„Magyarország néhány nap alatt többet tett értem, mint Venezuela egész életemben” – beszélgetés a 444-ben egy Venezuelából kimenekített magyarral.

Megszólalt a héten a 444-ben egy, a nyomorba, erőszakba és káoszba süllyedt Venezuelából a magyar kormány segítségével Magyarországra menekült, magyar származású, de magyarul nem beszélő fiatalember, akinek édesapja ’56-os emigráns és elmondta, hogy miért döntött úgy, hogy mindent hátrahagyva hazát cserél. Beszámolt arról is, hogy számára „most a magyar állam bérel lakást Budapesten, magyar felmenői miatt hamarosan megkapja az állampolgárságot, nyelvtanfolyamra jár, és minél hamarabb szeretne elkezdeni dolgozni.” Hozzátette: „Ha valami csoda folytán megváltoznának a dolgok Venezuelában, akkor sem akarnék visszamenni.”

Olvasóink régi jó ismerőse, Nick Thorpe, a BBC 1986 óta Budapesten élő szerkesztő-tudósítója, akinek nagy feltűnést keltett, 2013-as szabadkai helyszíni riportját a magyar állampolgárság futószalagon történő gyártásának körülményeiről, majd három évvel későbbi, személyes hangú vallomását a „magyar keserűségről”, azaz a ’89-’90-es félresikerült pannóniai rendszerváltás okozta csalódottságokról annakidején már bemutattuk e rovatban, – az idén márciusban, szintén hatalmas visszhangot kiváltó tudósítást publikált.

Az itt elérhető ekkori cikkében arról számolt be, hogy az a magyar kormány, mely a májusi európai parlamenti választásokra irányuló kampányát teljes egészében az Európai Unióba irányuló bevándorlás elleni küzdelemre építette, nem kis meglepetést okozva, maga is befogadott több száz menekültet Dél-Amerikából. Tette ezt anélkül, hogy a humanitárius akcióját különösebben nagydobra verte volna. Thorpe elmondta azt is, hogy az Orbán-kabinet eddig 350 embert fogadott be Venezuelából és további 750 főt tervez kimenteni a legsúlyosabb politikai és gazdasági káoszba süllyedt, gyakorlatilag a polgárháború küszöbén álló dél-amerikai országból.

A brit közmédia riportjából továbbá kiderült: az első menekültek már egy évvel korábban, 2018 áprilisában megérkeztek Magyarországra egy olyan kormányzati program keretében, melyet majdnem egy éven keresztül a teljes titoktartás övezett. Ennek a projektumnak a lényege az volt, hogy a nélkülözés, az erőszak és a létbizonytalanság földjévé lett Venezuelából a magyar állam menedéket nyújt egyes rászorulóknak. Az eddig befogadott 350 fő, akárcsak a következő, 750 fős kontingens tagjai, ingyen repülőjegyet kapnak Budapestre, ezt követően pedig letelepedési okmányokat, amelyekkel érkezésük után néhány hónappal már legálisan dolgozhatnak. Ugyanakkor legalább egy évig ingyenlakást biztosítanak számukra Magyarországon, továbbá integrációs programokat szerveznek nekik, ingyenes magyar és angol nyelvtanfolyammal

Mindezeket Nick Thorpe annak alapján írhatta meg, – s ezt maga is elárulta tudósításában – hogy az Index független hírportál néhány héttel korábban, „bombát robbantva” a magyar sajtóban elsőként hozta nyilvánosságra ennek a segélyprogramnak a létezését és pontos részleteit, amikor arról cikkezett: „Világviszonylatban is ritka az a humanista gesztus, amely a magyar kormány egyik külpolitikai projektjét jellemzi. Nehéz helyzetbe került emberek százait fogadjuk be, támogatjuk és segítjük hozzá a jobb élethez már közel egy éve. Minderről azonban semmit nem tud a nyilvánosság, az okokra csak következtetni tudunk.”

Tegyük, hozzá, hiszen erről is szólt a világon mindenütt figyelemmel kísért hírügynökségnek ez anyaga, hogy az Indexes Földes András Több száz venezuelait fogadott be titokban a kormány, de nem fizet bevándorlási különadót címmel publikált nagy ívű és alaposan dokumentált tényfeltáró riport-összeállításában nemcsak a Venezuelából befogadottak, illetve ezután befogadandók számára biztosított, fentebb már részletezett lehetőségeket tárta fel. Cikkében a Pulitzer-emlékdíjas és nemrég a Minority Rights Group Europe Fejlesztési Újságírói díját is elnyert kitűnő kolléga megnevezte azt az egyetlen kötelező feltételt is, aminek teljesülése esetén a magyar diplomácia és a szervezési feladatokat ellátó Magyar Máltai Szeretetszolgálat biztosítja a menekült számára az annyira áhított repülőjegyet Caracasból Budapestre. A szigorú és meg nem kerülhető követelmény az volt, hogy a magyar állam csak annak ad zöld utat, aki bizonyítani tudja, hogy vannak magyar felmenői.

Thorpe ezt követően röviden kitért a venezuelai magyar kolónia létrejöttének történetére és az ott új hazára találó magyar emigránsok sorsának alakulására az elmúlt háromnegyed században. Elmondta, hogy Venezuelába a magyar emigránsok két hullámban érkeztek jelentősebb számban, döntő többségük pedig nem a jobb életmódot kereső emigránsokból, hanem politikai menekültekből tevődött össze.

Az ideérkező magyarok első csoportja közvetlenül 1945 után talált otthonra Venezuelában, ezek között bőven akadtak a náci Németországgal szövetséges Horthy-rendszer képviselői. A második, mintegy 400 fős magyar emigráns kontingens pedig az 1956-os forradalom leverése után érkezett ide, soraiban olyanokkal, – így a BBC újságírója – „akik a szovjet hadsereggel harcoltak a budapesti barikádokon.” Beszámolt arról is, hogy a venezuelai magyar közösség viszonylag gyorsan gyarapodott, több ezresre duzzadt miközben igyekezett megőrizni magyar identitását. Ezért tánccsoportok alakultak, cserkészcsapatok jöttek létre, közösségteremtő rendezvények szerveződtek – egyszóval: így megteremtettek a fővárosban, Caracasban egy pezsgő magyar társadalmi-kulturális életet, mely az ország más tájairól is vonzotta a fiatalokat.

Azt már mi tesszük hozzá a Thorpe által elmondottakhoz, hogy Venezuelában sikerrel megtörtént az ottani magyar egyházközségek megszervezése. Ebben a katolikus hívők voltak az úttörők, majd példájukat a protestánsok is követték. Magyar óvoda, két felekezeti alapon szerveződött, a rászorultakon sokat segítő nőegylet, saját egyházi, illetve világi újság kiadása és megannyi más kezdeményezés voltak ennek a magyarnak megmaradni-akarásnak az említést feltétlenül megérdemlő főbb állomásai. Majd több elbukott kísérlet után megvalósult a nagy álom is: közadakozásból felépülhetett 1969 januárjára az a Magyar Ház, mely ezután kulcsszerepet töltött be a venezuelai magyarok életében.

A venezuelai állapotok fokozatos romlása, majd a szociális és biztonsági helyzet drámaivá válása 2017-re elviselhetetlen állapotokat teremtett az ottani magyar közösség tagjai számára is. Amikor az éhezést már önkényes erőszak is kísérte a közösség szervezői úgy döntöttek, hogy a budapesti kormányhoz fordulnak segítségért. 

A segítség, mint láthattuk az előbbiekben, nem is késett és nagyon konkrét formában nyilvánult meg. Thorpe emlékeztetett arra, hogy 2018 szeptemberének végéig 94-en kaptak menekültstátuszt és 290-en oltalmazotti státuszt a magyar államtól. Persze azt se felejtette hozzátenni, ami sok mindent elárult a mai Hungáriáról, ahol tort ül a migránsellenes légkör. Így például egy tragikomikus jelenetre is sor került: a balatonöszödi üdülőben elhelyezetteket sötétebb bőrszínük miatt néhány helybéli „veszélyes migránsoknak” nézte, s rémülten rendőrt hívtak rájuk. E szánalmas történet kapcsán nyilatkozta nevetve egyikük a brit tudósítónak: „Igaz, hogy néhányunk elég sötét bőrű, de többen közülünk magyarabbak, mint magyarok!"

Szerencsére ez a kirívó eset kivétel volt. Mint olvasható a továbbiakban: a Thorpe által megkeresettek, hasonló „élményekben” már nem részesültek, s inkább a pozitív benyomásaikat oszthatták meg vele. Arról szóltak a BBC-beszámolóban a velük folytatott dialógusok, hogy, egy év után a gyerekek már folyékonyan beszélnek magyarul, jól beilleszkedtek a helyi iskolákba, örülnek a szabadságnak, a jó közbiztonságnak. Csupán az idősebbek aggódnak, félnek, hogy mi lesz akkor, ha letelik az egy év, hiszen nem jogosultak a magyarországi nyugdíjra.

Cikkének végéhez közeledve Nick Thorpe annak kapcsán, hogy a sokáig eltitkolt kimenekítési program kitudódása után az Orbán-kormány ellenzéke meglovagolta a témát, hisz úgymond, a bevándorlási különadóra vonatkozó törvény értelmében a budapesti kabinetnek magát kéne megbírságolnia, nem habozott szóvá tenni az ellentmondást a kormányzati kommunikáció és a valóság között. Rámutatott: míg azt követően, hogy ismertek lettek az áttelepítési akció részletei és a budapesti kormány következetesen repatriálásról, hazatelepítésről beszél, az egyik forrása arra a kérdésre, miszerint szívesen hazatérne, ha megbukna a Maduro-rezsim, gondolkodás nélkül így felelt: „Természetesen, hiszen Venezuela az otthonom.”

Mindezeket fontosnak ítéltük előrebocsátani, most, hogy néhány nappal ezelőtt a 444-ben megjelent Erdélyi Péternek a „Magyarország néhány nap alatt többet tett értem, mint Venezuela egész életemben” című beszélgetése egy, a nyomort és rettegést hozó tekintélyuralmi-rezsim elől elmenekült, ’56-os magyar emigráns fiával, melyet alább bemutatni kívánunk. Neki, szöges ellentétben a tavaszi BBC-nek nyilatkozó befogadottal, aki vissza kíván majd térni a dél-amerikai országba, határozottan más a véleménye, amit így fogalmazott meg félre nem érthetően: „Ha valami csoda folytán megváltoznának a dolgok Venezuelában, akkor sem akarnék visszamenni!”

Mielőtt ennek a megrázó tartalmú interjúnak az ismertetésére rátérnénk, kötelező egy pontosítást megtennünk: a Róbert név, melyen az újságíró szerepelteti az interjúalanyát nem beszélgetőpartnerének valódi neve. Azt a saját és Venezuelában maradt családtagjai biztonsága érdekében meg kellett változtatni.

Róbert, aki magyarul ugyan (még)nem beszél, viszont magyarnak tartja magát és egészen másképpen látja jövőjét, mint menekülttársa, mielőtt eljut a sorsdöntő krédójának megvallásához, döbbenetes képet fest a polgárháború széléhez sodródott Venezueláról, ahol immár a nincstelenség és a káosz elképesztő méreteket öltött.

A 444-ben megjelent interjú nyitóképe, melyet az olvasó már megismerhetett, majd e vádló szociofotó után következő vallomása a 20-as éveiben járó fiatalembernek a legmeglepőbb magyarországi élményéről, úgy hisszük nemcsak bennünket taglózott le: „Tudtam, hogy egy fejlett országba fogok megérkezni, de azért mégis elképesztő ezt látni nap mint nap. Nekem az egyik legfurcsább például most, hogy itt ivóvíz folyik a csapokból. Venezuelában ez is óriási probléma, nehéz tiszta ivóvízhez jutni.”

Ezt követően megtudjuk, hogy Róbert alig másfél hete érkezett meg repülővel Budapestre Venezuelából, annak a programnak a segítségével, amivel a magyar származású venezuelaiakat ment ki a magyar kormány az összeomlás fenyegette dél-amerikai országból. Kiderül az is, Róbert nem beszél magyarul, mindössze néhány szavunkat ismeri csak, melyet még gyerekkorában tanított meg édesapja neki. A 444 újságírója, aki egy közösségi oldalon fedezte fel a leendő interjúalanyát, ezért angolul kommunikált vele.

Lássuk, mi következik e dermesztő indító élménybeszámoló után. Előbb jön egy sajátos bemutatkozás, majd kapunk egy pillanatképet arról, mekkora az esélye annak, hogy valaki elhagyhassa a világ legnagyobb olajkészletével rendelkező valamikori "bezzegországot", melyet korábban a Latin Amerika egyik legrégebbi és legerősebb demokráciájaként tarthattak számon, s ahol a „demokratikus szocializmus” megteremtésével mára létrejött a térség legszegényebb és legújabb (fél)diktatórikus állama.

„Édesapám 1956-ban, 17 éves korában menekült el Magyarországról Venezuelába, én már ott születtem. Mostanában sokat beszélgettünk róla, hogy milyen fura, hogy nekem meg oda kell visszamenekülnöm. Egy teljes kör.” (…)

„Csak az útlevelemet megcsináltatni 18 hónapig tartott, ha nincsenek kapcsolataid, vagy pénzed megvesztegetni valakit, akkor lehetetlen bármit gyorsan elintézni. A repülőjegy 2000 dollárba kerül, miközben a havi átlagkereset hivatalosan 3-5 dollárnyi bolivár. Ha nem vagy drogkereskedő, vagy nincs egy eladni való házad, sosem engedheted meg magadnak.”

Ilyen körülmények között eleve esélytelennek tűnt a fiatalember számára egy eleve szegény régió legszegényebb országává vált Venezuelát elhagyni. A mentőövet apja szülőhazája dobta a fuldoklónak. Róbertnek azt követően, hogy másfél év alatt sikerült beszerezni az érvényes útlevet, a magyar kormány jóvoltából repülőjegyet kapott ajándékba. Erről kifejezetten diszkréten beszélt, s tegyük hozzá, ezt teljes joggal tette:

„Szájról-szájra terjed a magyar közösségben, hogy van ilyen lehetőség, de persze titokban kell tartani a dolgot. Én sem beszélhetek róla, hogy konkrétan hogy néz ki a folyamat Venezuelában, nem akarom másoknak elrontani az esélyeit, hogy elmeneküljenek.”

Hogy ki mindenkinek sikerül még elhagyni ily módon Venezuelát, az értelemszerűen nem tudható. Mindenesetre Erdélyi Péter beszélgetőtársa úgy tudja: az idei évre megállapított 750 fős kvóta mára már telítődött, ő az utolsók között jött el.

„Hullámokban törtek rám az érzések. Teljesen depressziós voltam, többször gondoltam az öngyilkosságra. Mikor először hallottam, hogy esetleg Magyarországra jöhetek, azonnal el akartam indulni, egy percet sem gondolkoztam. Aztán volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Amikor felszállt velem a repülő, talán akkor éreztem először igazán, hogy biztonságban vagyok. De még most is, néha kimegyek sétálni az utcára Budapesten, és nem hiszem el, hogy egy ilyen helyen vagyok.”

A 20 esztendős fiatalember, annak ellenére, hogy középosztálybeli családban nőtt fel, „nem is emlékszik olyan időszakra, amikor normális élete lett volna Venezuelában.” Mint mondja, „ahogy az ország szétesett, úgy csúszott le mindenki.”

Ott, ahol egy üveg Nutella 20-30 dollárba kerül, s ez az összeg sokhavi fizetés, sőt ahol ezt az édességet, „ahol lehet kapni, ott biztonsági üveg mögött tartják, mintha ékszer volna, olyan értéket képvisel”, végleg eltorzultak az arányok, a nincstelenségben új értelmet nyer éppúgy a gazdag szó fogalma, mint szűkölködőé:

„Ma már, ha valakinek működő mobiltelefonja vagy autója van, szinte gazdagnak számít. Hiperinfláció van, ha nem amerikai dollárban kapod a fizetésed, akkor lehetetlen megélni, de közben hivatalosan illegális akár csak magadnál tartani amerikai pénzt. Hiába volt munkánk, folyamatosan el kell adogatnunk dolgokat, hogy ételre legyen pénzünk. Egyáltalán, a napod jelentős részét az tölti ki, hogy megpróbálj ennivalót szerezni. Így is volt néhányszor, hogy nem volt mit ennünk.”

Mindezekhez Róbert hozzáteszi, hogy Venezuelában alkalmi munkákból tartotta el magát, angol tudásának köszönhetően fordításokat készített, különféle angol szövegeket írt. A középiskola elvégzése után ügyvédnek tanult egy darabig, de ez az álma gyorsan elillant, mert azt követően, hogy a tandíjat már nem tudták előteremteni, az egyetemnek búcsút kellett mondania:

„Venezuela aranyévei azelőtt véget értek, hogy megszülettem. Chavez alatt is szörnyű volt, amikor meghalt, ünnepeltek az emberek. Aztán jött Maduro, és még rosszabb lett minden. Rendszeresen elmegy az áram, az internet (ha egyáltalán meg tudtál vesztegetni valakit az állami távközlési cégnél, hogy legyen neted). Már szinte csak a dollár alapú feketepiacon lehet bármit beszerezni, az élelmiszereket is beleértve. Millió százalékos az infláció, borzalmas a bűnözés, mikor Caracasban voltam két hetet az útlevelet intézni, kétszer próbáltak kirabolni az utcán. Venezuelában gyakorlatilag megszűnt az állam, milliók menekülnek a szomszédos Kolumbia és Brazília felé.”

Számára a budapesti kinyújtott kéz biztos fogódzót jelent egy megnyugtató jövendőt illetően, s amit alig másfél hét alatt megtapasztalt, az vitathatatlanul feljogosítja arra, hogy optimista lehessen. Amit az interjú végén elmond, ahhoz aligha szükséges bármit is hozzátenni:

„Ha valami csoda folytán megváltoznának a dolgok Venezuelában, akkor sem akarnék visszamenni. Magyarország néhány nap alatt többet tett értem, mint Venezuela egész életemben. Mindent magam mögött hagytam, nem mintha bármi jelentős vagyonom lett volna. Egyedül a családom fog hiányozni, velük igyekszem tartani a kapcsolatot.”