Izraelben él öt éve, ahová azért ment ki, mert „mindig odavágyott”. Szereti az országot, még akkor is, ha időről időre megszólal a közelgő bombázást jelző sziréna, és olyankor menekülni kell a lakásból. A marosvásárhelyi Antal Enikőt a keddi tűzszünet előtt kérdeztük a mindennapjairól.

Mitől félsz a leginkább?

Attól, hogy eltalál egy lövedék, hogy azon a helyen robban egy bomba, ahol éppen tartózkodom.

Eddig nem féltél. Vagy mégis?

Nem féltem eddig, bár az mindig ijesztő volt számomra, hogy gyakran hallottam fegyverropogást. De megnyugtattak, hogy ez „csak” szórakozás, nem kell komolyan venni, mert egy-egy esküvő, vagy születésnap alkalmából szervezett ünnepségen így szórakoznak az arabok. Korábban is voltak konfliktusok, jóval kisebbek, mint a mostaniak, de azok nem érintettek bennünket ennyire.

Tehát el mertél indulni egyedül, utazgattál?

Igen, egyedül mentem mindenfele, Jeruzsálembe jártam havonta, vagy még gyakrabban, Haifán többször is jártam, Tel-Avivban nagyon gyakran. Jeruzsálemet szeretem a legjobban, ódon köveivel, templomaival. Ott nagyon sokat sétálgattam, nem féltem.

A mostani konfliktusról sokat hallunk, te miért tartod ezt félelmetesebbnek? Vagy mi az, ami a leginkább zavar?

A szirénázás, az, hogy bunkerbe kell vonulni, a hírek, a környezetem kétségbeesése, ahogyan a gyerekeiket, a katonákat és a kisebbeket féltik. Látom, hogy ez komoly. És természetesen a saját életemet is nagyon féltem.

Milyen gyakran szólal meg a sziréna?

Ahol én lakom, ott csak kétszer szólalt meg, de a város többi részén, ami olyan 10-15 percnyi távolságra van tőlem gépkocsival, ott gyakrabban.

Ha megszólal a sziréna, mit kell tenni?

Kimegyünk a lépcsőházba és ott ülünk, megvárjuk, hogy véget érjen a szirénázás és visszatérhessünk a lakásba. Arra ugyanis nincs időnk, hogy lemenjünk az óvóhelyre.

Miért, mennyi időbe telne?

Itt, ezen a helyen másfél percük van a lakóknak lemenni az óvóhelyre, de van olyan része a városnak, ahol még ennél is kevesebb, 45 másodperc, vagy 30 másodperc. Mi távolabb vagyunk Gázától.

Történt már tragédia a közelben, vagy hallottál róla?

Nem volt civil áldozat, mert betartják az intézkedéseket, szigorú szabályok vannak ugyanis arra, hogy mikor mit kell tenni. Ezt mindenki betartja. A hivatalosságok is nyugtatgatják a lakosságot, hogy nem lesz baj, ha az előírások szerint cselekednek. Így aztán megy az élet, az emberek kávéházakba járnak. Változást abban látok, hogy jóval kevesebb a turista.

Mi történik a gyerekekkel? Ha éppen iskolából tartanak haza és megszólal a sziréna, mit tesznek?

Nem járnak gyalog. Értük mennek a szülők az iskolába, vagy busza viszi-hozza őket. Ha pedig szól a sziréna, akkor ki kell szállni az autóból, felhúzott térdekkel le kell feküdni. Például, ha a lakásban vannak a gyerekek, tudják, hogy ha szól a sziréna, le kell menni az óvóhelyre. A barátaim gyerekei, egy hétéves és egy nyolc éves is ezt tették, majd telefonáltak, hogy minden rendben van. Tehát nem szoktak pánikba esni, nagy a fegyelem és az önuralom a civilek közt. Ráadásul, az új lakásokba kötelezően kell építeni bunker is.

Milyen ez a bunker?

Egy rendes szoba, amelyet megerősítettek, vastagabbak a falai, biztonságos, megerősített vasajtóval.

Beszélgettek gyakran a bombázásról, a háborús helyzetről?

Ez napi téma. Állandóan követjük a híreket. Az ismerősök hívják egymást, beszámolnak arról, amit láttak, hallottak, érdeklődnek egymás gyerekei iránt. A politikában is napirenden van itt mindenki. A vélemények megoszlanak, akad, aki szerint meg kellene szüntetni Gázát. Mások a békés megegyezést támogatják. De a többségnek nem ezt mondja, mert amikor fegyverszünet volt, akkor is két várost lőttek onnan. Ezt nem közlik a külföldi hírek. Csak arról számolnak be a hírtelevíziók, hogy Izrael megint lövi a szegény arabokat.

Mit látsz, bár mindennaposak a lövöldözések, a háborús helyzetet meg lehet szokni, együtt lehet vele élni?

Nem lehet, még ha a látszat ezt mutatja, akkor sem. Éppen haza készültem, amikor lezárták a repteret Tel Avivban, állandóan a híreket néztem, hogy mi lesz, indulhatok-e. Szerencsém volt, aznap reggel felszállhatott a gépem. Rá félórára megint lezárták a repteret. Ez kibírható ép idegekkel? Sokan, de főleg az idős emberek rendszeresen járnak pszichológushoz. Akik túlélték a Soaht, a náci lágereket, deportálást, munkaszolgálatot, azok viselik a legnehezebben. A múltra is emlékezteti őket, de fájó, hogy végre van egy saját országuk, és mégsincsenek biztonságban. Pedig nagyon-nagyon vágynak a békére. A falnál, a Siratófalnál ők nem a családért imádkoznak elsősorban, hanem a békéért.

Megbántad, hogy Izraelt választottad évekkel ezelőtt?

Nem bántam meg, bár nagyon félek, mert nem tudok a háborúhoz hozzászokni. Ha el is megyek innen egyszer, az biztos, hogy amikor csak tehetem, mindig visszajövök.