„Két generáció múlva csak a famózus hagyományápolás marad(hat) Vajdaságban” – interjú Szerbhorváth Györggyel a Hét napban

Megszólalt a héten a szabadkai Hét Napban Szerbhorváth György szociológus, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének munkatársa, a GeneZYs 2015 című Kárpát-medencei ifjúságszociológiai felmérés vajdasági koordinátora és többek között elmondta az őt kérdező Gyurkovics Virágnak, hogy szűkebb pátriájuk fiataljainak a politika iránti érdeklődése „állandóan alacsony fokú” és az összes régió közül Vajdaságban köztük a legkisebb a  vallásosság, mert náluk „az értékek listáján a vallás és az istenhit az utolsó helyen áll.” A felmérésből az is kiderült, hogy „egymást húzva” rengetegen távoztak külföldre, de „a többi régióhoz képest Vajdaságban a legkevésbé célország már Magyarország.”  

„Még el sem kezdődött a szerbiai parlamenti, vajdasági tartományi és önkormányzati választások kampánya, a vajdasági magyar politikai élet máris felbolydult, megindultak a koalíciós tárgyalások, és olyan politikai szereplők is megjelentek, amelyek a korábbi választások idején még nem is léteztek”  – írtuk két napja, annak kapcsán, hogy a rovatunk olvasói számára már régóta ismerős új délvidéki magyar politikai tömörülés, a Magyar Mozgalom (MM) civil szervezet eldöntötte: indul a szerbiai választásokon, lehetőleg minden szinten.

Hétfői cikkünk folytatásából az is kiderült, hogy az a korábban meghatározó erőként számon tartott és ma történetének legnagyobb válságát átélő Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) már hetekkel ezelőtt bejelentette, hogy két másik vajdasági párttal, a Vajdasági Magyar Demokrata Párttal (VMDP) és a Magyar Egység Párttal (MEP) közösen indul a tavasszal sorra kerülő választásokon. Arról is beszámoltunk, hogy „további két magyar párt egyelőre nem közölte a terveit: a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) azonban a sajtóban megjelent információk szerint már folytat tárgyalásokat az alig féléves Magyar Mozgalommal, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) viszont még nem jelentette be indulási szándékát.”

A szabadkai Népkörben szombaton tartott MM közgyűlés állásfoglalása borítékolható volt. Azok az olvasóink, akik e rovatban több alkalommal is találkozhattak a vajdasági kis magyar világon belüli, hónapok óta egyre jobban mélyülő ellentétekről szóló ottani megszólalásokkal, minden bizonnyal maguk sem lepődtek meg a történteken; csak az következett be most, aminek elkerülhetetlenül be kellett következnie.

„A gyakorlatban ez a döntés azt jelenti, hogy az MM a hatalom minden szintjén igyekszik majd megjelenni mint magyar nemzeti politikai alternatíva” ‒ nyilatkozta a Vajdaság.mának Korhecz Tamás, a mozgalom társelnöke a több mint 260 igen mellett két tartózkodással meghozott döntés után, majd hozzátette: „A közvélemény-kutatások és a személyes tapasztalatok azt mutatják, hogy a magyar közösség egy nagy része elégedetlen a jelenlegi politikai képviseletével, és egy alternatív kisebbségi magyar politikai érdekképviseletre tart igényt.”

A maszol olvasói számára már szintén régi ismerősnek számító kiváló vajdasági publicista, a szabadkai Bódis Gábor, akinek, ha a mindig valódi olvasmányélményt nyújtó Naplóját naponta felkeressük a világhálón, azt érezhetjük, hogy nem maradunk le semmi fontosról, ami Európának a minket közelebbről érdeklő térségében történik, a  döntésről értesülve, a lépést ekképp kommentálta: „a pártszakadásnak csak akkor van értelme, ha a szakadárok megmérettetik magukat. Nincs kockázatmentes politizálás.” Ugyanő fogalmazta meg szombati bejegyzésében lényegre törően: „Talán még sohasem volt izgalmasabb választási időszaka Szerbiának, Vajdaságnak és külön a vajdmagyaroknak.”

Szerbiának, Vajdaságnak és külön az ott élő magyaroknak a valaha volt legizgalmasabb választási időszaka azóta már hivatalosan is megkezdődött. Aleksandar Vučić szerb kormányfő tegnap késő este bejelentette a Szerbiai Rádió és Televíziónak adott interjújában, amit már majd’ mindenki eddig is tudni vélt Szerbia-szerte: a rendkívüli országos választásokra április 24-én kerül majd sor, egyidőben a rendes vajdasági és helyhatósági választásokkal.

Ebben a felfokozott politikai-közéleti hangulatban magától értetődő, hogy  megkülönböztetett jelentőséget kap az a politikai nézetekről, értékrendekről, jövőképről, nemzetről és hazáról, állampolgárságról, kivándorlásról, vallásosságról és megannyi más kérdésről készült nagy merítéssel készített ifjúságszociológiai reprezentatív felmérés délvidéki fejezete, melyet múlt év végén négy határon túli régióra, Vajdaság mellett Erdélyre, Felvidékre és  Kárpátaljára fókuszálva, magyar anyanyelvű, illetve magyar nemzetiségű fiatalok megkérdezésével készített az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézet (TKKI) és a Mathias Corvinus Collegium. Már csak azért is, hiszen masszív létszámú potenciális választói csoportról van itt szó és az ő lehetséges politikai preferenciájuk meghatározó módon esik majd latba április 24-én.

A GeneZYs 2015 című Kárpát-medencei ifjúságszociológiai felmérésről, melynek eredményei január végén láttak napvilágot, a maszol a magyar állampolgárság felvétele kapcsán, majd pedig a felmérésből kirajzolódni látszó általános következtetések iránt érdeklődve, megszólaltatta a kutatásvezetőt, Papp Z. Attila igazgatót.

Most. hogy a szabadkai Hét Nap legfrissebb számában a kutatás vajdasági koordinátorát Szerbhorváth Györgyöt faggatta a délvidéki sajátosságokról a hetilap munkatársa, Gyurkovics Virág. Úgy hisszük, nem lesz érdektelen, ha újra terítékre kerül ez a nagy jelentőségű állapotfelmérés, és a maszol olvasói számára megosztjuk mindazt, amit a szociológus-író-kritikus és újságíró-szerkesztő elmondott szűkebb pátriája fiataljainak felfogásáról, világlátásáról és közérzetéről, a jövőjükre vonatkozó elképzeléseikről. Amit tőle megtudunk az minden bizonnyal az egymás elleni csatározásba belefelejtkező vajdasági politikai-közéleti szereplőknek komoly tanulságokkal szolgálhat, de nemcsak nekik. Már amennyiben az érintettek „veszik az adást”.

Ha már tanulságokról szóltunk, közbevetőleg hadd jegyezzük meg, hogy Szerbhorváth György a múlt héten, mint oly sokszor, vitriolba mártott tollú, helyesebben billentyűzetű politikai elemzőként is megszólalt és nagyot alkotott. A mamuzsitsológia megalapozása című fulmináns vajdmagyar tanmeséje nem kevésbé tanulságos történetekben bővelkedő volt, köztük olyanokéban, hogy mi a hasonlóság a kremlinológia és a „magyarháziológia” között vagy miként lesz a Jugoszláv Kommunista Szövetség lelkes aktivistájából nem kevésbé lelkes és „igazságosztó”, politikusi sorsokat eldöntő VMSZ pártfunkcionárius, aki természetesen mindig nagyon „hiteles”.

Figyelmeztető felkiáltójel a felmérés vajdasági fejezete a negyedmilliósra zsugorodott és egyre jobban fogyatkozó délvidéki magyar közösség jövőjéért felelősséggel tartozónak és egyértelműen üzen mindenkinek. Legyen ő politikus, pedagógus, lelkész, vállalkozó vagy bárki más. Legyen például akár olyan foglalkozás művelője, melynek szóbahozása itt talán meghökkentőnek tűnhet egyesek számára. Ne kerteljünk és mondjuk ki, ezzel megelőlegezve némiképp a Szerbhorváth György által részletezett vajdasági ifjúsági látlelet egyik-másik meglepetés-jellemzőjét: felelősséggel tartozik e tájon a magyar diákoknak a szerb nyelvet oktató tanár, mert itt is hatalmas gondok mutatkoznak, de éppúgy felelősség terheli a szenvedélybetegségeket gyógyító szakembereket is, mert a régióbeli magyar fiatalok közül a vajdaságiak életében vannak leginkább jelen a kábítószerek, az alkoholról már nem is szólva.

Remélhetőleg ők mindannyian hajlandók lesznek elgondolkozni a felmérés eredményein, mert a nem kevesebb, mint félezer délvidéki fiatal elvárását, gondját és reményét feltérképező pillanatfelvétel korántsem tűnik senki számára túl megnyugtatónak.

Félezer vajdasági fiatalról tettünk említést, és ez a szám precíz: a GeneZYs 2015 szociológiai felmérés 2700, tizenöt és huszonkilenc év közötti erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági megkérdezettje közül kereken 500-an voltak a délvidékiek. Hogy pontosan kiket kerestek meg, a félezres szám mennyiben tekinthető reprezentatívnak és milyenek voltak a helyszíni tapasztalatok, arról a következőket mondja el a kutatás vajdasági koordinátora: „2011. évi népszámlálás alapján elvben minden 83.-at kellett megkeresni, arról viszont legfeljebb becslések vannak, hogy közülük az utóbbi négy évben hányan távoztak az országból. Kb. húsz kérdezőbiztos dolgozott, az alapprobléma éppen az volt, hogy alanyokat találjanak a különféle megadott kategóriák szerint (nem, iskolai végzettség, korcsoport, falu/város stb.), tehát hogy a felmérés reprezentatív legyen. Akik vállalták, hogy válaszolnak, többnyire szívesen tették, pedig olykor másfél óráig is eltartott egy interjú. Ám akadtak többen, akik még utána kötetlen formában mondták el, miről mit gondolnak, mik a terveik.”

Amint az a kiemelt Z és Y révén már a kutatás címéből is kitűnik, az ún. „digitális generáció” új nemzedéke volt a mostani felmérés célcsoportja. Egy korábbi, 2001-es hasonló szociológiai látlelet adataival összevetve, a generációs különbségek számottevőek. A változást tömören összegzi a kutató s egyúttal megnevezi annak két legnagyobb kárvallottját is:

„Röviden: ma már minden fiatal az interneten lóg, és határozottan Facebook-generáció, ők a „kütyük”, az okostelefonok nemzedéke. Tehát a kommunikáció formája nagyon megváltozott, így a tájékozódásé is. Régen és ma is: a szerelem, a boldogság, a család(teremtés), a munkahely, a pénz (illetve annak hiánya) foglalkoztatta/foglalkoztatja őket. A politika iránti érdeklődés, úgy látszik, állandóan alacsony fokú. És az összes régió közül itt a legkisebb a vallásosság. Az értékek listáján a vallás és az istenhit az utolsó helyen áll. Ez intő jel az egyházaknak vagy annak a politikának, amely a kisebbségek esetében a megmentő egyház szerepét hangsúlyozza.”

A vajdasági fiatal generációnak ez a felmérésből kitetsző politika iránti érdektelensége riasztóbbnak tűnik, mint valaha. Ne legyen igazunk, de annak ismeretében, hogy most, a korábbinál is többszereplőssé vált a délvidéki magyar politikai paletta, a hamarosan sorra kerülő ottani, háromszintes megmérettetés magyar érdekképviseleti esélyei nem tűnnek túl biztatónak.

Akkor vajon milyen is a jövőképe ennek az új nemzedéknek? Íme, miről tanúskodnak a feldolgozott kérdőívek:

„Fontos, hogy alig kérdeztünk olyanokat, akik külföldön tanulnak vagy dolgoznak közülük. A tizenöt-tizenkilenc éves generációt a továbbtanulás foglalkoztatja, a húsz-huszonnégy évesek közt inkább már a migrálás, a huszonnégy-huszonkilenc évesek körében pedig, akik már dolgoznak, vagy családot alapítottak, gyereket vállaltak, inkább az otthon maradás a terv. De itt regionális különbségek is akadnak, Újvidéken és agglomerációjában inkább akad munka, mint a tömbben, ott a szerbet is tökéletesen beszélik. De a másodlagos adatok arra utalnak, hogy már így is rengetegen távoztak külföldre: a fiatalok „egymást” húzzák ki Nyugatra, és elmondható, hogy a szűkebb családi körükből legalább negyedüknek él valakije külföldön. A többi régióhoz képest Vajdaságban a legkevésbé célország már Magyarország.”

Akár ellentmondásnak is tűnhet, hogy miközben, összevetve az erdélyiekkel, a felvidékiekkel és a kárpátaljai kortársaikkal, a vajdasági magyar fiatal generáció számára a legkevésbé vonzó Magyarország, mégis Délvidéken igényelték legtöbben az elmúlt öt esztendőben a magyar állampolgárságot, és ez a tendencia töretlen. A felmérés kérdőíveinek feldolgozása megadja a kíméletlen választ: ennek a nemzedéknek a magyar állampolgárság megszerzése kizárólag gyakorlati kérdésként merül fel. Mivel „távozni készül boldog-boldogtalan: a bécsi építkezéseken vagy a londoni mosogatásban jó lehet bárki”, a magyar útlevél a kivándorlás lehetőségét adja meg, amivel egyre többen élnek is:

„A magyar állampolgárságot tízből nyolc megkérdezett igényelte, sokkal többen, mint a többi régióban. A régiók esetében egyébként sok tekintetben a vajdaságiak a felvidékiekhez hasonlítanak inkább, az erdélyiek pedig inkább a kárpátaljaiakhoz. Távozni készül boldog-boldogtalan: a bécsi építkezéseken vagy a londoni mosogatásban jó lehet bárki. Az agyelszívás mindenkori jelenség a periféria-centrum viszonylatában, de itt már másról van szó. A hatvanas években jellemzően az iskolázatlanabbak mentek el vendégmunkásnak. Egy falusi földműves viszont nehezebben mozdul, ha van földje. Szociológusként jósolni felelőtlenség, de megkockáztatom: két generáció múlva legfeljebb kisebb településeken élnek majd csoportokban magyarok, valahogy úgy, mint most a románok, szlovákok, ruszinok. Lassan elfelejtenek magyarul is, asszimilálódnak, és csak a famózus hagyományápolás marad. Illetve mint mi, akik már elvándoroltunk: hazanézünk rövidebb-hosszabb időre, nyárra.”

Az kérdőíves adatlapok feldolgozása nyomán tehát kiderült, hogy a fennkölt szép szavak, a közjogi nemzetegyesítés könnyfakasztó retorikája a vajdasági „digitális generáció” számára vajmi keveset jelent, annál többet viszont a szülőföld odahagyását megkönnyítő koronás címeres úti passzus. Minden bizonnyal a két hazában és persze a délvidéki mai fiatalok világában is otthonos Szerbhorváth György számára ez a kutatással is visszaigazolt keserű igazság nem hatott a meglepetés erejével. Ha tartogatott is számára valami meglepetést a félezernyi meg- és kikérdezett fiatal konfessziója, – mert volt ilyen –, az egészen más vonatkozások révén bukkant a felszínre. Íme, hogyan szól ezekről:

„A terepen, magyar iskolákat járva több helyütt tapasztaltam már, mekkora gond a szerb nyelv tudásának hiánya. Az önbevallás során viszont csak kevés emberről derült ki, hogy egyáltalán nem tud szerbül. A megkérdezettek az anyanyelven való tanulást sem tartják nagy gondnak. Különösen érdekes volt az identitás kérdése: leginkább szerbiai magyarként határozzák meg magukat (majdnem 40 százalékuk), negyedük vajdaságinak mondja magát, és csak 15 százalékuk mondta, hogy magyar. Több mint 90 százalékuk a magyar nemzethez tartozónak vallotta magát, de kétharmaduk szerint a vajdasági magyarok a szerb nemzetnek is részei. A szülőföld és a haza tekintetében is egyértelmű Vajdaság és Szerbia dominanciája. De a szülőföld esetében a lokális identitás (ti. hogy valamely település lakosa vagyok) is erős.

Mindez arra utal, hogy nem Magyarország, Budapest a viszonyítási pont, és a megkérdezettek egyre kevésbé tekintik magukat hazátlannak, hiszen van szülőföldjük. A szerb—magyar viszonyt sem látják olyan rossznak (ötödük szerint az utóbbi tíz évben javult), sőt, a többség szerint nem is fog romlani. Ez jó jel, azt hiszem. Az is érdekes, habár szociálpszichológiai szempontból érthető, hogy amikor bizonyos csoportokról kérdeztük őket, a legrokonszenvesebbeknek persze a vajdasági magyarokat tartották, ezután következtek az erdélyiek (ez a klasszikus mítosznak köszönhető talán, hogy Erdélyben él az „igazi” magyarság, ott többen is jártak), majd a felvidékiek, illetve a kárpátaljaiak, és csak utána a magyarok. És ami a legfurcsább, hogy utána a szerbek következnek, miközben például a szlovákiai magyar fiataloknak sokkal kevésbé rokonszenves a saját többségi nemzetük.

Ami megdöbbentett, hogy leginkább a kábítószerezőket tartják ellenszenvesnek, miközben az összes régió közül ebben a vajdaságiak vezetnek: 43 százalékuk már kipróbált valamilyen drogot, és háromnegyedüknek van olyan ismerőse, barátja, aki már drogozott. Persze a kábítószert-fogyasztókat azok jobban utálják, akik még nem drogoztak, mint azok, akik már igen. A felük dohányzik, 87 százalékuk pedig fogyaszt alkoholt több-kevesebb rendszerességgel. A káros szenvedélyek terén „verik” a többi határon túli magyar régiót. Vagy őszintébbek, és bevallják?

Még egyértelműbb az ambivalencia a menekültek/migránsok kapcsán, ez a harmadik legellenszenvesebb csoport, miközben a vajdaságiak is menekültek a ’90-es években, illetve most is gazdasági okokból migrálnak, vagy ezt tervezik igen sokan. De itt mindegy, hogy valaki migrálni akar-e, vagy sem, esetleg látott-e menekülőt. A csempészeket sem „csípik”, noha ki ne csempészett volna közülünk az utóbbi időkben is? De az ember inkonzisztensen gondolkodik: amit szabad nekem, nem szabad másnak. Megjegyezném, hogy az elvándorlásnak nem csak a pénz, a munka az oka — személyes tapasztalatom, hogy olykor ez a családi viszonyok miatt van, egyéni okok, tragédiák miatt, esetleg az emberek a szimpla magány elől menekülnek, mert a barátaik már elmentek.”

172 esztendővel ezelőtt annak a tudományos akadémiának a könyvtára nyitotta meg ünnepélyes körülmények között kapuit, mely egyik mai intézetének munkatársa a Hét Nap friss nagyinterjújának vallomástevője, a Topolyáról elszármazott Szerbhorváth György. Az akkori akadémiai könyvtáravatóra írt remekművében egy költőóriás megfogalmazta a nyugtalanító kérdést: „ – Ment-e/A könyvek által a világ elébb?” Óhatatlanul ötlött fel bennünk szállóigévé lett Vörösmarty sor az interjú utolsó kérdése és az arra adott válasz okán, hisz adott a párhuzam: ment-e az ominózus kutatás által a vajdasági magyar világ elébb?

Olvassuk az interjúzáró dialógust s utána döntse el a dilemmát az olvasó. A döntés könnyű, sajnos túl könnyű lesz, mert nagyon gyorsan meghozható…

„Elképzelésed szerint hogyan lehetne okosan sáfárkodni az ifjúságkutatás során szerzett adatokkal, ami a Kárpát-medencei magyar fiatalság helyzetén, szemléletmódján, aktivitásán változtathatna? Egyáltalán lehetséges-e, kell-e ilyen gyakorlati szempontból is megközelíteni a kérdést, funkciót adni egy elméleti kutatásnak?

 Az effajta kutatásokat a szakpolitikusok is fel tudják használni. Más kérdés, hogy egy kutatás mire elég — éppen a vajdasági magyar politika olyan, hogy ez esetleg nem érdekli. Nem hogy ifjúságkutatás nem volt másfél évtizede, de kisebb kutatásokon kívül szinte semmi. Fel kellene mérni a középgenerációt, az idősebbeket, a tényleges munkaerőpiaci helyzetet (bár erre volt kísérlet a Kárpát Panel 2007. évi kutatásában), a politikai preferenciákat, az egészség(ügy), az oktatásügy kérdését stb., hogy reálisabb kép rajzolódhasson ki. A vak is látja, milyen helyzetben van Szerbia, milyen a politikai élet, mennyire meg van osztva a vajdasági magyar politikai elit. Hogy a politikusok érdeklődnek-e az ilyen felmérések iránt, az nem a kutatók felelőssége. Én a helyükben mindenesetre vakarnám a fejemet amiatt, hogy a fiatalok mennyire apolitikusak, mekkora a kivándorlási hajlandóság — mert el fog fogyni a potenciális szavazóbázisuk is.”