Alulnézetből a magyar reformok működéséről: „Ausztriában nyolcvan sofőrből nyolcvan magyar”

Megszólalt a héten a Népszabadságban a napilap két munkatársa Hajba Ferenc és Harta Berta, akik Ausztriában munkát vállaló magyarokkal elbeszélgetve próbálták megfejteni annak a jelenségnek az okát, hogy 2010-hez képest majdnem megháromszorozódott az ott legálisan dolgozó magyar állampolgárok száma. A tényfeltáró riportban meginterjúvoltak elmondják, hogy mennyiben teljesülnek a reményeik és elvárásaik, illetve miként viszonyul hozzájuk a fogadó ország. Ha vannak is negatív egyéni tapasztalatok, nem kétséges, az osztrák földön munkát vállaló magyarok száma folyamatosan nő és még tovább fog növekedni, mert… a kényszer nagy úr. Az útrakelőket nem hatja meg Magyarország gazdaságának jó teljesítményét dicsérő sikerpropaganda, hiszen azt érzékelik: hazájuk lemaradóban van, bérük olykor megalázóan alacsony. Úgy látják: még akkor is érdemes ott keresni a boldogulást, ahol törvényadta alkalmazotti jog a 13. és 14. fizetés, persze euróban, ahol a közvélemény és a politikacsinálók rokonszenve már messze nem a régi.

Mehr Ungarn als Türken am österreichischen Arbeitsmarkt (Több a magyar, mint a török az osztrák munkaerőpiacon) címmel és szemléletes infógrafikákkal illusztrált cikk jelent meg a bécsi Der Standardban a múlt hét első napján.  Az osztrák lap munkatársa, Andreas Schnauder 2015-ös munkaerőpiaci statisztikákat vetett össze 2010-esekkel és megállapította: az Ausztriában dolgozó magyarok száma öt év alatt csaknem megháromszorozódott.

A cikkszerző arról számolt be, hogy míg korábban a németek után a törökök voltak a legtöbben, 2013 óta már a magyarok alkotják a vendégmunkások többségét. Öt esztendeje még „csak” 26 ezer magyar állampolgár dolgozott a sógoroknál, számuk tavaly már 71 088 volt. Ezt a növekedést több, a Der Standard hivatkozott írásáról hírt adó magyarországi orgánum nagyvonalúan csak az öt évvel korábbi létszám megkétszereződéseként értékelte, mi viszont, inkább a közel megháromszorozódás fogalmazást tartanánk életszerűbbnek. Ahol a több mint megkétszereződés szóhasználat közelebb állna a valósághoz, azok a statisztika bennünket közelebbről érintő mutatóira érvényesek: ebben az időszakban, az Ausztriában dolgozó román állampolgárok száma is több mint a duplájára emelkedett. Míg 2010-ben 17 238 Romániából jött vendégmunkásról tudtak az osztrák hatóságok, 2015-ben már 38 413 legálisan ott munkát vállaló román állampolgár szerepelt a hivatalos munkaerőpiaci kimutatásokban.

Összesen mintegy 233 ezer kelet-európai dolgozik Ausztriában, főleg a vendéglátásban, az építőiparban, a takarításban és az egészségügyben. Az osztrák újságíró arra is kitért, hogy a gazdaság stagnálása miatt a térségből bevándoroltak egy része ráadásul nem is talál munkát és munkanélküli. Közülük például a Magyarországról jöttek 6,7 százalékának nem is volt munkája tavaly. (A Romániából érkezetteknél ez 13,6 százalék.) Schnauder, aki kizárólag hivatalos adatokból dolgozott, azt is megjegyzi: sok magyar úgy akar Ausztriában dolgozni, hogy közben Magyarországon a határ közelében él és ingázik. Ők ezért például nem is jelennek meg az osztrák munkanélküli-statisztikákban.

A Der Standard e cikke alig két nappal azt követően látott napvilágot, hogy az osztrák kancellár nagy vihart gerjesztve, bejelentette: korlátozni szeretné a Kelet-Európából érkezők hozzáférését az osztrák munkaerőpiachoz.  Werner Faymann osztrák kancellár minderről az Österreich című újságnak adott interjújában beszélt, annak apropóján, hogy a növekvő munkanélküliség miatt akarja megvitatni ezt a kérdést. A politikus kiemelte: azonos munkáért, azonos bérezés jár. „Egy Ausztriában dolgozó magyar ugyanannyi pénzt kapjon, mint hazájában” – szorgalmazta a kancellár, majd ekképp ágált a keleti szomszédságból származók alkalmazása ellen: jelenleg egy Magyarországról érkezőt előnyösebb feltételekkel lehet foglalkoztatni Ausztriában, mint egy osztrák állampolgárt. A kancellár úgy vélte, túl sok munkavállaló érkezik Ausztriába, mivel itt kevésbé „nehéz” munkát láthat el.

Az ingerült interjút a kancellári hivatal utólag visszavonatta, de a botrányos Faymann megszólalás addigra már „bombahírként” bejárta az osztrák sajtót és azonnal „kiverte a biztosítékot” a Lajtán innen is. A történtekről érdemes megismerni a leginkább érintettek, az osztrák határ közelében élők napilapjában, a Kisalföldben megjelent beszámolóban foglaltakat. A Győr-Moson-Sopron megyei napilap a Kevesebb fizetést adna az Ausztriában dolgozó magyaroknak az osztrák kancellár beszédes címet viselő cikkében így tudósított a hatalmas felzúdulást kiváltó Faymann kijelentésről:

„Az Österreich című lap online oldalán már pénteken délután megjelent az interjú, amelynek alapján osztrák hírügynökségi anyag is készült, azonban ezeket nem sokkal később visszavonták.

A Wirtschaftsblatt című osztrák gazdasági lap online felületén még mindig elérhető eredeti szöveg szerint a kancellár azt szorgalmazta, hogy egy Ausztriában munkát végző magyarországi munkavállaló, ugyanazt a bérezés kapja, mint hazájában. A visszavont szövegben az is szerepel, hogy Faymann szerint így lehetne kevésbé vonzóvá tenni az Ausztriába való ingázást.

A Wirtschaftsblatt szerint nem meglepő a kancellár elhatárolódása az eredeti szövegtől, mivel mindez azt eredményezné, hogy az osztrák munkaerő alig kapna munkát, hiszen a magyarországi fizetésért alkalmazott magyarok nagyon olcsón dolgoznának.

Az interjú „kínos visszavonásáról” írt a Kurier szombati száma. A kancellár nemcsak a külföldi munkavállalókra érvényes törvényeknek ellentmondó nyilatkozatot adott, hanem az osztrák munkavállalók bérfeszültségét is tovább élezné – emlékeztetett az osztrák napilap. Az újság felidézi a kancelláriahivatal reakcióját, miszerint a hírt azért vonták vissza, mert az Österreich című lap félreértette a kancellár szavait és fordítva idézte az elmondottakat.”

Az osztrák kancellár ingerültségéről szóltunk fentebb, s ennek kapcsán tetszik, nem teszik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy Faymann az osztrák közvéleményt élénken foglalkoztató kérdésről mondott véleményt, s ha ezt nem is a legszerencsésebben tette, sokaknak mégis a „szívéből szólt”. Ausztriában, ahol tavaly történelmi csúcsot döntött a külföldi munkavállalók száma és hónapról hónapra egyre több lett az itt dolgozó magyar is, a trend pedig megállíthatatlanul azóta is emelkedik, a közhangulat alapvetően megváltozott. Ennek tudható be, hogy tavaly a magyar munkavállalók miatt egyesek, hangulatkeltő szándékkal már tatárjárást emlegettek.

„Ausztria lett az ígéret földje sok magyar számára” – olvashattuk néhány hónapja egy interjúfüzérben. Ebben a Vs. portálon megjelent publikációban annak szerzője, Balla Györgyi arról számolt be, hogy „a Sopront Ausztriával összekötő úton reggel és este is csak lépésben haladnak az autók, a volánnál olyanok ülnek, akik a jobb megélhetés reményében akár órákig is hajlandóak araszolni. A határ mentén már van olyan település, ahol rendkívüli intézkedést is be kellett vezetni a nagy forgalom miatt.” Ugyanő cikkezett arról is: az ingázók ügye Ausztriában politikai kérdéssé vált, mert „a szélsőjobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) egyenesen tatárjárást emlegetett a magyar vendégmunkásokkal kapcsolatban, és sürgette a 2007-ben eltörölt határellenőrzés visszaállítását, kamerarendszerrel és elektronikus riasztórendszerrel együtt. Ezekkel és úgy általában az ehhez hasonló idegenellenes üzeneteivel az osztrák populista párt minden eddiginél nagyobb népszerűségre tett szert: Burgenlandban a szavazatok 15 százalékát, Stájerországban pedig a 26 százalékát hozta el. A magyar munkavállalók szempontjából nyilván a párt burgenlandi térnyerése a fontosabb: Ausztria legkeletibb, Magyarországgal szomszédos tartományában a helyi kormányba is bekerülhetnek az FPÖ képviselői.”

Miközben Magyarhonban a polgár a politikusi nyilatkozatokban, a hatalombarát médiamunkások tévés, rádiós és hírlapi produkcióiban, a törleszkedő teljesítéskényszeres szakértők „ihletett” fejtegetéseikben, meg a „Magyar reformok működnek!” szövegű fizetett hirdetésekben is hazája gazdaságának jó teljesítményét dicsérő sikerpropaganda bűvészmutatványaival szembesül, a saját bőrén mást érzékel. Azt, hogy országa lemaradóban van, az itteni bérek megalázóak, a munkanélküliséget pedig ún. közmunkával kozmetikázzák. Ő, az átlag magyar polgár a földön jár. Nézi a csapból is folyó kormányreklámokat arról, hogy „Nálunk nagyobb a gazdasági növekedés, mint az EU-ban!”, de közben meg azt is látja: a Lajtától nyugatra „sokan úgy is elégedettek, hogy diplomás karrierjüket hátra hagyva felszolgálóként keresik meg korábbi fizetésük többszörösét.”

Ő, az átlag magyar polgár a mindennapok szintjén tapasztalja azt, amit az e héten ismertetendő riportunk egyik szerzője írt meg nem is oly régen: „Ausztria a lipicai mének tempójában trappol el tőlünk, mi meg csak köhögjük a felvert port.” Ő, az átlag magyar polgár, nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen, ha meghallja például a nagyotmondásban egyre jobban teljesítő Matolcsy György friss győzelmi jelentését. A Magyar Nemzeti Bank elnöke, aki három évvel ezelőtt még gazdasági miniszterként  arról beszélt az Ország Házában, és tegyük hozzá, a Kupolacsarnok akkor nem omlott be, „hogy 47 ezer forintból ma jól meg lehet élni Magyarországon”, tegnap arról értekezett: történelmi cél Magyarország számára Ausztria utolérése, ami most végre reálissá vált az elmúlt öt év teljesítménye alapján, mert 2014-ben és 2015-ben is 2-2,5 százalékkal jobban teljesített az osztráknál a magyar gazdaság.

Ilyen előzmények után jelent meg a Népszabadság pénteki számában a Hujber Ferenc és Harta Berta készítette Ausztriában nyolcvan sofőrből nyolcvan magyar című tényfeltáró riport, melyben a szerzőpáros osztrák földön és a határ innenső oldalán kívánt annak utánajárni, hogy milyen tapasztalatai vannak az Ausztriában munkát vállaló magyaroknak és hogyan viszonyul hozzájuk a fogadó ország. A megkérdezettek között éppúgy találtak elégedetteket, mint csalódottakat, viszont kétségtelen – s ezt a hivatalos adatok is alátámasztják – utóbbiak száma eltörpül a kitörés egyetlen lehetőségét a külföldi munkavállalásban látók hatalmas száma mellett. Természetesen ez az elégedettség nem felhőtlen, hisz kényszer szülte állapot, sőt gyakran tele van buktatókkal is. Viszont ha a mérleg egyik serpenyőjében az áll, hogy  „47 ezer forintból ma jól meg lehet élni”, a másikban pedig 8 órás munka, minimális és mindig megfizetett túlóra reménye, van fizetett szabadság, van 13. és 14. havi fizetés, és mert Ausztria egy olyan ország, ahol megtanulható, hogy mi az ünnepnap, hisz ott az valóban ünnepnap a szó eredet értelméhez híven – akkor ahhoz nem kell nemzeti konzultáció, hogy egy észérveken alapuló nemkívánt, de kényszerű döntés megszülessen a fejekben.

A riport indításában éppen a buktatókkal szembesül az olvasó, melyek létét kár is lenne tagadni, de nem is akarja senki. Viszont az is borítékolható, ha elsőre nem sikerült valakinek a próbálkozás, a kudarc biztosan nem rettenti el végleg a próbálkozót:

„A magyar takarítónő odaintette az aulában esetlenül toporgó, próbanapra érkező szombathelyi lányt. – Kérdezz rá a 13 és 14. havi fizetésre! – tanácsolta halkan. – Járna, de itt nem fizetik ki a külföldieknek.

Az éttermet is működtető burgenlandi fürdőben négy magyar dolgozik. Az új lányt, Nagy Klaudiát próbanapra hívták be, a virágok locsolásától a szőnyegtisztításon át a medencepucolásig mindent csináltattak vele.

– Igazából csak a teherbírásomat meg az engedelmességemet mérték föl – mondja a főiskolát végzett lány. – Az első három hónapra havi ezer eurót ígértek, s ha egy évig maradok, 1200 euró lett volna a bérem. Kérdezés nélkül közölték: a 13. és 14. havi bérre ne számítsak. Ha nem tetszik, vannak itt románok, bolgárok, százan is a helyemre állnak. Hát nem tetszett. Sem a hangnem, sem az, hogy két hónap fizetését pofátlanul megspórolták volna rajtam.”

Persze az osztrák jogszabályok nem tennék lehetővé a burgenlandi fürdőben munkát vállalni kívánó riportalany által megtapasztaltakat, de a gyakorlat azt mutatja: a munkáltatók „leleményessége” távolról sem Kelet–európai sajátosság:

„Kétségtelenül van, ahol a piac törvényei felülírják a jogszabályokat. Ausztriában a szakszervezetek által kialkudott ágazati minimálbérek vannak hatályban, de ezeket ki lehet játszani. Feketén általában már nem foglalkoztatnak külföldieket, ám a béren kívüli járandóságukat gyakran a saját zsebükben tartják a munkaadók, s fizetést is kevesebbet juttatnak nekik, mint a helybelieknek.

Az igazsághoz tartozik az is, hogy egy osztrák állampolgár az ágazati minimálbérért sem nagyon hajlandó alkalmazottként elhelyezkedni, inkább munkanélküli segélyt kér, vagy önálló vállalkozással próbálkozik. Az ő helyükre kerülnek a külföldiek.”

A földrajzi közelség a külföldiek közül eredetileg a magyaroknak és a szlovákoknak, illetve a szlovákiai magyaroknak kedvezett leginkább. Viszont utóbbiak csak sokkal később „kerültek képbe”, és nem is oly számottevő létszámban, mint a Duna jobb partján élők. Íme, miként tükröződik mindez a Népszabadság cikkében:

„Közülük először a nyugati határ mentén élő magyarok jártak át, főleg mezőgazdasági munkára. Később Kelet-Magyarországról is sokan a határszélre költöztek – munkásszállókba, panziókba, albérletekbe –, s onnan ingáznak naponta az építőiparba vagy a vendéglátásba dolgozni. Ők kevesebb bérrel is beérték, mint a nyugat-dunántúliak. Nem sokkal később megjelentek a romániai magyarok és a románok, akik ennél is kevesebbet kértek. Újabban a bolgárok is képbe kerültek, ők még lejjebb tornászták a béreket.

A viszonylag igényesebb munkát egyelőre még a magyarok kapják.

Elegánsnak számít például eladónak lenni a parndorfi bevásárlóközpontban. Éva hetedik éve ruhabolti eladó, először csak a raktárból vihette az eladótérbe a vásárló által kért ruhákat, ma már a pénztárgépet is ő kezeli. A bére 1200 euró, s megkapja a 13. és 14. havi fizetést is.

– Amíg a vásárlók zöme magyar, addig a magyar eladó nagyobb biztonságban van, többet megengedhet magának, mint egy szlovák vagy román – magyarázza. – Még a németül beszélő magyar vevők is jobban örülnek, ha magyar lány szolgálja ki őket.”

A blikkfangosnak ható riportcím, az Ausztriában nyolcvan sofőrből nyolcvan magyar távolról sem újságírói fogásként értékelendő. Mögötte a pöre igazság áll, amiről az oknyomozó írás szerzőinek egy ausztriai szállítmányozási cég magyar régiós vezetője szolgál részletekkel. Szerinte a meglepő adat mögött mindenekelőtt az érhető tetten, hogy az osztrák munkaadók viselkedése korrekt a magyarokkal szemben, akik ily módon megtalálják a számításukat: „nálunk nyolcvan sofőrből nyolcvan magyar – mondja el a beszélgetőpartner, majd így folytatja: Mindenkit szabályosan bejelentenek, van 14. havi bér, a szakszervezetek által kialkudott kollektív szerződés szerinti fizetés. Van, aki napi két órát utazik csak oda, ezért a munkáért. Szombathelyen négyen beülnek egy kocsiba, összedobják a benzin árát, s megkeresik a nettó 1200 eurót.”

Egy másik interjúalany, egy győri fiatalember viszont éppen a korrektséget hiányolja egykori osztrák munkaadója részéről. Ő balszerencséjére egy gátlástalan szállítmányozóval találkozott és egy hónap után feladta:

„Az ausztriai munkát vállaló magyar fiatalok egy része azonban csalódik, és hamar visszatér Magyarországra. – Egy magyar srác szervezett be hatunkat sofőrnek, csomagokat szállítottunk Salzburg környékén – meséli Laci, most már Győrben. – Egy héten át osztrák sofőr mellett ülve tanultuk meg a szakmát, utána odaadták a kis kamionok slusszkulcsát, aztán gyerünk. Ingyen kaptunk szállást – hárman laktunk egy szobában, a világ végén –, s azt ígérték, hogy egy hónap után száz, három hónap elteltével megint száz euróval emelik a bérünket. Jó melónak ígérkezett, a GPS mindenhová odavitt, borravalót is mindig kaptunk a csomagszállításért. Úgyhogy a pénzzel nem lett volna bajom, de már a harmadik hét után napi 12-13 órát hajtottunk, szinte megállás nélkül. Dolgozott velünk két török, ők este csak egy zsemlét ettek, hogy napközben ne kelljen WC-re menniük, akkora volt a hajtás. Az egyik este egy pillanatra elaludtam, alig bírtam az úton tartani a kocsit. Akkor döntöttem el, hogy az életem többet ér. Mind a hatan hazajöttünk. Egyelőre az egy hónapot se fizették ki, de nem hagyjuk a bőrük alatt – fogadkozik Laci.”

Azok között, kiknél a „Mindenki megy, amerre lát”-felfogás érvényesül, ott törvényszerűen megjelenek a szerencselovagok, az ügyeskedők is. Ők az otthonról hozott „magyaros” szemlélettel próbálkoznak érvényesülni, s ki tudatlanságból, ki „talpraesettséget” bizonyítva, érvanyagot szolgáltat a „tatárjárással” példálózók számára:

„Kétségtelen, hogy a magyarok is bevetnek minden furfangot, hogy pénzhez jussanak. Egy miskolci család kint élő ismerőse segítségével állandó tartózkodási helyre jelentkezett be Bécsben, pedig Mosonmagyaróváron laktak albérletben. Három hónap munka után az asszony munkanélküli segélyt kért. Nem tudta, hogy a segély egyik feltétele, hogy állandó jelleggel Ausztriában éljen. A munkaügyi központ kérte tőle a közüzemi számlákat, sőt, a hivatalnak joga lett volna a helyszínen is tájékozódni a család életkörülményeiről. Ezt megelőzte az asszony, s visszavonta a kérelmét. Azóta alkalmi mezőgazdasági munkát vállal napi kijárással, a férje ácsként 1400 eurót keres.”

Szemlézett tényfeltáró riportunk folytatásában a már szóbahozott kancellári, azóta visszavont kirohanásra térnek ki a szerzők és annak részletezésre, amit a Der Standard múlt hétfői cikkének a bemutatása kapcsán olvasóink már megismerhettek. Az osztrák kormányfő harcias fellépése, azaz, hogy „a külföldieknek csak annyit fizessenek Ausztriában, mint amennyit saját hazájukban kapnának az adott munkáért” természetesen csak vaktölténnyel történő, s ráadásul teljesen fölösleges lövöldözésként jöhet számításba, hiszen, mint olvashatjuk: „Erre azonban aligha bólintana rá a piac, amelyet még egy centralizálódó, keménykedő Európában sem lehet hatályon kívül helyezni.”

A már ismert, közel negyedmilliós legális kelet-európai vendégmunkás szám a töretlen és megállíthatatlannak tűnő áramlásról tanúskodik. A legtöbben, mint láttuk, Magyarországról érkeznek Ausztriába, utánuk következnek sorrendben a lengyelek, a románok, horvátok és a szlovákok.

A riport utolsó részéből az derül ki, hogy miközben a folyamat feltartóztatatlan, a gondok is egyre inkább szaporodnak.

Faymann kancellár minap megszólalt és akkor rosszul fogalmazott. Viszont a brit kormányfő múltheti brüsszeli sikerélménye bennünket arra késztet, hogy feltételezzük: nemsokára újra szót fog majd kérni és bizonyára diplomatikusabb csomagolásban ugyan, de ismét hangot ad nemtetszésének. Ahogyan kitűnik a cikk utolsó mondataiból, félő, hogy legközelebb már nem is kell majd utólag a kancellári hivatalnak magyarázkodnia. Mert akkor már a bécsi kormányfő maga mögött tudhatja az osztrák szakszervezetek és az ausztriai közvélemény többségének is a támogatását:

„A kelet-európai munkavállalók annak ellenére változatlan lendülettel érkeznek, hogy az osztrák gazdaság növekedése lelassult, s nő a munkanélküliek száma. A beáramlás a legrosszabbul képzett migránsokat sújtja: a törökök munkanélküliségi rátája például öt év alatt 13 százalékról 20 százalékra nőtt. Jelenleg a kelet-közép-európai országokból 30 ezren keresnek maguknak állást Ausztriában. A magyar és a szlovák vendégmunkások közül sokan ingáznak, reggel érkeznek, este távoznak, s ha elvesztik az állásukat, nem részesülnek az osztrák munkanélküliségi ellátásból.

Kifogásolják is az osztrák szakszervezetek, hogy a munkáltatók szívesebben alkalmazzák a kelet-európaiakat, mert bár a kollektív szerződés alapján ugyanakkora fizetést kell ugyan adni nekik, mint az osztrákoknak, de a szociális tételeken takarékoskodni lehet. Ugyanez a helyzet a vendégmunkások külföldön élő gyermekeivel: az osztrák állam sem kíván utánuk több támogatást kifizetni, mint amennyit odahaza kapnának.

Külön gondot okoznak azok a vendégmunkások, akiket ausztriai munkát elnyert kelet-európai cégek foglalkoztatnak. Esetükben ugyanis előfordul, hogy sem a fizetésben, sem a szociális juttatásban nem az osztrák előírások szerint díjazzák őket, s a vállalkozások így nyerik el az osztrák konkurensek elől az üzleteket. Az osztrák kancellár szerint a kiküldetéses munkák számát és időtartamát is csökkenteni kellene.”