„Ki a bűnbak?” – kérdezi a szlovákiai trafik.sk főszerkesztője, annak kapcsán, hogy az MKP, a felvidéki magyar párt harmadszorra is elbukta a parlamenti választásokat

Megszólalt a héten Finta Márk, a komáromi trafik.sk független felvidéki hírportál főszerkesztője és az Magyar Közösség Pártja (MKP) elnökének a hétvégi, magyar kudarcot hozó szlovákiai választásokat követő lemondása okán arról cikkezik, hogy ezzel a lépéssel „nagyon nagy tehertől szabadulhat meg ő maga, és a párt is. S ha minden jól megy, meg lehet húzni azt a vastag vonalat, amit már hat éve meg kellett volna a múlt és jövendő között.” A gyászos szerepléshez vezető, Berényi József nevével fémjelzett hatéves MKP teljesítmény mérlegét megvonva, úgy ítéli meg: „Mi, a szlovákiai magyarok már benyújtottuk a számlát. Most csak annyit tehetünk, hogy hátradőlünk és várunk. És reménykedünk, hogy végre meglesz a mi akaratunk.”

 „Szlovákiában az egykori MKP szakadása, majd pedig a Most-Híd megalakulása óta egyszer sem fordult elő, hogy legalább valamelyik tábor ne örült volna.

Most viszont mindkét helyen dermedt csend fogadta a szombati végeredményt. Szinte mindenki csalódott volt, az elemzők pedig joggal állapították meg, hogy a voksolás egyik nagy vesztese a felvidéki magyarság. Ugyanis a Híd a négy évvel ezelőtti eredményei­hez képest több mint 27 ezer, a Magyar Közösség Pártja pedig mintegy 4 ezer szavazót veszített. A Bugár Béla vezette Most-Híd így is bejutott a pozsonyi törvényhozásba, ám a frakciójukban csupán hét magyar nemzetiségű képviselő foglal majd helyet a négy szlovák kollégájuk mellett.

Az MKP vesztesége ennél is nagyobb, mert harmadik próbálkozásra sem sikerült átlépnie az ötszázalékos parlamenti küszöböt. Berényi József a kudarcot főleg azzal magyarázza, hogy ha a felvidéki magyar szavazóknak az MKP és a Híd között kell dönteniük, akkor közülük sokan inkább nem mennek el voksolni.”

Szilvássy József, a Népszabadság pozsonyi tudósítója Dermedt csend a vereség után címmel közölt tegnapi jegyzetében kommentálta e szavakkal azt a hidegzuhannyal felérő szlovákiai választási eredményt, aminek kárvallottja nemcsak az ott élő magyarság volt, hanem minden szlovák demokrata. Hogy a március 5-i magyar fiaskó egyben az egész ország kudarca is volt azt jól érzékelte a nemzetközi sajtó is. Találóan nevezte például ezt a szombatot a bécsi Der Standard a „Slowakischer Katzenjammer” (Szlovák macskajaj) napjának, hiszen a majd’ mindenkit lebénító exit pollok ismertté válása, majd a voksok összeszámolása után kiderült: szinte minden ottani, hagyományos politikai formáció vesztesként került ki a szombati megmérettetésből, ami történt az sokkolta egész Szlovákiát. Egy tegnapi interjúnkban a szakértő „földrengésszerű szlovákiai választási eredményeket emlegetett” és ebben igaza volt. Nem véletlenül adta a választások másnapján megjelentett gyorselemzésének a felvidéki magyar politika nagy öregje, Duray Miklós a Választásnak nevezett politikai felfordulás Szlovákiában 2016-ban címet

A választások éjszakáján botrányosan lassan csordogáló választási  adatok láttán (t.i. a szlovák Statisztikai Hivatal közel 20 millió euróért vásárolt rendszere teljesen csődöt mondott), amikor már az első részeredmények ismertté válása után kiderült, hogy az egész ország politikai elitje testületileg leszerepelt, akárcsak az ottani közvélemény-kutatók is, hiszen a majd’ hajszálpontosnak bizonyuló exit pollok alaposan rácáfoltak az előzetes előrejelzésekre, –  a pozsonyi  Új Szó online élő közvetítésének kommentátorai közül kettő, Böszörményi Péter és a Nagy András így mondott ítéletet honfitársainak, magyaroknak és szlovákoknak a borzasztó produkciójáról: „Négy éve leégett a krasznahorkai vár. Most az egész országnak sikerült leégetnie magát” és „Tegnapig mindenki azt gondolta, hogy a következő parlamentben majd az egészségügy, az oktatás, és hasonló témák lesznek a legfontosabbak. Ehhez képest a kérdés az, hogy találtatik-e egyáltalán 76 demokrata. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem.”

Sokan és sokat cikkeztek már az elmúlt napokba arról, hogy a bombameglepetéseket hozó parlamenti választás traumaként érte Szlovákiát, hogy a hagyományos pártok valóban leégtek, mint történt ez Krasznahorka „büszke várával” éppen hat éve, pontosan a 2012-es választások napján. Helyettük az lett sikeres, aki rendszerellenes volt, vagy ezt a benyomást keltette. Történt mindez alig négy hónappal azelőtt, hogy Szlovákia adja majd az EU soros elnökségét…

Így bekerült a parlamentbe Boris Kollár nagyvállalkozó bizarr protestpártja, melyről érdemes tudni, hogy a vagyonos üzletember-celeb korábban vásárolt magának egy jelentéktelen pártocskát és azt Család Vagyunk néven alig három hónap alatt felfuttatta, miközben a közvélemény-kutatók nem sok jövőt jósoltak neki. Kollár az a médiaceleb, aki fennkölten hirdeti, hogy mi szlovákok család vagyunk „és neki már szép nagy a családja, hisz nyolc gyereke van különböző nőktől”, kiknek fantáziákat megmozgató fotói minden bizonnyal jelentős mozgósító hatással voltak a nőcsábász repülő- és rádiótulajdonos sikeres kampányában. A hölgyek számára talán kevésbé, de a férfilakosság körében biztosan.

Mi több, és ez volt a leginkább lesújtó: imponáló eredménnyel (8,04 százalék – 14 mandátum) bejutott a 150 tagú pozsonyi törvényhozásba, ötödik legerősebb pártként a besztercebányai regionális elöljáró, Marián Kotleba neonáci pártja, a Mi Szlovákiánk Néppárt, mellyel szintén nem számoltak az előrejelzések.

Nekünk e döbbenetes fejlemény okán egy nagyon rég olvasott lármafagyújtás jutott eszünkbe. Kimondani is sok, de több mint 800 nappal ezelőtt figyelmeztetett a 2013-as december 28-i évértékelőjében az akkor csak egyszeri kisiklásnak tekintett besztercebányai megyei választásokon megesett Kotleba diadal után nem sokkal az Új Szó főszerkesztője, „hogy a szlovákiai politikusok ezután sem kapták össze magukat. Megkezdődött az egymásra mutogatás, hogy kinek a bűne, de nem ültek le, nem keresték a konszenzust a romakérdés megoldásában, amit eddig elmulasztottak, s amire Kotleba győzelme rámutatott.” Molnár Norbert akkori intése pusztába kiáltott szónak bizonyult s ma mindenki szégyenére, parlamenti képviselőkké lettek azok, akik bakancsos felvonulásaik alkalmával a fasiszta Hlinka Gárda egyenruháit viselték és előszeretettel hangoztatták: a parlamentáris demokrácia csak hátramozdítja Szlovákiát, mert túl sok jogot biztosítanak a „cigány parazitáknak”, a „magyar sovinisztáknak”, és a „cionista lobbinak”.

Arról se feledkezzünk meg, hogy mostani sikerüket a szlovák szélsőjobboldaliak a felvidéki magyaroknak is köszönhetik, ennek a nemzeti szégyennek pedig voltak előzményei is. Még tavaly ősszel értesülhettünk arról a Paraméter Kotleba Bősön haknizott, cigányozott, meg Orbánnak hízelgett című helyszíni riportjából, hogy miközben a magyar miniszterelnök szögesdrót-kerítés építését nyílt levélben magasztaló szélsőjobboldali politikus fulmináns menekültellenes kirohanását tartotta a magyar többségű település lakóinak a Krasznahorkaváraljáról származó Szaniszló István magyar tolmácsolásával, büszkén tüntettek a szlovák neofasisztákkal együtt a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom aktivistái is. S ha ez nem lenne elég, tegyük hozzá azt is, ami a választási jegyzőkönyvek megkérdőjelezhetetlenül rögzítettek: „az Érsekújvári járásban alig akad – zömében magyarlakta – település, ahol a neonáci párt ne kapott volna voksot.”

Négy nappal ezelőtt nagyot bukott a vereséggel felérő győzelmet elkönyvelő kormánypárt, a Smer, mert Ficoék 400 ezer szavazattal kevesebbet szereztek, mint az előző választásokon. Irtózatosat bukott az egykori sikeres kétszeres kormányfő, Mikulás Dzurinda nevével fémjelzett, nem is oly rég még markáns jobbközép tömörülés, a szavazatok mindössze 0,3 százalékával „dicsekedhető” Szlovák Kereszténydemokrata Unió ­(SDKÚ), és nagyot bukott a hajszállal a parlamenti küszöb alatt teljesítő, 4,9 százalékot elért Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) is. Bukott, mert harmadszorra is a parlamenten kívül rekedt a Magyar Közösség Pártja (MKP), de nincs oka az elégedettségre a Bugár Béla vezette Most-Hídnak sem, amely ugyan bent maradt a parlamentben, viszont az elért 6 és fél százalék (11 mandátum, melyből 7-et magyar 4-et pedig szlovák jelölt nyert el) lehangoló eredmény a számára.

A magyar szavazók voksaira számító MKP teljes és a Most-Híd részbeni „leégését” a választói passzivitás okozta – ebben egyöntetű volt az értékelők véleménye. Ha fentebb arról szóltunk, hogy egy több mint 800 nappal ezelőtti figyelmeztetés pusztába kiáltott szónak bizonyult, akkor ez igaz volt egy 7 nappal ezelőtti óvó intés kapcsán is. Ezt az RMDSZ nevében fogalmazta meg Pozsonyban Kelemen Hunor Berényi József MKP elnök társaságában, arról beszélve, hogy „a felvidéki magyarok azzal, hogy szombaton elmennek választani, legyőzik a közömbösséget, és a parlamenti képviselet megszerzésével olyan sikerélményre tesznek szert, amelyre a felvidéki magyarságnak szüksége van”

Sajnos a sikerélmény elmaradt, nem volt a remélt hatása az Erdélyből jött üzenetnek. A parlamenti cunamit hozó, 60 százalékos részvétellel megtartott voksolás során a felvidéki magyaroknak a részvétele az országos átlagtól messze elmaradt. Az ő választói passzivitásuk újra megfosztotta az MKP-t a parlamentbe való bejutástól és a közönyüknek köszönhetően a rivális Most-Híd is leszerepelt, eddigi történetének leggyengébb választási eredményét tudta csak felmutatni. Bugár történelmi sikert várt, de a Híd gyengébb, mint valaha – címet adta azonnali helyzetértékelésének a Paraméter szerkesztősége s ez esetben a cím önmagáért beszélt. Viszont ennek a gyenge szereplésnek nem lettek következményei az elnök számára. Nem is lehetnek, hiszen a vegyespárt, amint az a kampány során is kiderült, az ország egyik legnépszerűbb politikusaként számon tartott Bugár személyére épül, nélküle a Most-Híd léte nehezen elképzelhető.

Nem így történt az MKP esetében, ahol a harmadik kudarc után, mint arról az olvasóink értesülhettek már, a pártelnök, Berényi József „bedobta a törülközőt”. 

Ki a bűnbak? – kérdezte eheti, általunk bemutatásra választott publicisztikájában Finta Márk, a trafik. sk. főszerkesztője, annak kapcsán, hogy a pártelnök a választási kudarcot követően bejelentette: felajánlja az azóta el is fogadott lemondását az MKP elnökségének. A Felvidék-szerte közismert,  30. évét nemrég betöltött újságíró, aki már bizonyított azzal, hogy a legnagyobb példányszámú egyetemi havilap, a PRESStige főszerkesztője, majd a Bumm portál szerkesztője és későbbi főszerkesztője is volt, és tavaly novemberben indított, komáromi székhelyű független hírportáljával valóban új szemléletet jelenített meg a felvidéki online újságírás és tartalomkészítés világában, a választ keresve a címben feltett kérdésére, arról elmélkedett: Berényi távozásával „nagyon nagy tehertől szabadulhat meg ő maga, és a párt is. S ha minden jól megy, meg lehet húzni azt a vastag vonalat, amit már hat éve meg kellett volna a múlt és jövendő között.”

Megítélése szerint a lemondás „szimbolikus cselekedet”, a lépés pedig történelmi esélyt hordoz: „Pontot tehet a hat éven át tartó bizonytalankodás, és néha az esetlenség és dilettantizmus határát súroló vergődés végére. Az MKP háza táját ebben a hat évben nem a mérséklődés és az új utak keresése, hanem az izompolitika jellemezte, és a választásokon bebizonyosodott, hogy ezzel nem lehet megugrani a parlamenti küszöböt, s ismét elveszett százezer szavazat.”

Szlovákiában a szombati megmérettetés már a sokadik voksolás volt, amikor a magyaroklakta délen sokkal alacsonyabb volt a részvétel, mint másutt, holott korábban éppen fordítva volt ez igaz. Hiába van két párt is, ha a kínálatot mindkettő részéről többé-kevésbé sekélyesnek érzik az emberek, akkor a felvidéki magyar polgárok közül, mint tapasztalható volt, nagyon sokan lábbal szavaznak.

Finta Márk elemzése az MKP-ban történtek utóbbi hat évét veszi górcső alá, de mondandója előtt nézzük: milyen volt a párt választási kampánya, mi vezetett el az elkerülhetetlen elnöki lemondáshoz?

Az MKP számára végzetesnek bizonyult a téves kampánytaktika, az hogy mindvégig a Fidesz-kommunikáció szolgai másolójaként folyamatosan migránsozott. Az érdemi ügyek elvesztek vagy legfeljebb a „futottak még” kategóriába kerültek (azt a jelöltet például, aki az autonómiát tűzte zászlajára, azonnal visszaléptette a pártközpont), a bizonytalan választókat meg sem próbálták szólítani, csak azokat, akik amúgy is a párt biztos választóinak számítottak. Közülük viszont jó néhányan nagyon beleuntak a Nógrádi György-Berényi József duó kultúrházas haknizásaiba, ahol a pódiumbeszélgetések központi témája, a Szlovákiát amúgy messze elkerülő migránsokkal való folyamatos riogatás volt.

Emellett „halálos ölelésnek” bizonyult a Fidesz támogatás, főleg az látványos és agyonmediatizált Orbán-Fico barátságos viszony tükrében. Nagyon sok felvidéki honfitársunk számára érthetetlen és értelmezhetetlen a lelkeket nyomasztó magyar-szlovák mosolydiplomácia. Erre utalt a lapunkban megjelent tegnapi politológusi mondat, melyben a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet munkatársa igyekezett kifejezetten diplomatikusan fogalmazni: „A külhoni magyar közösségek közül talán Felvidéken a legkisebb Orbán Viktorék támogatottsága.”

Tetszik vagy sem a „közös sikertörténetekre” kihegyezett budapesti diplomáciának, de ténykérdés: miközben a két kormányfő kvótaellenes egymásra találását és a Brüsszel-elleni közös véd- és dacszövetséget reklámozzák a tévéhíradók, és persze a V4-ek baráti összefogását, Robert Fico „vörös posztó” maradt és az lesz mindig is, elsősorban a korábbi, Slotával való összebútorozása, a kirekesztő állampolgársági törvénye miatt, meg a Beneš-dekrétumok melletti kiállása okán.

Nem kedvelik a felvidéki magyarok Ficot és jó okuk van rá. Ezért nem értik a „csinálni nagy magyar-szlovák barátság”-féle budapesti politikát a kisiskolák ellehetetlenítése és a szlovák miniszterelnöknek a Matica Slovenskának tett gesztusai miatt sem. Ennek legújabb botrányos mozzanata, a Štúr-szobor eltitkolt, majd véletlenül napvilágra került, Fico személyes keretéből történt finanszírozása Párkányban sokaknak utolsó csepp volt a pohárban és ezért maradtak otthon március 5-én. De élhetünk egy másik nagyon friss példával is. Már csak azért sem tudják értelmezni a látványos Orbán-Fico összeborulásokat, mert például a héten, a kampányidőszak véghajrájában, a magyar kormány arculcsapásként értékelhető fölösleges gesztust tett a szlovák félnek azzal, hogy beletörődött: szlovák kérésre csak angolul lehet majd a jövőben pályázni a szlovák-magyar együttműködési programban. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy sokakban győzött a megkeseredettség egyetlen lehetséges reakciója: a választópolgári közöny.

Finta Márk a választópolgári attitűdöt más megközelítésben ragadja meg, nála a távolmaradást elsősorban a szerintünk is ősbűnnek tekinthető belmagyar szembenállás minden bajok forrása. Viszont tagadhatatlan, hogy nála is felsejlenek az általunk fentebb szóbahozott kudarc okok némelyike:

„Óriási tévedés lenne azt hinni, hogy ez a százezer szavazat százezer ősemkápést jelent. Rengetegen szavaztak fogukat összeszorítva az MKP-ra még úgy is, hogy nem értettek egyet a támadó jellegű kampánnyal, a migránshisztériával, a trükközésekkel, a moszthídazással és a visszafogottabb, ám továbbra is jelen lévő árulózással.

Ezek az emberek többnyire azért szavaztak az MKP-ra, mert fontos lenne számukra egy mérsékeltebb etnikai politizálás és érdekképviselet, és ezt az elitista és simulékony húrokat pengető Hídban egyszerűen nem találták meg, vagy épp nem szeretik Bugár Bélát. Ezek az emberek már unják a táborokat és zászlókat, azt, hogy a vezetőink állandóan egymás torkának esnek, és hogy végső soron végül mindent a választókra fognak.

Ezek az emberek unják a jó magyar-rossz magyar címkéket, amit mindkét fél osztogat. Unják az árulózást, libsizést és a nácizást, a leegyszerűsítéseket. Ezek az emberek azért szavaztak az MKP-ra, mert reménykedtek abban, hogy ha a párt bekerül a parlamentbe, talán egyenlő partnerként sikerül majd kiegyezni a Híddal, és kialakítani egy értelmes érdekképviseletet.”

Tévedés lenne azt hinni, hogy a most távozó MKP elnök hat esztendejének mérlegét megvonó publicista bűnbakkeresésének célkeresztjében csak és kizárólag a tisztsége okán most teljes felelősséget vállaló Berényi József lenne. Ő valóban bűnbak, de neki – szerzőnk szerint – korántsem egyedüliként kellene viselnie a számonkérések órájában a nyomasztó terhet, hanem a pártot működtető teljes apparátusnak is, akik az MKP Berényi-korszakának mind-mind felelősei voltak. Berényi József, az egykori magyar-történem tanár, majd politológiát tanuló és azt egyetemen is oktató kitűnően képzett szakember, aki a szlovákiai önálló politizálás 1990-es kezdeteitől fogva meghatározó szerepet töltött be a közéletben, most megtette a tőle telhetőt. Viszont ez a lépés nyilvánulóan már nem lesz elegendő. A pártnak is meg kell újulnia, mert mint Finta Márk azt meggyőződéssel állítja: „A pártreform ugyanis nem csak az elnök és a látható vezéregyéniségek, hanem a háttéremberek lecseréléséből is áll.”  

A Berényi elnökségének hat esztendeje patikamérlegre kerül a trafik.sk főszerkesztőjének elemző cikkében, s közben kirajzolódik egy olyan politikus portréja, aki egy rokonszenves, mindenre nyitott, szabadgondolkodású közéleti szereplőből a felvidéki és import-intrikusok hatására teljesen megváltozott:

„Szomorú volt látni, hogy a pártelnököt hogyan emésztette fel a hat év az MKP élén. Egy politikában felnőtt emberről van szó, tulajdonképpen az önálló magyar politizálás kezdeteitől jelen van a közéletben, liberális, nyitott politikusként indult. 2010-ben, az első választási vereség után a pártszékházból szabályosan elmenekülő Csáky Pál őt küldte le az újságírók közé bejelenteni az MKP kudarcát, és emlékszem, látszott rajta a megrendültség, úgy tűnt, komolyan megviselte a bukás. Akkoriban az újságírók jó része úgy gondolta, hogy nyugodt természete és építhetősége miatt neki kell a pártelnöki posztra lépnie.

Ám történt egy óriási hiba. A pártreform ugyanis nem csak az elnök és a látható vezéregyéniségek, hanem a háttéremberek lecseréléséből is áll. Ez nem történt meg, Berényit pedig bedarálta a párt belső rendszere, a tanácsadók, a régi bútordarabok, a suttogók, a hataloméhes ruék, és a nagy játékokat játszó Fidesz árnyéka. A pártelnök minden volt, csak nem nyugodt és építhető, nagyon gyorsan zárkózottá, paranoiddá vált, beszippantotta az intrika, amit még a Trónok harca forgatókönyvírói is megirigyelhetnének. Túlságosan is a tanácsadóira hagyatkozott, szép lassan elszakadt a szlovákiai magyar valóságtól. S ez egy hat éven keresztül tartó hibasorozathoz vezetett. Mindez a mostani választási eredményben csúcsosodott ki, a bűnbak pedig nem egyedül ő, hanem a teljes apparátusa, azok, akik az elmúlt hat év politikájáért viselik a felelősséget. Most, ha feláll az elnöki székből, Berényi ismét saját útjára léphet, visszatalálhat önmagához, ha maradt még benne egy szikrányi is a régi Berényi Józsefből.”

A tisztáldozat után magától értetődően merül fel: ki lesz az utód. Bár több név is bejárta már a sajtót a megüresedett pozícióra ketten tűnnek esélyesnek: Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, az MKP volt államelnök-jelöltje és Menyhárt József egyetemi oktató. Döntés ez ügyben a párt június 11-re kitűzött tisztújító közgyűlésén születik, az elnöki poszthoz kötődő jogköröket addig a párt elnöksége, illetve Szigeti László, az Országos Tanács elnöke gyakorolja majd.

A Finta Márk elemzésében is e két név bukkan fel, s mivel az egész felvidéki magyar közösség számára kívánatosnak tartja, hogy a megüresedő elnöki széket „egy pragmatikus, mérsékelt, pozitív beállítottságú politikus foglalja el”. Számára Menyhárt az MKP „új „üstököse” és a konfliktuskerülő Bárdos Gyula is ennek az elvárásnak megfelelhet, még akkor is, ha felróható nekik: „előbbi még túl fiatal és tapasztalatlan egy párt vezetéséhez, utóbbi pedig talán túlságosan határozatlan. De mindketten pozitív üzenetet hordoznak, Menyhárt József egész kampányára jellemző volt ez a hangvétel, Bárdos pedig már évtizedek óta sikeresen tud mindenki barátja lenni, és az elnökválasztási eredménye is azt mutatja, képes megszólítani az embereket.”

Bármelyikük is lép Berényi helyére véli a szerzőnk az MKP-nak újratervezésre kell beállítani a GPS-ét. Cikkének zárómondataiban Finta Márk ennek mikéntjét is részletesen kifejti és a következőkben taglaltakkal, fejtegetésének érveivel aligha lehetne bárkinek is vitába szállni:

 „Ám egyetlen lehetséges MKP-elnökjelölt sem lehet sikeres, ha nem takarítja ki Augeiász istállóját. Az MKP számára a jövőre nézve egyetlen jó út van: nem ellenségképre, hanem pozitív, őszinte üzenetekre építi a politikáját, és leül tárgyalni a Híddal.

Hozzá kell tenni, a szlovákiai magyar politikai érdekképviselet jövője nem csak rajtuk múlik. A Hídnak is bele kell néznie a tükörbe. Bugár Béla ugyan nem teheti meg, hogy lemond, hiszen még nem sikerült a „koronaherceg-kinevelési” projekt – ha távozna, széthullana alatta a párt. Ugyanakkor reálisan kell szemlélnie a helyzetet: a Hídat a szlovák szavazók vitték be a parlamentbe, az MKP pedig egyszerűen túl sok helyen verte meg a pártot ahhoz, hogy elbagatellizálhassa a dolgot.

Ellenben azt sem teheti meg, hogy a Híd parlamenti bejutásával takarózik a jövőben, nem folytathat erőpolitikát az MKP-val szemben. Alázatosan kell viselkednie, ha azt akarja, hogy a magyar érdekképviseletnek a jövőben hangja legyen ebben a választások utáni káoszban, neki is meg kell ragadnia a söprűt a takarításhoz, és minden kompromisszumkészségét elő kell vennie, hogy megtegye a helyes lépéseket.

Mi, a szlovákiai magyarok már benyújtottuk a számlát. Most csak annyit tehetünk, hogy hátradőlünk, és várunk. És reménykedünk, hogy végre meglesz a mi akaratunk.”

Mindehhez végszóként két friss megszólalásról.

Hétfőn a Most-Híd elnöke a Kiska államfővel való tárgyalása után rögtönzött sajtótájékoztatót tartott. Ezen szóba került, hogy a magyarok szavazataiért versengő két párt, a Híd és az MKP vajon tárgyalásokat kezd-e majd az esetleges előrehozott választások előtt? Bugár azt mondta: korábban már rögzítették, hogy csak a választások után tárgyalnak az MKP-val. Most, mivel megtörtént a voksolás, biztosan egyeztetni fognak majd az MKP-val

Szintén hétfőn egy interjújában Bárdos Gyula értékelte a kialakult helyzetet. Ebben félreérthetetlenül fogalmazott: „van egy reális elvárás a felvidéki magyarok részéről, a kínálat viszont teljesen más volt. Ez a kínálat zsákutca, amely nem vezet sehova, csupán néhány politikai túlélőnek nyújt menedéket. Az érdekképviselet szempontjából azonban egyenlő a nullával. Meggyőződésem, hogy ezen túl kell lépnünk, s a két pártnak végre nem egymással szemben kell pozícionálnia magát, hanem össze kell fognia.”