„Azt szeretnénk, ha úgy tanítanák a szlovákot, mint második nyelvet”– Filip Mónika, Matovič-kormány oktatási államtitkára az Új Szóban.

Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Filip Mónika, a nemrég hivatalba lépett új szlovák kormány oktatási tárcájának első államtitkára, aki szlovák liberális párt, a Szabadság és Szolidaritás (SAS) színeiben politizál  és Czímer Gábornak adott interjújában  elmondta: tudatában van annak, hogy a felvidéki magyarokat is képviselnie kell, továbbá örömmel tölti el, hogy az új oktatási miniszter, Branislav Gröhling támogatja őt abban, hogy segítsen a magyar oktatás ügyének. Azt is kifejtette: tárcája motiválni kívánja a szülőket a magyar iskolaválasztásra, mert károsnak és elhibázottnak tartja, hogy a szlovákiai magyar tanulók egy jelentős része a szlovák tanintézeteket választják a magyar iskolák helyett. Követendő példaként saját életútjával érvelt: iskolai tanulmányait szülőfalujában, majd egy közeli város gimnáziumában anyanyelvén végezte, amit soha se érzett hátránynak. Ezt követően sikerrel tudott három különböző nyelven – szlovákul, angolul és kínaiul – egyetemet végezni, majd megbecsült szakemberévé válni a közigazgatásnak – mindezt erős magyar identitással.

Még jóval a február 29-i választások előtt figyeltem fel Filip Mónikának, a nemrég megalakult Igor Matovič vezette szlovák koalíciós kormány magyar oktatási államtitkárának a nevére, annak okán, hogy az ottani klasszikus liberális párt, a SAS (Szabadság és Szolidaritás) képviselőjelöltjeként interjút adott a Körkép portál főszerkesztőjének, Király Zsoltnak.

Nem tagadom, hogy az érdeklődésemet kettőjük beszélgetésének címe, a „Nem elég azt mondani, hogy szavazz rám, mert magyar vagyok” keltette fel. Ahogy aztán belemélyültem ebbe a személyes vallomásban is bővelkedő mélyinterjúba, egyre rokonszenvesebbé vált ez a Nagykürtösi járás egyik kis magyar településéről, Csábról indult fiatal szakember, aki magyar alap (általános) és középiskola után jogi, bölcsész és diplomáciai végzettséget is szerezve, rövid magánszférában való kitérő után a közigazgatásban helyezkedett el. Kíváncsivá az tett, mindenekelőtt, hogy Hont vármegyének egy döntően magyaroklakta kis településéről származó fiatal tehetség egy magyar párt helyett miért egy szlovák politikai formációban vállalt szerepet, mit jelent számára a magyar identitás, de az is érdekelt, milyen út vezetett el számára Csábról egy londoni kitérő után Pozsonyba, majd onnan Kantonba, illetve tajvani fővárosba, Tajpejbe és miként kötött ki végül a szlovák Belügyminisztériumban, ahol a közigazgatás megreformálása mellett kötelezte el magát, nem is keveset téve érte.

Hadd jegyezzem meg, hogy az ottani eredményes munkáját alighanem mindennél jobban jellemezte, hogy a brit Apolitical think-tank szervezet beválasztotta a világ száz legbefolyásosabb fiatalja közé, de az is, miszerint elvi és szakmai kérdésekben soha nem ismert pardont. Hogy mennyire igaz ez, azt jól példázza az a nem mindennapos história, mellyel országos ismertségre is szert tett: amikor az állami szféra modernizálásával kapcsolatos javaslatait Robert Fico-pártjának második legbefolyásosabb embere, Robert Kaliňák belügyminiszter lesöpörte az asztalról, nem habozott kiállni a sajtóban is kezdeményezései mellett és ott lemondásra szólította fel akkori nagyhatalmú s egyben rövidlátó főnökét.

Mielőtt ebben az interjújában tisztázta volna, hogy miként is kerül egy Csábról indult magyar anyanyelvű falusi lány egy szlovák párt választási listájára, Filip Mónika az őt faggató Király Zsoltnak fontosnak tartotta elmesélni saját élethistóriáját, beleértve azt a mozzanatot is, hogy a helyi MKP-s képviselő lánya miért Pozsonyt, és nem Budapestet választotta az érettségi után, mint annyian kortársai közül:

„Elmondok egy történetet, amit nagyon kevesen tudnak. A szüleim nagyon erős magyar identitással neveltek. Már gyerekként fontos volt számomra a magyar nyelv, a kultúra, történelem, magyar focimeccsekre jártam Budapestre. (Filip Mónika lelkes FTC szurkolóként azóta is rendszeresen eljár Fradi meccsekre – szerk. megj.).

A csábi magyar tanítási nyelvű alapiskolába jártan, amikor az egyik iskolai évben a magyar bizonyítványokat szlovákra cserélték. Soha nem felejtem el, az utolsó nap bizonyítványosztáskor elutasítottam a szlovák bizonyítvány átvételét. Mert azt mondtam, jogom van rá, hogy az magyarul legyen. Nagyon büszkén mentem haza és mondtam apukámnak, aki ledöbbent. Itt kezdődött, hogy lázadó vagyok.

Nagyon csendes, jó tanuló voltam, állandóan tiszta egyes. Majd az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában mentem humán szakra. A gimiben egy évet megszakítva elmentem Angliába tanulni, mert első évfolyam után úgy éreztem, hogy soha nem tanulok meg angolul és éreztem, hogy erre szükségem lesz. A második évet már ott végeztem, egy év alatt letettem két Cambridge vizsgát, majd visszajöttem leérettségizni. Közben nagyon sok töri versenyre jártam Magyarországra is. Kedvenc korszakom a Rákóczi-szabadságharc volt. (…)

Alapiskolás korom óta jogász akartam lenni. Gondolom az igazságszolgáltatás miatt, mert úgy éreztem, hogy így tudok segíteni az embereknek. A szüleim kérése volt, hogy jó lenne, ha itt maradnék, mivel nem tudtam tökéletesen a szlovák nyelvet és így megtanulnék szlovákul is. Magyarul ugye nem felejtek el, hiszen otthon is magyarul beszéltünk. Szempont volt az is, hogy jó lenne, ha valamit visszaadnék az országnak abból, amit kaptam.”

Arra vonatkozóan, hogy miért nem a Most-Híd vagy az MKP vált számára vonzóvá, a válasza több mint elgondolkoztató volt. Elmondta, hogy korábban nem voltak politikai ambíciói („Apukám 30 éve az MKP tagja. Falusi képviselő, nálunk mindig is az MKP volt az a párt, melyet képviseltünk. Nagyon fájt nekünk, amikor szétesett, és ezt nem tudom megbocsájtani Bugár Bélának.), s amikor szakmai tudása révén ismertté vált, ezt a lehetőséget a két magyar érdekképviseleti párt sajnos nem kívánta észrevenni („soha nem is szólított meg tőlük senki”). Ez a hozzáállás akkor se változott, amikor színre lépett a generációváltást képviselni akaró új erő, a Magyar Összefogás Mozgalom. Köntörfalazás nélkül ki is mondta: megkeresés esetén szívesen segített volna bármelyik magyar pártnak is önkormányzati programjuk megalkotásában, de mint jól tudjuk, mindig kettőn áll a vásár. Mivel pedig szakértelmére előbb a pozsonyi polgármester, Matúš Vallo, majd a most miniszterelnök-helyettessé és gazdasági miniszterré előlépett Richard Sulik vezette SAS-ban tartottak igényt, természetes volt, hogy ekképpen orientálódott.

Jó szívvel ajánlva az olvasó figyelmébe ezt az ide kattintva megismerhető tartalmas egykori portré-interjút még egy véleményt mindenképpen szóba hoznék belőle. Arra kérdésre, hogy mit tekint a felvidéki magyar politizálás legnagyobb hibájának Filip Mónika így felelt:

„Több is van. Az egyik a kínálatuk. Fontos az identitásunkkal, kultúránkkal, nyelvhasználatunkkal foglalkozni, de az államalapítás óta e téren már valahová eljutottunk. Magyarként vannak jogaink ebben az országban. Én magyar alapiskolába és gimnáziumba jártam. Az identitástudatomat a családban szereztem. De a pártok nem foglalkoznak az olyan nagyon fontos dolgokkal, mint a gazdaság.

Mondjuk azokkal a területekkel, ahonnan én is származom. A Nagykürtösi járásból, Közép-Szlovákia déli részével. Nem foglalkoznak azzal, hogy hogyan élnek ott az emberek, milyen az infrastruktúra, az utak, a szolgáltatások minősége.”

Amit ehhez még hozzátett, az egyfajta ítéletként is értelmezhető, bár minden bizonnyal nem kevesek számára vitára is ingerlő lesz. Úgy látja, a magyarok szavazataiból hatalomra kerültek nem foglalkoztak választóik valós igényeivel, hanem helyette inkább tetszetős PR-elemekre koncentráltak.

„Például a magyar táblákkal, magyar feliratokkal. Helyi szinten lehet, hogy valamelyest működik a politika, de nem érzem úgy, hogy reflektálnának arra, amire szükségük van a magyaroknak. Tudjuk, hogy jött létre a mostani nyolc kerület. És még mindig nem tudtunk változtatni azon, hogy a befektetések iránya, az infrastruktúra kiépítése javuljon, ha már egyszer minisztereink voltak és vannak.”

Az államigazgatásban eltöltött hét év után az a Filip Mónika, aki felismerte, hogy amennyiben szakemberként megpróbál politikai támogatást szerezni, akkor nagyobb esélye lesz konstruktív változásokat elérni, SaS jelöltlistájának 38. helyén vágott neki a február végén sorra került választásoknak. Nem lett ugyan képviselője a pozsonyi törvényhozásnak (a SAS listájáról 13-an lettek törvényhozók a 150 fős parlamentben), de az Igor Matovič-vezette koalíciós kormányban oktatási államtitkárrá nevezték ki március 21-én. Ebben a minőségében három hatáskörrel bízták meg a kinevezésekor: ő felel a kisebbségi oktatásügyért, a regionális oktatásügy finanszírozásának megerősítéséért, valamint az inkluzív oktatásért.

Egyik első interjúját ebben a szerepkörben az Új Szónak adta. Ebből a Czímer Gáborral folytatott terjedelmes beszélgetésből azt a fejezetet ismertetnénk ezúttal, amelyben Filip Mónika elmondja többek között, hogy mire számíthatnak a magyar iskolák a jövőben, vázolta elképzeléseit a kisebbségi oktatásügy lényegi kérdéseiben és nem utolsósorban vallott az anyanyelven történő oktatás meg nem kérdőjelezhető jelentőségéről.

Úgy hisszük, az általa a minisztériumi szándékot is rögzítő „Azt szeretnénk, ha úgy tanítanák a szlovákot, mint második nyelvet” címmel közreadottak joggal számíthatnak a maszol olvasóinak az érdeklődésére. Már csak azért is, hisz amennyiben a most összeálló kormányprogramba valóban bekerül, hogy második nyelvként oktassák a szlovák nyelvet a kisebbségi iskolákban s ez meg is valósul, akkor a Matovič-kormány vitathatatlanul történelmet írhat a Kárpát-medencében.

Az alig három hete hivatalban levő államtitkár-asszony véleménye szerint „a kisebbségi oktatás alapvető gondjai ugyanolyanok, mint a többségi iskolarendszer esetében”. Mindkét rendszerben problémásnak látja az oktatás minőségét, a pedagógusok helyzetét és rengeteg tennivalót lát a tankönyvek vonatkozásában is. Utóbbi téren a gondokat egyrészt a létező tankönyvhiány jelenti, de éppen ilyen megoldást követelő bajforrás a megfelelő és színvonalas tankönyvek kiadása.

Arra a kérdésre, hogy milyen változtatásokat tart időszerűnek a szlovákiai magyar iskolahálózatot illetően, illetve érzi-e szükségét az iskolabezárásoknak, megnyugtató választ ad. Híve és elkötelezettje az oktatásügy reformjának, hisz akárcsak pártja, maga is vallja, hogy építő jellegű és rendszerszintű változtatásra megérett a helyzet. Viszont, ha néhol elkerülhetetlenné is válik az iskolabezárásokkal járó átszervezés, az csak többségi oktatási intézményeket érinthet, magyar vagy más nemzetiségi iskolákat semmiképp.

Hadd idézzem mindezt az ő szavaival:

„Amellett, hogy a rám bízott hatáskörökben is szeretnék eredményeket elérni, érzem, hogy a felvidéki magyarokat is képviselnem kell. Az oktatási miniszter, Branislav Gröhling (SaS) támogat engem abban, hogy segítsek a magyar oktatás ügyének. Az SaS a programjában ugyan beszél arról, hogy szeretné optimalizálni az iskolahálózatot, de ebben a dokumentumban az is szerepel, hogy ennek nem fognak áldozatául esni a nemzetiségi iskolák. Az oktatási intézmények országos hálózatának átszervezése, optimalizációja eddig még nem volt téma, hiszen most főleg a vírus okozta krízishelyzettel foglalkozunk.”

Utaltunk már rá, hogy számára a magyar identitáshoz való ragaszkodás mindennél fontosabb. Ezért cseppet sem meglepő, hogy államtitkárként nemcsak sajnálatát fejezte ki, hogy elég sok szlovákiai magyar szülő szlovák iskolába járatja a gyermekét, hanem határozottan szorgalmazza: minden felvidéki magyar gyereknek magyar óvodában illetve iskolában a helye. Nem vitatja, mert nem is vitathatja, hogy egyes szülőknek nem ez a véleménye, de nem rejti véka alá őróluk kialakított elmarasztaló véleményét:

„Ez a szülők döntése. Én magam nagyon sajnálom, hogy ez a helyzet fennáll, hiszen én is magyar alapiskolába és gimnáziumba jártam, és ez után két szlovák egyetemet is elvégeztem. Azt, hogy magyar iskolába jártam, egyáltalán nem éreztem hátránynak. Gondolom, több oka van annak, hogy a magyar szülők miért íratják szlovák iskolába a gyermeküket.

Elképzelhető, hogy a szlovák nyelv jobb elsajátításával érvelnek. Erre kívánunk a kormányprogramban reagálni azzal, hogy a szlovák nyelv tanításának módszertanát megváltoztatjuk. Jó lenne, ha jobban a köztudatba kerülne, hogy vannak nagyon jó minőségű magyar iskolák. Én szeretném, ha ezt az államtitkárság elő tudná mozdítani.

Ha sikerül támogatást szerezni ahhoz, hogy a szülők felé kommunikáljuk a magyar iskolák minőségét, akkor ezzel eredményt tudunk elérni és motiválni tudjuk a szülőket a magyar iskolaválasztásra.”

Bő egy hónapja Szlovákia is, mint Európa többi állama teljesen megváltozott körülmények közt az életét a koronavírus-járvány miatt. Ilyen merőben szokatlan adottságok közepette került sor ott március 21-én előbb a kormánykoalíciós szerződés aláírására és azt követően azonnal az Igor Matovič vezette védőmaszkos kormány beiktatására.

A nem éppen mindennapos kormányváltást követően értelemszerűen minden a COVID-19 pandémiáról szólt, s hadd mondjuk el: miközben a nagy-nagy kételyekkel fogadott és a sokak által már előre lesajnált Matovič-kormánynak sikerült az európai országok közül talán a legjobban kezelni a koronavírus járványt (jelen sorok írása idején a mérleg „csak” 2 halott és „csak” 715 azonosított fertőzött), a kabinet úgymond mulasztott is, hisz adós maradt az új kormányprogram véglegesítésével.

Ezért még nem ismert annak végső szövege. Viszont Filip Mónika interjújának végéhez közeledve ez ügyben segítségünkre van, hisz elmondja, milyen a felvidéki magyar iskolákat érintő szempontok kerülnek be a kormányprogramba.

„A szlovák nyelv oktatásának módszertana az egyik fontos téma, szeretnénk, ha ez a magyar iskolákban változhatna. Azt szeretnénk, ha az alapiskolától kezdve a középfokú oktatásig úgy tanítanák a szlovák nyelvet, mint második nyelvet. Emellett szeretném, ha belekerülne a programba a nemzetiségi oktatásügy fogalmának meghatározása. Továbbá a pedagógusok bérének emelését is szeretnénk, de őszintén meg kell mondani, hogy a krízishelyzet miatt nem tudjuk még, hogy lesz-e erre tér a költségvetésben.

Én személy szerint a nemzetiségi iskolákban tanító pedagógusok oktatásának javítását szeretném a kormányprogramba bejuttatni. Ennek kapcsán azt is meg kell vizsgálni, milyen minőségű az a felsőoktatás, ahonnan a magyar nemzetiségű tanárok kikerülnek. A tananyagok pedig egy további témát jelentenek. A járványhelyzet miatt elrendelt távoktatás jól megmutatta, hogy támogatni kell az online eszközöket, de a tanárokat is hozzá kell ezekhez szoktatni.”

Jövőbeni munkájában az államtitkár asszony számít a civil szféra, a különböző oktatással foglalkozó szervezetek és intézmények segítségére, azok cselekvő együttműködésre is. E téren, mint mondja, hivatalba lépését követően azonnal kezdeményezett is.

Mielőtt az erre szorgalmazott partnerségre vonatkozó válaszát közreadnánk, hadd tegyük hozzá saját friss tapasztalatunkat: amióta Filip Mónika lett az oktatási tárca államtitkára megjelent végre a nemzetiségi oktatásügy a hivatalos minisztériumi honlapon, és olvashatók itt már magyarul is, akárcsak ruszin és roma nyelven a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos hivatalos közlemények.

„Igyekszem találkozni mindenkivel, aki ebben a szférában dolgozik. Kapcsolatban vagyok például a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével, de az Értelmet Ad (To dá rozum) szakembereivel is egyeztetek. Egy olyan nyitott csapatot szeretnék itt a minisztériumban létrehozni, amely intenzíven kommunikál minden érintett szereplővel.”