Megszólalt a HVG friss lapszámában a magyar eredetére büszke John F. Szabo, a Los Angeles-i Központi Könyvtár igazgatója, akit a Library Journal könyvtárszakmai szemle az Év Könyvtárosának választott meg és elmondta, mit jelent számára a magyar kötődése, majd megvallotta, hogy miként lett számára már ifjúkorában a könyvszeretetből könyvtárszeretet.

Ezek mellett beszámolt arról, hogy egy négymilliós metropolisz gigaintézménye is lehet otthonos és bensőséges, mert „a barátságos, emberi tér mindenütt megteremthető. A mi központi egységünk és a hetvenkét fiókkönyvtárunk is tökéletes példa erre, az elvonulásra kialakított meghitt, kellemes kuckóink ugyanolyan fontosak, mint a hatalmas, tág, közös terek.”

Korábbi és idei rangos elismeréseit annak köszönheti, hogy közösségi térré formálta az általa vezetett intézményt krédójának szellemében. Ez a hitvallás pedig így szól: „a közkönyvtárak már rég nem csupán könyvekkel telepakolt épületek, hanem rugalmas, az emberekre, az ő szükségleteikre, kívánságaikra, igényeikre összpontosító intézmények.” Ennek megfelelően másfél ezer munkatársával együtt rengeteg oktatás és szociális szolgáltatást is nyújt rászorulóknak, hajléktalanoknak meg bevándorlóknak.

„Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy a vezetéknevem Szabó és hogy magyar vagyok. Apám az Egyesült Államok hadseregében, a légierőnél szolgált, anyám Alabamából származott. Én is ott, az alabamai Montgomeryben nőttem fel, ahol nagyon kevés magyar volt. A nagymamám volt az, aki elsősorban magyarul beszélt, angolul csak keveset tudott. Amikor meglátogattam őt Clevelandben, mindig felütöttem a telefonkönyvet, ami ott oldalakon át sorolta Szabókat, és más magyar neveket: Lászlót, Istvánt, Pált. Ez nagyon nagy hatással volt rám. Mindig is kerestem a magyarokat, bárhol is jártam a világban. Voltam Budapesten is, nyilvánvaló okokból ez volt a kedvenc városom, amelyet az európai utazásom során meglátogattam.”

John F. Szabo a Los Angeles-i közkönyvtár igazgatója nyilatkozta egyebek mellett a fentieket a múlt hónapban a Népszavának, akivel abból az alkalomból készült interjú, hogy ő lett az Év Könyvtárosa az USA-ban. Ebben a beszélgetésben az apai ágon az Apácáról kivándorolt nagyszülőkkel rendelkező bibliotékárus a hátrányos helyzetűeket, a bevándorlókat és a tűzvészben érintett embereket is megsegítő könyvtári innovációkról számolt be az őt mindig jellemező derűvel és lelkesedéssel ekképpen:

„Egyik csodálatos tulajdonságunk, hogy valóban mindenkit ki tudunk szolgálni; az időseket, a tizenéveseket, az üzletemberek, a bevándorlókat, de még a csecsemőket és kisbabákat is. Mindez lehetővé teszi számunkra, hogy nagyon kreatívak legyünk.

Minden gyermekprogramunkban szerepel például természettudományos, mérnöki, művészeti és matematikai oktatás. Könyvtárainkban úgynevezett alkotótereket (Makerspaces) hoztunk létre, van podcaststúdiónk, foglalkozunk többek között digitális fényképezéssel és 3D-nyomtatással is.

Arról van szó tehát, hogy hozzáférhetővé tesszük mindazokat a technológiákat, melyekhez az emberek otthon vagy az iskolában jellemzően nem férnek hozzá. Központi könyvtárunkban ezen kívül nagyon gazdag történelmi gyűjteményekkel is rendelkezünk. Az Egyesült Államok nyugati részén nekünk van az egyik legnagyobb fényképgyűjteményünk körülbelül 3,5 millió fényképpel.”

Hadd tegyem mindezekhez hozzá, Szabo már 2014-ben történelmet írt a szakmájában azzal, hogy elsőként az Egyesült Államokban forradalmi újítással állt elő: programot alkotott azért, hogy digitális korunkban újraértelmezzék a közkönyvtárakat egy könyveket tároló intézményből oktatási intézménnyé. A fenntartó Los Angeles önkormányzatának bőkezű anyagi támogatásával lehetővé tette, hogy mindazok a diákok vagy felnőttek, akik kényszerűségből, családi vagy személyes okok miatt kénytelenek voltak kimaradni az iskolából, a könyvtárba járva szakmai érettségihez jussanak.

A párját ritkító kezdeményezésének a sikere is hozzájárult ahhoz, hogy a könyvtára nemsokára megkapta a Nemzeti Múzeumi és Könyvtári Szolgálatért kitüntetést (National Medal for Museum and Library Service), amely az USA legmagasabb kitüntetése, amelyet a múzeumoknak és könyvtáraknak ítélnek oda a közösség szolgálatáért. A díjat John F. Szabo egy, a könyvtára által mentorált bevándorlóval együtt vette át Michelle Obamától a washingtoni Fehér Házban.

Továbbá tennék még két megjegyzést annak a John F. Szabonak a portréjához, akit épp a Portré rovatában mutat be egy friss interjúval is az eheti HVG, amelynek ismertetésére ezúttal vállalkozom.

Az egyik arra vonatkozik, amire egy, a Los Angeles Timesban nemrég megjelent, Szabot méltató publikációban bukkantam, amiből kiderült, minek köszönhető, hogy az általa irányított könyvtárhálózatnak 2023-ban 3,6 millió látogatója volt, majd számuk 2024-ben már meghaladta 4,5 milliót. Annak például, hogy az 1500 elkötelezett munkatársával együtt hosszú évek óta maximális bizalmát élvezi a városvezetésnek. Ennek bizonyítéka, hogy a több mint 8 millió könyvet számláló könyvtára, amely az ország könyvtári rendszerei közül a legnagyobb és a legváltozatosabb városi lakosságot szolgálja ki imponáló, 241,8 millió dolláros (kb. 1 milliárd 93 millió lejes) költségvetéssel rendelkezik.

A másik megjegyzésem forrása a Christian Science Monitor közvetlenül Szabo kitüntetése után megjelent, Hogyan segít az év könyvtárosa a szeretett Los Angelesének című, szintén méltató cikke. Ebből megtudtam:  a kitüntetettnek nem volt ideje ünnepelni, mert egy nappal azután, hogy az év könyvtárosává választották, a városában pusztító tűz ütött ki, és ekkor leégett a több, mint 11 ezer négyzetméteres fiókintézménye, a Palisade Branch Library is.

Ez a tragédia őt azonban nem törte meg, inkább erősebbé tette, – derült a bostoni lapnak adott nyilatkozatából: „Elveszítettük az épületet, de nem az iránti elkötelezettségünket, hogy könyvtári szolgáltatásokat nyújtsunk ennek a közösségnek.”– fogalmazott.  Mert – így a lap: „John Szabó számára ez nem az elveszett könyvek, műalkotások vagy akár épületek fölötti kesergés pillanatai voltak. Fókuszában a közösségében élő családok ezrei állnak, akik elvesztették otthonukat és segítségre szorulnak. Ő és munkatársai mindent osztottak a víztől a tápegységekig és a mobil Wi-Fi hotspotokig, valamint kisegítő járműveket és szociális munkásokat telepítettek az újonnan hajléktalanná válók megsegítésére. És persze könyveket is ajándékoztak.”

Ezek után lássuk a HVG-ben megjelent arcképvázlatot és kapcsolódó interjút, aminek elkészítése Puszta Dóra érdeme.

„Apám Montgomeryben, Alabama állam fővárosában él ma is, ahol nevelkedtem. Mostanra, nyolcvankilenc éves korára eléggé megkopott a magyartudása, mert ritkán használja az anyanyelvét” – kezdi a vallomását a most 57 éves Szabo. Ezt követően tudjuk meg, hogy „apai nagyszülei Brassó közeléből, az akkor még többségében magyar ajkú Apáca településről vándoroltak ki Clevelandbe, Ohio államba.” Édesanyja alabamai volt, fiatalon meghalt, az akkor tízéves gyerek nevelése az amerikai légierőnél szolgáló apára maradt.

Ezt követően hozzáteszi, számára nagyon sokat jelent a magyar eredete: „Büszkék vagyunk a származásunkra. Március 15. előtt két nappal van a születésnapom – tudom, hogy ez a nap mekkora ünnepe a magyar szabadságnak és demokráciának.”

A folytatásból kiderül: alapdiplomáját az Alabamai Egyetem telekommunikáció szakán szerezte, a mesterdiplomát már könyvtár-tudományból Michigan állam egyetemén. Mivel utóbbi 300 dolláros fizetést és külön lakást ajánlott az egyes diákotthonokban a könyvtárat szervező hallgatóknak, rálépett arra az útra, mely előbb egy Illinois állami kis település, majd több floridai kisváros könyvtárain keresztül 2005-ben elvezetett az első igazán nagyvárosi megbízatáshoz Atlantába. Innen aztán hét év múltán többmilliós világváros Los Angeles következett. A szakmájáért rajongó Szabo így indokolta ezt a döntését: „Los Angeles termékeny talajnak tűnt a merész, szokatlan ötletekhez”

Aligha meglepő, hogy a vele készült interjú első kérdése azt firtatja, miért is fontos számára a magyar identitás megvallása, hisz magyarul nem is beszél. Viszont igaz, a nagymamájától megtanult pár mondatot magyarul. Hogy mit, arra ez a válasza:

„Például azt, hogy „könyvtáros akarok lenni” – ezt is ő tanította meg nekem. A nagymamám soha nem tanult meg igazán angolul, Clevelandban, Ohio államban élt, ahol ma is több tízezres a magyar közösség. Sokszor jártam nála, és azzal is őrzöm az emlékét, hogy a csirkepaprikást és a diós bejglit most is az ő receptje szerint készítem. Büszke vagyok a magyar elődeimre, a nevemre.”

Érthető, hogy fentiek után az újabb kérdés óhatatlanul is adja magát: „A magyar ízeken túl a magyar művészethez is kötődik? Az irodalomhoz, a zenéhez, vagy ott, a film­fővárosban, a filmművészethez?”

John F. Szabo nemcsak a lakóhelye miatt mondja, hogy a felsoroltak közül filmművészet áll a hozzá legközelebb. Bevallja: ennél személyesebb oka is van e kötödésnek, mert közeli barátja az a Hollywoodban élő, többszörös díjnyertes magyar-amerikai rendező, színművésznő, producer, író, aki az Oscar-díjas Zsigmond Vilmos és Kovács László operatőrökkel együtt készítette el azt a 8 nemzetközi díjat elnyert történelmi dokumentumfilmjét, amely felölelve a magyar történelem 1945–1991 közötti időszakát a kommunizmus nemzetközi hanyatlásáról és az 1956-os forradalom és szabadságharc viszonyáról szól:

„Egyik emlékezetes magyar vonatkozású élményem volt, amikor itt, a könyvtárunkban levetítettük Kovács Klaudia Torn from the Flag (A lyukas zászló) című, sokszorosan díjazott történelmi dokumentumfilmjét. Színész-rendező barátom, aki szintén itt él Los Angelesben, a XX. század második felének magyar történelmét dolgozta fel, és örülök, hogy a könyvtárban a magunk eszközeivel mi is hozzátehettünk valamit ennek az időszaknak a megismertetéséhez.”

E konfesszióját követi egy másik önmagáért beszélő vallomása, amit e szavakkal fogalmazott meg:„Budapest volt az európai úti céljaim közül a legkedvesebb, láttam Szentendrét is. A családi gyökereim miatt egészen különleges az érzelmi ráhangolódásom ezekre a történelmileg, kulturálisan gazdag városokra. Noha nem tudok magyarul, a nyelvet mégis a részemnek érzem.”

A folytatásban elmondja, hogy a könyvek a születése óta az életéhez tartoznak, a könyvszeretetének kialakulásában természetesen a szülei játszották a fő szerepet. Ez a gyerekkori élmény ihlette azt a friss kezdeményezését is, amiről a következőket mondja el:

„Van most egy Read, Baby, Read! programunk a könyvtárban, amivel ugyanezt a rácsodálkozásélményt szeretnénk átadni a következő generációnak. A szülők kapnak tőlünk egy hátizsákot, amiben van könyv és egy póló „Olvass nekem!” felirattal. Ez nemcsak kézzelfogható ajándék, hanem a szülők és a gyerekek, a gyerekek és a könyvek közötti, életre szóló bensőséges kapcsolat előmozdítása, támogatása is.”

Persze az sem érdektelen, hogy miként lett a könyvszeretetből könyvtárszeretet.  Abból, amit erről elmond, csak ráerősít arra, hogy miért neveztem őt korábban lelkesedőnek:

„Lenyűgöztek, csodálattal és tisztelettel töltöttek el a könyvtárak már kisgyerekként is. Emlékszem a varázsára annak, ahogy rátalálok egy könyvre, amit nem is kerestem, mégis azt éreztem, hogy pont rá van szükségem. Talán a könyv talált rám?”

Arról, hogy mit mondott arról, miszerint mi egy közkönyvtár mai hivatása, és hogy közösségi térré kell alakítani a XXI. században a bibliotékákat, már szóltam röviden a bevezetőben.

Zárásképpen hadd idézzem azokat a szavait is, amivel azt mutatta be, hogy mindezt miként valósította meg ezt saját háza táján:

„A Los Angeles-i Közkönyvtár több mint hatmillió tétele, digitális tartalmai, csúcstechnológiája és a több ezer nyilvános program és szolgáltatás mind a folyamatos tájékozódás, felfedezés, ismeret-szerzés közvetítő közege. A tevékenységünkkel természetesen a sokszínű város minden egyes lakóját szolgáljuk a tisztelet és az emberi méltóság jegyében anyanyelvtől, szociális helyzettől, bőrszíntől függetlenül.”