Egyre nagyobb nyomás nehezedik Németországra, hogy engedélyezze a Leopard 2 tankok exportját Ukrajna felé. A vita ismét felszínre hozta a „régi” és az „új Európa” közötti ellentéteket.

Csaknem napra pontosan húsz éve, 2003. január 22-én Donald Rumsfeld, az Amerikai Egyesült Államok akkori védelmi minisztere „régi Európának” minősítette Németországot és Franciaországot, szembeállítva őket az „új Európával”, amelyet az ezredfordulón csatlakozott új NATO-tagok alkotnak. A németek és a franciák azzal érdemelték ki a lekicsinylő minősítést, hogy vonakodtak beszállni a Szaddám Husszein elleni háborúba, miközben a közép-és kelet-európai országok teljes mellszélességgel kiálltak Washington Irak-politikája mellett. Sokatmondó a korabeli magyar külügyminisztérium álláspontja: Magyarország szeretné, ha az iraki katonai akciókra felhatalmazást adna az ENSZ, de – az USA-hoz hasonlóan – anélkül is hajlandó háborúba menni.

A mostani ukrajnai háború kontextusában ismét kirajzolódni látszik a két Európa közötti választóvonal, a különbség csak annyi – Magyarország viszonyulását leszámítva –, hogy ezúttal a „régi Európát” nem közvetlenül az amerikaiak, hanem a kijevi vezetők próbálják a „helyes mederbe” terelni nyers beszólásokkal. Emlékezetesek e téren Andrej Melnik volt berlini nagykövet személyeskedői támadásai Olaf Scholz német kancellár ellen. Az ukrán diplomata-politikus többek között „sértett lepráshoz” hasonlította a kancellárt, és noha novemberben kinevezték az ukrán-amerikai kapcsolatokért felelős külügyminiszter-helyettesi posztra, a Twittert továbbra is kizárólag arra használja, hogy nyomást gyakoroljon a német politikusokra. Az utóbbi időszakban a nehézpáncélosokra koncentrált, de követelte egyebek mellett a német légierő által 2028-ban kivezetendő Tornado vadászgépek átadását is.

Pénteken a németországi Ramsteinban találkoznak az Ukrajnát támogató országok képviselői, hogy megvitassák az Oroszországgal szembeni harchoz nyújtott további katonai támogatást. Az ukránok azt remélik, hogy Németország legkésőbb ezen a találkozón hozzájárulását adja a német gyártmányú Leopard 2 harckocsik exportjához. Kijev szerint Lengyelország és Finnország mellett másik három – meg nem nevezett – NATO-tagország jelezte, hogy kész Leopardokat küldeni Ukrajnának, ha a német exportőr jóváhagyja.

Nagy-Britannia már korábban bejelentette, hogy 14 darab Challenger 2 harckocsit szállít Ukrajnának, Franciaország pedig elsőként törte meg a jeget a nyugati szárazföldi harcjárművek terén az AMX-10 RC-kel. Mindkettő kifutó vagy már leszerelt típus, ráadásul előbbi mennyiségi szempontból nem lendít sokat az ukránokon, utóbbi minőségileg nem megfelelő. Előbbiből húszszor többre volna szükség, utóbbi sivatagi terepre tervezett, gumikerekes felderítő harcjármű, lényegében nem is minősül harckocsinak.

Ukrajna (relatíve) új berlini nagykövete közölte, hogy Leopard harckocsik nélkül nem lesz lehetséges az orosz megszállás alatt lévő területek visszafoglalása. Ez elvileg megmagyarázná, hogy miért zúdul össztűz a németekre. Csakhogy az utóbbi időszakban több elemző is jelezte, hogy az ukránok számára a szovjet tankok az optimálisak, szemben az egymástól eltérő eredetű nyugati fegyverrendszerekkel, amelynek a leszállítása, karbantartása, lőszerrel való ellátása szinte megoldhatatlan logisztikai feladatot jelent. „Ukrán részről ebben a kérdésben inkább a Nyugatnak a konfliktusba való minél alaposabb behúzása játszik szerepet” – magyarázta a Szabad Európának Jarábik Balázs, a bécsi Humán Tudományok Intézetének (IWM) ösztöndíjas kutatója, aki a háború kirobbanásakor az EU biztonsági missziójának politikai igazgatója volt Kijevben kiküldött szlovák diplomataként.

A „régi” és az „új Európa” vitája tehát csak látszólag szól a nehézfegyverekről. Nem véletlen, hogy Emmanuel Macron francia elnök az ukránok mellett éppen a balti államoktól, valamint a NATO-tagságra pályázó finnektől és a svédektől kapott hideget-meleget, amikor a decemberi washingtoni látogatása után arról beszélt, hogy Oroszországnak lehetnek legitim biztonsági igényei a NATO-val szemben. Ezzel ugyanis aláásta azt a narratívát, hogy az ukrajnai háború kiváltó oka az orosz elnök imperializmusa. Az „új Európa” által is osztott washingtoni nézet szerint már a NATO-bővítés mögött is a kelet- és közép-európai államoknak az a törekvése állt – a kilencvenes években –, hogy megvédjék magukat „az újjáéledő Oroszország birodalmi törekvéseitől”.

A „régi Európában” ezt nyilván másként látják, és miközben a háború tárgyalásos lezárását szorgalmazzák, abban is reménykednek, hogy sikerül legalább részben csökkenteni Európa versenyhátrányát az Egyesült Államokkal szemben, amit az energiaárak közötti óriási szakadék okozott, és amely miatt Európát deindusztralizáció fenyegeti. Szászország miniszterelnöke a napokban arról beszélt, hogy Németországnak biztosítania kell, hogy a háború után ismét földgázt vásárolhasson Oroszországtól. Ennek érdekében mielőbb gondoskodni kell a tavaly szeptemberben – egyesek szerint az amerikaiak, mások szerint az ukránok által – felrobbantott Északi Áramlat kijavításáról, mert anélkül a vezeték végérvényesen használhatatlanná válik. Az ukránok szerint ez „beteg” álmodozás, a volt szovjet tömb országai pedig – élükön Lengyelországgal és a balti államokkal – minden téren véglegesnek tekintik a szakítást Oroszországgal. Az „új Európa” hallani sem akar másról, mint Oroszország „végérvényes legyengítéséről”.