadifoglyokat is szállítottak ide. Hozzájuk fűződik a táborban elkövetett legnagyobb méretű tömeggyilkosság is: 1941 őszén az SS 13 ezer szovjet hadifoglyot végzett ki, akiket tömegsírokban földeltek el, majd a háború végén újra kihantoltatták és elégették maradványaikat, így igyekezve eltüntetni az atrocitások nyomait.

Nem ez volt az egyetlen tömegsír, de amint azt már említettem, Sachsenhausen nem megsemmisítő tábor volt, ami persze nem jelentette azt, hogy ne lettek volna napirenden a gyilkosságok. A feljegyzések szerint az SS-őrök brutalitása kirívó volt, bármikor bárkit megölhettek. A háború előrehaladtával a körülmények itt is csak súlyosbodtak, ami azt jelentette, hogy az élelmiszerhiány, a járványok és a kényszermunka során elszenvedett embertelen bánásmód is ezrek életét követelte. Sachsenhausenben ezen kívül orvosi kísérletek is zajlottak, 1941-ben pedig egy nagy kapacitású hullaház építésére került sor, valamint ekkorra tehető a gázkamrák és a krematórium kibővítése. Becslések szerint 20-30 ezer közé tehető az áldozatok száma, de ehhez még hozzá kell számolni azokat, akiket innen deportáltak tovább a megszállt keleti területeken működő valamelyik megsemmisítő táborba, vagy azt a néhány ezer áldozatot, akik 1945-ben, a tábor kiürítésekor elindított ún. halálmenetben pusztultak el.

A tábor egyik falának külső részénél elhelyezkedő, egy volt ipari létesítmény udvarán kialakított helyen történt a tömeggyilkosságok nagy része, ahol külön emlékmű áll a kivégzősánc és a krematóriumok közvetlen szomszédságában. Ez a rész az SS-személyzet által használt fogalomtárban nemes egyszerűséggel a Z-Station nevet kapta. A Z ebben az esetben az ábécé utolsó betűjeként az itt kivégzettek földi pályafutásának végállomását jelképezte. Az itt látottak után bebizonyosodott, hogy Sachsenhausen méreteit tekintve valóban kisebb, mint az olyan, az ún. végső megoldás gyakorlatba ültetésére létrehozott valamelyik megsemmisítő táborként funkcionáló Auschwitz, Treblinka vagy Sobibor, viszont tekinthető az idevezető út kiindulópontjának akár, mert megtalálható volt benne mindazon elemek együttese, amelyeket egy elvakult totalitárius rendszer az emberiség történetének legnagyobb tragédiájaként számon tartott népirtás során alkalmazott.

Az már csak hab a tortán, hogy a tábor 1945-ös felszabadítása után épp a felszabadító szovjet hadsereg vette azt birtokba és gyakorlatilag szünet nélkül működtette tovább 1950-ig. Erről az időszakról amúgy különálló kiállítás emlékezik meg, amelyből megtudjuk, hogy ez a működés további tömegsírokat eredményezett, a felszabadulás illúziója pedig egyre távolabbra került, Németország keleti részében legalábbis mindenképp. Ennek érzékeltetése okán a következő részben megtekintünk egy hasonló létesítményt, ami egy másik totalitárius eszme jegyében jött létre, és még ha némileg finomabb eszközökkel is, de lényegét tekintve szintén a másként gondolkodók elnyomását és megtörését szolgálta.