Másfél éve kezdődött Oroszország Ukrajna elleni háborúja. A katonai agresszió a szomszédos állam keleti részét letarolta, a nyugati felén viszont – egyelőre legalábbis – nyoma sincs háborúnak. A felszín alatt viszont ott van a fájdalom, amit a frontra vitt gyerekek, férjek, testvérek elvesztése jelent. A kárpátaljai Ungváron jártunk.

Különös érzés egy olyan országba látogatni, mely háborúban áll. Az ember azt sem tudja, mire számítson, leginkább a néptelen utcák, az áruhiánnyal küzdő boltok, lebombázott épületek jutnak az eszébe. Ez igaz lehet Ukrajna keleti részére, ahol az orosz agresszióban számos ukrajnai esett el, ahol a bombázás mindennapos, az óvóhelyek pedig gyakori éjszakai menedékek.

Nehéz idők járnak

De ott van az ország másik része, a Romániához, Magyarországhoz közelebb eső vidék, amit elkerült – eddig, s reméljük véglegesen – a háború. Az elmúlt napokban a 115 ezer lakosú Ungváron jártunk, az Ung folyó partján, ahol első látásra nyoma sincs háborúnak. De csak első látásra. Épp a háromnapos nemzeti gyásznap idején jártunk a városban, ahol a napokban a 128-as különálló hegyi rohamdandár elesett katonáira, szám szerint 28 kárpátaljai áldozatra emlékeztek. Ungvár főterén több száz mécses jelezte: nehéz időszak ez a Kárpátalján élőknek is. 

A háborúra utal még az egyenruhás katonák gyakori látványa, na meg a légiriadó hangja, ami van, hogy naponta háromszor is megszólal. „Eleinte minden bolt bezárt, az utcák elnéptelenedtek. Ma már mindenki nyugodt, bár tudjuk, valahol nagy baj van” – magyarázza egy friss ismerős. És valóban így van, a szirénák hangját már csak a legtörvénytisztelőbb boltok veszik komolyan, és küldik el a klienseket, zárják be az ajtót. Általánosságban viszont már szinte figyelmen kívül hagyják, ugyanúgy igyekeznek az ungváriak iskolába, munkába, dolgaikat intézni, vagy folytatják a kávé szürcsölését egy teraszon, mintha nem is hallanák a riadót.

Ungvár felé haladva az autóbuszon hallani rémtörténeteket: fiatal fiúkat az utcáról „fognak be”, viszik el őket a frontra, másokat távolsági buszokról szednek le erőszakkal és soroznak be. Egy másik friss ismerős ezt cáfolja. „Behívót kapnak a férfiak, ez alapján sorozzák be őket. A háború elején kifejezetten sokan jelentkeztek önként, hogy a hazát védjék, ma már a lelkesedés alábbhagyott. De persze olyanok is voltak, akik amint tudtak, Magyarországra, Szlovákiába mentek” – mondja. Abban minden beszélgetőtárs egyetért, hogy a hosszúra nyúló háború senkinek sem jó.

Épülő, fejlődő város

Ungváron járva elsősorban arra figyeltünk fel, hogy a város fejlődik, épül, a boltokban bőség fogad, a kisebb éjjel-nappali boltokban ugyanazokat a termékeket lehet megkapni, amelyeket akár Romániában is. Sőt sok esetben román felirat is szerepel a csokikon, üdítőkön, elsősorban azért, mert ezeket a termékeket a moldáv piacra is szánják.

A nagyobb boltokban bőségesen találunk helyi termékeket, az elszabadult romániai árakhoz képest nagyon-nagyon kedvező áron. Bár az árakra figyelni kell, az Ukrajnából származó csempészett cigaretta feketepiaci ára még akciósabb: az illegálisan Romániába került doboz cigarettát jóval olcsóbban árulják a csempészek, mint ahogy ezeket egy Ungvár központjában levő éjjel-nappaliban meg lehet kapni, derül ki egy dohányos utazótárs elbeszéléséből.

A város tehát fejlődik, többfelé hatalmas darukat látni, épülnek a szállodák, kereskedelmi egységek. Ez nem csoda, a szállodák most is jó telítettséggel működnek, Ungvár pedig olyan város, ahová bármikor ellátogatnánk a családdal egy hosszú hétvégére vagy a karácsonyi vásárra.

Senki sem szeret senkit

A nemzetek közötti feltétel nélküli elfogadás nem ismeretlen Ukrajnában, és most nem csak a sokakat felháborító nyelvtörvényre gondolunk. A magyarokat az ukránok elviselik, ha nem is szeretik, vagy szívesen megszabadulnának tőlük. Egy-két szót azért nagyrészt minden ukrán tud magyarul, legalábbis Ungváron, sokak felmenői között is vannak magyarok. De az ukrán az ukránt sem szívleli különösebben, derült ki ottartózkodásunk idején, különösen azokat a gazdagokat nem szeretik, akik a háború elől menekülve vettek házat, indítottak vállalkozást az ország nyugodtabb részében. Főképp viselkedésben térnek el a helyiektől…

A város piacán, mely járdaszélen álló árusokból és egy elég nagy csarnokból áll, igazán nagy a választék, itt sem érezni a háború okozta hiányt. Sőt magyarul beszélő idős árusokból sincs hiány. Velük szóba elegyedve kiderül, szüleik még ukránul sem tudtak, a megyében pedig vannak még színmagyar falvak. „A baj azokkal van, akik a hegyekből jöttekkel, akik még az ukrán nyelvet is érthetetlenül beszélik” – magyarázza az egyik idős magyar zöldségárus. Abban pedig a környező standokon árulók is egyetértenek, erre a háborúra semmi szükség nem volt, igazából egyik fél sem jön majd jól ki a fegyveres konfliktusból.

Hogy meddig tart még a háború, megtippelni sem lehet. De az biztos, hogy napról napra hullanak a katonák mindkét oldalon a frontvonal húsdarálójában. Közben az ország békésebb része megpróbál a lehetőségekhez mérten fejlődni, európaibbá válni… Több-kevesebb sikerrel.